Hófúvás.

Az egyetlen kis unokahugom, egy eleven tizennyolcesztendős leányka, aki az idei tavasszal került ki az angol kisasszonyok váci-utcai kolostorából, a napokban egy ismeretlen falusi postabélyeggel általütve, hosszú levelet intézett hozzám valami elhagyott kastélyból, amelynek mindeddig a nevét sem hallottam. A helységmutató mindössze annyit jegyez föl a falu felől, hogy a teljes nevét Gerence-Szent-Tamásnak irják s a lakosság összes száma 359. Ezek közül 221 helvét hitvallású, 129 római katholikus és 9 a Mózes törvényét követi. Hogy a kis lány miképp került ide, az Isten háta mögé, azt eléggé megmagyarázza a következő levél, amelyet csúnya indiszkrécióval, egész terjedelmében kinyomattatok.

„Kedves Palikám! Te, aki eddig oly pompásan betöltötted mellettem a titkári teendőket, nagyon is tudod: mennyire áhítoztam egész életemben egy igazi, hamisítatlan kaland után. Valami pikáns, valami új dolgot kivántam; tudod olyasmit, ami a regények minden hősnőjével megtörténik, de ami eddig, az én egész közönséges életem alatt engem makacsul elkerült. A kolostorban sokat ábrándoztunk ilyesmiről, de a kivitelre - e szigorú, templomszerű környezetben - természetesen nem kerülhetett a sor. Otthon, amióta a szent falaknak örökre búcsút mondtam, napról-napra azzal telik az idő, hogy törülgetnem, gazdasszonykodnom kell, néha felolvasásokat tartatnak velem a szakácskönyvből s a társaságomban jóformán alig fordul meg más, mint a mama mosolygós fésülőnője, aki minden ujságról referál ugyan, de alapjában véve, mégis csak közönséges, poézis nélkül való teremtés. Lehet-e szó ily körülmények közt arról, hogy ezt az unalmas egyformaságot valami izgató, rendkivüli esemény fogja változatosabbá tenni? Oh, kedves Palim, most végre csakugyan megcsíptem egy hamisítatlan kalandot, tudod, abból a fajtából való kalandot, amit az ember az egész életén át megtartogat. Ez valóságos pikáns, bizarr kaland volt (úgy van: bizarr, ez a nagyszerű szó fejezi ki a legjobban), amit, ha te nem volnál, senkinek se mernék ilyen leplezetlen őszinteséggel elbeszélni.

Hiszen hallottad, hogy Márta néni ismételt meghívása következtében végre is elhatároztuk otthon, hogy december elején kegyesen elküldenek hozzá, a sopronmegyei Dömjén-Gálosdra, ahol a két leányával együtt elvonultan él az ódon nemesi kúriában, évhosszat a vendégeiket várva, akik sűrűn állomást tartanak a helységben. Férfiú nem lévén a családban, abban állapodtunk meg, hogy a központi pályaházban beültetnek a kupéba s a konduktor gondjaira bíznak, aki Fehérváron és Kiscellen, a csatlakozó vonalaknál ügyelni fog reám, nehogy más vonatba szálljak véletlenül, ami - szerintük - egy magányosan utazó leánynak bizonyára nem volna gyerekség. Dömjén-Gálosdon, ahová távirati értesítés ment, Márta néni egész családja várakozni fog reám, hogy diadallal cipeljenek be a helységbe, ahol az ottani fiatalság - a kasznár, a gazdasági irnok s a borzas községi segédjegyző - üdvözlő küldöttséggel fogadnak. Mama elkisért a központi pályaházba s könnyezve beszélt a konduktorral, aki a maga részéről minden lehetőt megigért. Azután egyedül maradtam abban a préselt, fekete zugolyban, mely csöngetés, zakatolás s éles füttyhangok mellett gördült ki e dómszerű üvegboltok alól, bele a ködös, dérrel borított vidékbe, amely a budai hegyek mögött elterül.

Kelenföldön, ahol a postavonat öt percre állomást tart, a kupé elhomályosult ajtaja egyszerre csak felnyilott s egy négyszögletes, ezüst csatokkal kivert fekete bőrtáska jelenik meg a nyilás előtt. Ezt a csinos podgyászdarabot egy prémeskabátú, szemüveges fiatalember követte, aki alulirott kisasszonynak jónapot kivánt. Én természetesen megbillentettem kissé a fejemet, de szó nélkül, büszkén, mintha a dolog nagyon is a terhemre volna, holott a valóságban - gondolhatod - örültem, hogy ilyen érdekes útitársam akadt. Ez a fiatalember ugyanis tagadhatatlanul érdekesnek látszott, ámbár ezt talán nem igen illett észrevennem. Ő, azt hiszem, nem is látta, hogy figyelek rá, mivel a szemeimet mereven nekiszögeztem a jégvirágos ablaknak, makacsul azon igyekezve, hogy a homályos üvegtáblán egy kerek lyukat megszabadítsak a dérszövettől.

Ez az arrogáns úr azonban mitsem törődött az én látszólagos közönyömmel, hanem alig tíz perc mulva merészen közelebb húzódott hozzám s fejébe vágva egy puha selyemsapkát, így szólott:

- Egyedül utazik, Nagysád?

Félre sem fordítva a fejemet, bizonyos megvetéssel válaszoltam:

- Egyedül.

- S hová, ha nem vagyok indiszkrét?

- Dömjén-Gálosdra.

- Ah, hiszen az Sopronmegyében van?

- Ott.

- Tehát egész nap utaznia kell?

- Egész nap.

- Pedig az idő nem valami barátságos.

Válasz helyett büszke közönnyel néztem végig rajta, de ő föl sem vette ezt a szigorú vizsgálódást.

- Ha szabad tudnom, kihez van szerencsém?

Azt hittem, hogy ezt lesújtó gúnnyal mondom, de ő, mielőtt felelt volna, finoman szembe mosolygott velem. Majd hirtelen felugrott a helyéről, a bokáit összecsapta, mint ahogyan a huszártisztek szokták s kedves fesztelenséggel mutatkozott be:

- Kálmán Andor, szolgabiró!

Azzal egyszerre megindult belőle a szóáradat, tréfás vasúti történeteket mesélt és szakasztott úgy viselte magát, mintha hosszú évek óta volnánk a legintimebb ismeretségben. Eleinte bizonyos méltóságteljes hallgatással fogadtam mindezt, de utóbb - hiszen ismersz - kiugrott belőlem az ördög s olyan vidáman, hangosan kacagtam a bolondos ötletein, mintha még mindig a mi kis, sötét, kolostori hálótermünkben lettünk volna, ahol a kisasszonyok távozta után rendesen megeredt a pajkosság és a fiúkhoz való betyárkodás. Én is mesélni kezdtem neki a kolostori életünk felől s mire Fehérvárra értünk, már a jó pajtások igazi meghittségével mondtuk el egymásnak a titkainkat.

A péti hegyek közt szerényen megkérdeztem tőle:

- Nős ön?

- Hát olyan nyomorultnak látszom? - mondta elgondolkodva.

Bizonyos ábrándozással, ami e könnyűvérű fiatalembert szinte vonzóvá, bájossá tette, így szólott:

- Nem mondom, ha önhöz hasonlót találnék, kisasszony! De így! Innen-onnan már azt kell hinnem, hogy bennem pompás agglegény-anyag van. Az én öregségemben nem a női szeretet fog szerepet játszani, hanem a jó forró hársfatea, amit egy fehérkötős mormogó gazdasszony állít az éjjeliszekrényemre. Én és Brigitta asszony - a gazdasszonyt okvetlen Brigittának képzelem - versenyt fogunk köhögni egymással, szidván a doktorokat, akik minden becsületes embert a sírba visznek... Hogy a rheuma kínozni fog, az bizonyos...

A bakonyi hegyláncolat között, amint a vonat a zegzugos Veszprémmegyébe kanyarodott, az egyes állomásokon hosszas szüneteket tartottunk s amikor az ablakon kitekintettem, ijedten vettem észre, hogy a szél, a vasúti vonatok réme, teljes erejében föltámadt. Egyszerre borzasztó rémület fogott el arra a gondolatra, hogy valahol megrekedünk a hófúvásban s akkor - a jó Isten tudja elgondol, mi történik velem?

- Okvetlenül fölfalják a farkasok!

- Könnyű magának tréfálni!

A vonat mégis tovább baktatott valahogy s Andor (nini, már csak a keresztnevén szólítom) határozott célzásokat tett, hogy az esetben, ha valakit egyáltalán szeretni tudna: úgy nálam a világegyetem minden régiójában sem találna alkalmasabb női személyt.

- Higyje el, kisasszony, még ma reggel nem lettem volna arra képes, hogy ilyen édes melegséget érezzek.

A kezem után nyúlt, de én ijedten dugtam el mindakettőt, nehogy ez a bolond fiú az ajkaihoz emelje. Jaj, mit szólna a mama, ha megtudná, hogy nekem valaki kezet csókolt?

Vasmegye határszélén szomorúan szólott:

- Még egyetlen állomás, kisasszony!

- Hogyan?

- Patak-Berényen, amely a legközelebbi megállóhely, otthon leszek.

Mintha a sors, akiről egyízben oly gyönyörű iskolai dolgozatot készítettem, maga is elborult volna erre a gondolatra, a vonat a nyilt pályán egyszerre megállott. A majki hegyszakadékban hat öl magasra gyülekezett föl a hó s a lokomotiv kerekei, vasküllői nem akartak többé engedelmeskedni a gőz hatalmas erejének. Az utasok kiszálltak a kupékból, a gépész, a konduktorok izgatottan szaladgáltak föl és alá. De a segélymozdony, mely a délután folyamán megjött, hóekét és lapátoló embereket is hozott magával s az akadályt délután egy órára szerencsésen elhárították. A havas, szinte didergő vonat nagy nehézkesen megindult újra, de csak lassan, fontolgatva, mintha még mindig affölött töprenkednék: nem volna-e okosabb dolog megállani?

Öt óra volt, ködös, csúnya homály, amikor a patakberényi állomásra bedöcögtünk. A kis földszintes, őrházformájú állomás előtt föl volt gyújtva a zöld lámpás. A perronon néhány homályos alak járt föl s alá, sodronyhálós, apró lámpásokat hordozva, melyek kialvó csillagokként tüntek föl a köd összefolyó szürkeségében. Andor, ki az ezüstcsatos kézitáskát leemelte a szőnyeghálóról, melegen rázta meg a kezemet.

- Gondol-e rám néha?

- Talán, - feleltem meghatva, - talán... Az Isten áldja meg, Andor!...

A kupé ajtaját fölnyitották s e percben egy bundába burkolt fiatal nő közeledett felénk, aki azonnal ismerősnek tetszett előttem. Mikor Andort, aki éppen leszállni készült, megpillantotta, örömsikoltással borult a nyakába.

- Csakugyan te vagy az, Gyuricám?

Az első pillanatban nem ez a furcsa megszólítás lepett meg (hogy Andort Gyuricának szólították), hanem az, hogy ebben a fiatal nőben egy régi, kedves barátnőmet ismertem föl; nos, kitalálnád-e, melyiket? Csak ráncold össze a homlokodat, gondolkozzál - úgy van, a helyes nyomon vagy! Hogy ismered-e? Oh, hogyne, hogyne! Csak gondolj vissza a kolostorbeli táncestélyre, a nagyságos névestéjének második négyesére, mikor te majdnem sírtál - igen, igen, a kis fekete Irma volt, aki olyan ábrándos megjegyzéseket irt bele mindennap a naplójába.

- Nos, engem nem ismersz meg?

Egy pillanatig felém nézett, aztán sikoltva bontakozott ki Andor - vagy Gyurica? - karjából s könnyek közt borult a nyakamba. Neki is azonnal eszébe jutott a kolostorbeli hálószoba, hol az ágyaink egymás mellett állottak s ahol egész éjjeleken át elbeszélgettünk egy-egy csinosabb fiatalember felől. Sőt még föl is költöttük egymást, ha néha valami új dolog jutott az eszünkbe.

- Mit keressz te itt, Nina?

- Utazom Sopronmegyébe.

- Csak nem fogsz tán tovább menni ebben az időben?

- Miért?

- Mert elakadsz valahol a hóban.

- Istenem, Istenem, mit tegyek hát?

- Oh, fiam, azon nagyon könnyű lesz segiteni. Itt maradsz addig nálunk, míg ez a borzasztó idő el nem múlik.

- Nálatok? De hiszen a te szüleid Pestmegyében laktak azelőtt.

- Hát nem tudod, hogy én tavaly férjhez mentem?

- Kihez?

- Ehhez az úrhoz itt ni!

S megkapva az útitársamat, szeretetreméltó mosollyal mutatta be:

- Topolyi György, a férjem.

A nyomorult, aki az úton nőtelen embernek adta ki magát s nekem majd csaknem könnyek közt vallotta meg, hogy szeret, most udvariasan meghajolt, s zavar nélkül nyúlt a kezem után:

- Oh, hiszen mi már régi ismerősök vagyunk...

Szerettem volna fölkiáltani: „Csaló, csaló, csaló! Hát ön, egy ilyen édes asszony birtokában még vasúti kalandokat hajhász s egy nőtlen ember arroganciájával udvarol? Sőt szerelmet vall s ábrándos szemforgatással fogadja, hogy sohasem fog megnősülni? Igen; uram, ön egy jellemtelen svihák!” De végre is meggondoltam, hogy e nyilatkozattal csupán a szegény Irmát teszem boldogtalanná, mert ez a kannibál még akkor is könnyen megvigasztalódnék, ha a felesége azonnal cserben hagyná.

Mosolyogva, - hiszen te ismered az én borzasztó mosolyomat! - idegesen szorítottam meg az ujjai hegyét.

- Igen, egy kissé már ismerem önt!

Amíg a felesége a kocsissal beszélt, titkolózva súgta a fülembe:

- Remélem, hogy nem haragszik?

- Nem tartom önt méltónak arra, hogy haragudjam.

Az estét és a másnapot, mint a postabélyegről láthatod, az ő csinos kis kastélyukban töltöttem, ahol a tiszteletemre nagyszerű vacsorát csaptak, amelyet a környék összes fiatalsága - három fivér, akik közösen gazdálkodnak, - megtisztelt a jelenlétével. Mindannyi közt ez a jellemtelen kalandor volt a legelmésebb, aki a nejét, - majd hiszen fogod olvasni egyszer az ujságokban - még okvetlen meggyilkolja.

Éjfél után, ahogy a vendégszobában végre nyugalomra térhettem, sokáig szemembe tünt a világosság, amely a kastély másik szárnyából idecsillámlott: jeléül annak, hogy a boldogtalan házaspár még mindig ébren van s hogy az én kolostorbeli szomszédságomat most ez a sötétlelkű gonosztevő bitorolja. Furcsának találtam, kedves Pali, azt is, hogy Irma - akinek nem volt valaha előttem titka - most az egész éjszakára magamra hagy egy idegen férfiért, aki az összes barátnői szívekért kárpótolja. Szóval bánt, hogy ennek a leánynak már férje van, míg én, - hogy is irtuk csak az iskolai gyakorlatban? - míg én egyedül bolyongok az élet göröngyös útjain! Bevalljam-e neked: egy percre irigyeltem e boldog asszonyt - ezért a szeretetreméltó gazemberért!”