A hímzett kötény regénye.

I.

Mikor Ádám Jenő, aki harmincéves koráig mint sötét gonosztevő tett szert félelmetes hírnévre, egy májusi napon oltárhoz vezette Mersich Klárikát, körülbelül így szólott magában a templomból kijövet:

- Bizony Isten injúria, hogy a sors a szemérmetlen macska kezébe játssza az ártatlan kanárimadarat... Ez a kis teremtés mindeddig a himzőrámája, a regényei és a barátnőinek korrespondenciája közt töltött el tizennyolc esztendőt... És én?... Jobb nem beszélni róla ebben az ünnepies pillanatban! Mefisztó oltárhoz vezeti Gretchent - és a pap a jó Isten nevében áldja meg ezt az ijesztő házasságot!...

Ádám Jenő tényleg nem igen ismerte eddig a himzőrámák, az Ohnet-regények és a penzióbeli levelezések hangulatát... Mikor a templom színes mécseit, a szobrok aranyos diadémjét, a tömjénfüstös atmoszférát elhagyta, mikor egy édes, ijedt kis teremtés, aki tizennyolc évig ismeretlenül is ő felőle álmodott, meghatva simult oldala mellé a jól elzárt batárban, Ádám egy pillanatig lelkifurdalások közt gondolt léha, céltalan életére... Nem volt valami lágyszívű fickó, de most mégis megijesztette az a felelősség, melyet egy egész életre magára vállalt... Meg fogja-e érteni ezt a finom, érzelmes kis perszónát? Meg fogja-e valósítani leánykori álmait, melyek egy fehér, ismeretlen világban születtek? Ádám így szólt magában bizonyos rezignált humorral:

- Most már mindegy, most már nem használ a töprenkedés...

Klárika nem tudott olvasni a lelkekben, Klárika boldogan húnyta be a szemét, míg a kocsi a népes utcákon át haza vitte őket... Olyan csodálatos volt ez a napsugaras, ibolyaillatos világ; Klárika asszony volt, a fehér fátyol végigomlott a termetén és mellette egy frakkos szótlan úr - a férje - szorongatta meghatva a kezét. Hogyan történt mindez - és most már mindörökké így lesz-e? Klárikának eszébe jutott az a négyes, melyet Ádám egy novemberi pikniken vele táncolt - és most sírni szeretett volna arra a furcsa gondolatra, hogy ez az illedelmes, udvarias idegen, mint az ő drága uracskája ül mellette a határban...

Klárika álomban töltötte el azt a hat hetet, mely a májusi délutánt követte. A déjeuner-n fényes beszédeket mondtak, később útiruhában kihajtottak a budai vaspályához, majd harminc különböző hotelben ették végig a table d’hote-kat, értekeztek a pincérekkel, a liftes emberekkel, az aranypaszomántos szállóbeli szolgákkal, harminc különböző városban nézték végig a galériákat, a harangjátékokat, a dómokat, töméntelen vasúti kocsi ablakából merengtek el az olasz égbolt kékségén, - de Klárika lelkében egy rövid, édes, leirhatatlan álommá folyt össze ez a gyönyörűségteljes negyvenkét nap. Klárika junius közepén ébredt föl: a Teréz-körút egy második emeleti lakásában - a világ legeslegszebb fészkében, melyhez hasonlót sohasem láttak az Ohnet grófnői, ámbár (mint ezt Ádám a legelső napon konstatálta) a fürdőszoba sötét és kicsiny volt egy hétszáz forintos lakáshoz.

Ekkor, egy esős, juniusi napon, kezdődött a Klárika élete... Klárika levetette a selyemblúzokat, kicsomagolta a koffereket - és csodálatos vállas kötényeket szedett elő a garderobe mélyéről... Mikor a lusta Ádám felnyitotta a szemét, pillantása legelsőbben is egy vállas himzett kötényre esett, mely lelkesedve sürgött-forgott az ágya körül. A himzett kötény nem pihent egy pillanatra sem; majd a butorok körül pepecselt, majd a konyhát bújta, majd a spájzban mérte a fűszereket egy csillogó rézmérlegen... Ádám, aki eddig csak zsúrozó vagy táncoló asszonyokat látott, egy felsőbb lény jóakaratával nézte a himzett kötény fáradalmait... Kacagni szeretett volna arra a gondolatra, hogy a szekrényeket cifra csipkékkel szegélyezik, hogy a rézcsapot smirglivel tisztogatják, hogy reggel hét órakor komolyan reggelit főznek, - mikor ő eddig sohasem látott csipkés szekrényeket, a smirglinek hírét sem hallotta s tizenegy óra tájban szokta meginni a reggeli teáját... A kis vállas kötény gazdája oly szigorúan vette mindezeket, mintha a világ sorsa egyedül a rézkilincsek tisztaságától függne... És Ádám egy lomha óriás jókedvével fordult a másik oldalára, hogy tovább alugyék...

Ádám egy forró csókra ébredt föl, mellyel álmában a homlokán illették... A himzett kötény ilyenkor föléje hajolt s egy kisleányos hang így szólott hozzá:

- Kilenc óra, uram, a kőművesek már másodszor reggeliztek...

A lusta Ádám, aki nem igen érdeklődött a kőművesek életviszonyai iránt, csodálkozva kérdezte:

- Nos?

- Nos tehát, - egy-kettő, talpra!... Ki látta, hogy az ember a párnák közt töltse az ifjuságát?... A pacsirta vígan dalol a levegőben - és ön úgy alszik, mint a havasi medve!...

Ádám, aki mindeddig komolyan azt hitte, hogy a pacsirta is csak tíz felé ébred, elkeseredve hagyta ott puha, hűséges vánkosait... Kilenckor kelni, pontosan kifizetni az állami adót, a délelőttöt verejtékes munkában tölteni - mindezekről szentül azt gondolta eddig, hogy csak az ifjuság bolondítására valók... Míg odakünn elszántan állt a hideg zuhany alá, szomorúan dörmögte:

- Úgy élek, ahogy az olvasókönyvek előirják...

Ebben azonban volt némi túlzás, mert Ádám, a kilencórai fölkelés dacára, sem élt az axiómák tanácsai szerint. Ez alkalommal ugyanis fájdalmas szívvel kell kijelentenem, hogy a hímzettkötényes kis perszóna hites férje szívéből gyűlölte az axiómákat, az ókori bölcseket, az olvasókönyvek tanácsait s érthetetlen gyűlölettel viseltetett ama geometriai emberek iránt, akik előre megfontolt szabályok szerint rendezik be életüket. Mit cifrázzam soká, t. olvasók: hősöm eddigelé egy rendetlen, hanyag, felületes bohém gondolkodásával járta az élet ösvényeit s ugyancsak a szemébe nevetett volna annak, aki vörösléniás háztartási könyvekről, kismosásról és nagymosásról, vacsorapénzről és vasárnapi kimenőkről közölt volna vele bizalmasabb részleteket. Ádám úr meglehetősen furcsának találta, hogy valaki a zellerkérdés iránt érdeklődhessék, mikor a létezés vagy a halál nagy problémái még mindig homályosak az emberiség előtt. Ádám úr nevetségesnek találta, hogy valaki a szabóját kifizesse, hogy komoly hivatalos órákat tartson, hogy öregségére takarékpénztári könyveket gyűjtsön, mikor ma vagyunk és holnap, - holnap ki tudja, hogy leszünk-e?

A t. olvasó bizonyára kitalálja, hogy a különböző világnézet, mint annyi ötfelvonásos tragédiában, itt is nagy erkölcsi ellentétet okozott a házasok életében. A tizennyolc éves kis bölcs komoly becsvággyal intézte a háztartás gondjait és délután csak akkor feküdt le, ha a legutolsó poratomot is szerencsésen fölfedezte az előszobában. Szóval, Klárika komoly volt, mint egy akadémikus, Ádám pedig könnyelmű, mint egy gamin. És a százhúsz napos asszony, aki egy korrekt és szerelmes lovagot vélt föltalálni az ő egyetlen uracskájában, néha könnyes szemmel gondolt arra a nagy, könnyelmű, rossz gyerekre, aki a felesége csókjait is egy lusta óriás jóakaratával tűrte... Könnyei ráhullottak a portörlőre, a himzésre, a háztartási könyvre és e könnyek ezt mondták a maguk szomorú némaságában:

- Nem szeret az uracskám, nem szeret, nem szeret...

II.

Klárika, aki egy idő óta búsan törölgette a kredencet és a szalonasztalt, egy komoly és tapasztalt nagynéninek mondta el bizalmas megfigyeléseit. A nagynéni végighallgatván a tényállást, megsimogatta a Klárika haját és így szólott komoly meggyőződéssel:

- Nem szeret, mert szelid vagy, mint egy baba. Féltékennyé kell tenni az uradat, meglátod, hogy kijön majd a flegmából...

- Ha csak az kell, - mondta Klárika önbizalommal, - oly féltékennyé teszem, mint a velencei mórt...

Ádám, hazatérve egy nap a klubjából, a himzett kötény gazdáját ott találta az utcai ablak mellett. Klárika hirtelen fölriadt, Ádám pedig nevetve megkérdezte tőle:

- Miről gondolkodott, kis bolond?

- Nem gondolkodtam, - felelte Klárika, - időm sem lett volna ahhoz, hogy gondolkodjam. Mondja, hogy hívják azt a nagy huszárt?

- Melyik huszárt?

- Aki odaát lakik az emeleti lakásban...

Ádám csodálkozva kérdezte:

- Miért akarja tudni a huszár nevét?

- Miért? Az kellene csak, hogy magának megmondjam... Furcsa huszár, hogy naphosszat idehaza kuksol a lakásában... Ő is egyedül van, én is egyedül vagyok - oly szomorúan nézzük egymást a bezárt ablakon keresztül...

Történetünk elején azt mondtuk: Ádám mint sötét gonosztevő tett szert félelmetes hírnévre. A gaz Ádám tizenöt éven át egyébbel sem foglalkozott, mint az asszonyi lélek pszihológiájával - és még sohasem talált olyan asszonyra, aki urát az udvarlóira figyelmeztette volna. Ádám tehát mindjárt megértette, hogy miről van szó - és így felelt az ő arrogáns hidegvérével:

- A huszárt Kleinecknek hívják, báró Kleineck a 49-ik huszárezredtől... Jelenleg azonban Oszkár királyi herceg adjutánsa s mivel a fenség az olasz udvarnál vizitel, elhagyatva szalmaözvegykedik idehaza...

A vacsoránál Klárika szórakozottan babrált a tányérján.

- Szép dolog a huszárság, - mondta, - egy huszár többet ér, mint öt közönséges polgár...

Mikor Ádám úr a következő estén hazatért, a himzett kötény birtokosa ijedten dugott egy levelet a trumeau nyitott fiókjába. Ádám színpadias sikoltást hallatott.

- Asszonyom, - kiáltotta, - tudni akarok mindent, - beszéljen, mit dugott a fiókba?...

Klárika rémülten állt az inkriminált fiók előtt.

- Nem engedem, nem szabad tudnia... Vagy bizik bennem vagy nem... Ámbár (tette hozzá kacérul) az se volna csuda, ha bolondot tennék, mikor az uram nem szeret...

- Egek, maga a huszárt szereti...

- Nem - nem szabad rólam rosszat gondolnia... A huszár oly szerény, oly félénk, hogy csak a szemével mer szólni hozzám...

- Meg fogom ölni a félénk huszárt, - mondta baljóslatúlag Ádám.

Mord kedéllyel ette a vacsoráját, de később, a csemegénél fölengedett.

- Igazán szereti azt az embert? - kérdezte Klárikától szeliden.

- Nem... Megharagudna, ha bevallanám...

Ádám egy könnyet morzsolt szét a szemében.

- Mondja meg az igazat... mit ér, ha a hátam mögött szerelmes belé?... A szerelmet nem lehet erőltetni, gyermekem... hiszen oly fiatal volt, mikor a feleségemmé lett. ...Mondja meg őszintén a titkát... gondolja, hogy egy bizalmas barátnője ül mellette a kályhánál...

Klárika megszorította az ura kezét.

- Maga oly jó, - mondta, - és lehet-e visszafojtani a szerelmet? A huszár oly ragaszkodással vett részt szomorú egyedüllétemben, hogy az akaratom ellenére megszerettem... Eleintén csak némán néztük egymást, most már mindenféle jelekkel közli velem délutánonként az érzelmeit. Ma - de nem mondom tovább, mert megharagszik.

- Ugyan, hogy gondolhat ilyesmit?

- Ma csókot intett az ablakon át... százkilencvennyolc csókot... megolvastam...

- És miért nem intett kerek kétszázat?

- Mert a nénikém elzavarta...

A ravasz Ádám keserűen ingatta a fejét.

- Ha szereti, nem kényszerítem, hogy az enyém maradjon... Az együttélés most már mindkettőnkre kínos lenne... Szerettem magát, nagyon szerettem... de a sors nem akarta, hogy boldog legyek...

Klárika ijedten nézett az urára.

- Ne beszéljen így... nem akarom... hátha még segíthetnénk a dolgon...

- Nem, most már mindennek vége...

Ádám arcán oly kétségbeesés mutatkozott, hogy a bolond Klárikának majd megszakadt a szíve... Csak egy hajszál akadályozta meg, hogy mindent bevalljon az urának, de ekkor eszébe jutott a tapasztalt nagynéni s így szólott dacosan a lelke mélyén:

- Hadd higyje, hogy az igazat mondtam, nem szabad, hogy tovább is babának nézzen...

III.

Másnap - Ádám komor hangulatban itta a feketéjét - a szobalány egy névjegyet hozott az ebédlőbe. A névjegyen e sorok állottak: Freiherr Hans von Kleinecke, k. u. k. Rittmeister, Adjutant Seiner kais. u. kön. Hoheit des Erzherzogs Oscar.

Klárika sápadtan tette le kezéből az ujságot.

- Nem szabad elfogadnia, - dadogta, - nem engedem... a hozzám való szerelmére kérem, hogy ne fogadja el...

Ádám csodálkozva nézett a feleségére.

- Mit gondol, - mondta, - nem tehetem, hogy ilyen durva módon visszautasítsam... Talán - tette hozzá mosolyogva, - éppen a kezét fogja megkérni tőlem...

- Ne tréfáljon... esküszöm, hogy nem tudja, mit tesz... El fogok sülyedni szégyenletemben...

- Csitt... itt van a huszár...

Kopogtattak az ajtón - s a következő percben már előttük ütötte össze a sarkantyúit Oszkár királyi herceg adjutánsa. Ádám fölugrott a helyéből.

- Isten hozott, - mondta, - szép tőled, hogy a fészkemben fölkeresel...

És Klárika felé fordulva, jókedvűen folytatta:

- Kleinecke báró... fiatalkori, bizalmas barátom... Legénykoromban együtt udvaroltunk az asszonyoknak a balatonfüredi sétatéren...

- Hogyan, hát ismeri? - susogta Klárika zavartan.

- Persze.

A huszár meghajolt a hímzett kötény előtt.

- Nagyságos asszonyom, bocsássa meg, hogy a boldogságukat megzavarom... A fenséges úr akaratából történik, aki holnap érkezik Budapestre az olasz udvartól... Ő fensége távirati úton bízott meg, hogy a szentjánosi vadásztársaságot összehívjam s mivel Ádám régi vadászcimbora, bátor voltam tudtára adni a meghívást...

Szivarra gyújtottak, csevegtek; Klárika pedig fölállt a helyéből:

- Magukra hagyom önöket... tudom, hogy van miről beszélgetniük...

- Dehogy; nincs maga előtt titkunk...

Rátértek a szentjánosi vadászatokra, de Ádám hirtelen abbahagyta később a megkezdett diskurzust.

- Sokat látunk az ablakban, a feleségemnek régóta föltünik a lusta és unatkozó huszár... Egy huszár, aki naphosszat a lakásán cigarettázik, ez, teringettét, nem tartozik a mindennapi látnivalók közé...

A kapitány kómikus pózba vágta magát.

- A tudomány, - deklamálta - a stratégia fontos tételei tartanak vissza a társadalomtól és az élettől... A fenséges úr szent akarata, hogy a vezérkarba lépjek s az embernek megkeményedik a feje, ha az iskola padjából kikerült...

- Nono, nem merném kutatni az igazi okot...

Klárika oly halálos rémülettel csípte meg az ura karját, hogy Ádám majdnem fölsikoltott.

- Ugy beszélik, hogy komoly lépésre szánod el magad... hogy egy édes kis teremtés fogja megosztani veled a kleineck-waldbachi majorátust...

A kapitány nevetve rázta a fejét, de a ház úrnője szélvészként ugrott föl most a dohányzó-szoba foteljéből.

- Bocsánat, - szólt remegve, - halaszthatatlan dolgok... a szabónő háromra igérte, hogy a ruhapróbát megtartjuk...

IV.

A hadsegéd csak késő délután távozott s mikor Ádám elindult a feleségét keresni, a fürdőszoba egy homályos kuckójában találta meg a vállas kötény tulajdonosát... A ház úrnője, megfeledkezvén asszonyi méltóságáról, keservesen sírdogált a sarokban...

- Ne sírj, - mondta a kegyetlen Ádám, - a huszár megkérte a kezedet...

Klárika az urára emelte könnyes szemét.

- Elmegyek, - szólott, - visszatérek a mamához, mert ma bebizonyítottad, hogy nem szeretsz...

- Ugyan mivel?

- Majd elsülyedtem az előtt az idegen ember előtt... Nem szeretsz, nem szeretsz, nem szeretsz, - folytatta sírva, - mert különben nem szégyenítettél volna meg ennyire...

- De hiszen a huszár nem idegen ember... Százkilencvennyolc csókot intett neked délután az ablakból...

Klárika zokogva gubbaszkodott össze, - de Ádám most kedveskedve simította meg a sírásban fölborzolt haját.

- Látja, kis csacsi, - mondta, - nem kell tréfálni a huszárokkal... Mert ugyan mit gondolhatott Kleineck báró, mikor magát ott látta az ablaknál?

A hímzett kötény csücske nedves lett a leomló könnyektől - és Klárika így szólott elkeseredve:

- Nem igaz, semmit sem gondolt, mert én csak akkor álltam az ablakhoz, mikor maga az előszobában csöngetett...

- És a százkilencvennyolc csók?

- Hallgasson... mert kiugrom az ablakon.

Ádám a karját nyújtotta Klárika asszonynak és diadalmenetben vonult be vele a fürdőszobából a szalonba... A költői igazságszolgáltatásnak tartozom azzal a kijelentéssel, hogy Ádám azontúl még forróbban szerette az ő bolondos kis feleségét.