Magamról

Az »Új Idők« tisztelt szerkesztősége »hetvenkedő« esztendőm alkalmával azzal a megtisztelő kívánsággal lepett meg, hogy írjak kitünő hetilapjának valamit magamról.

Elég régóta élek ugyan arra, hogy lehessen az életemben egynémely feljegyezni való: mégis elfog a bizonytalanság érzete, hogy ami nekem talán érdekes volt, érdekelheti-e az olvasóközönséget.

A nagy nyilvánosság elől mindig elvonultam. Szerepelni, feltűnni sohasem igyekeztem. Az ország vadásztestületein kívül máshol alig ösmernek. De még itt sem tolakodtam előre. Mindenüvé úgy hívtak, úgy vittek, hogy az irántam mutatkozó rokonszenv és megbecsülés jeleit hálátlanság lett volna köszönettel nem fogadnom. S most magamról kell beszélnem, ami nekem teljesen szokatlan s ami - megvallom - nem kis zavarba is hoz. De megkísérlem.

*

Későőszi, enyhe vasárnap-este van, amikor nekikészülök a feladatomnak. Ha nem tudnám, hogy az »Új Idők«-nél csupa jóbarátom van, szinte azt gondolhatnám, hogy az urak egy kicsit meg akartak tréfálni. Mintha összemosolyognának: - Na, híres, ha annyit tudtál összeirkálni száz meg száz novelládban, ami mind a képzeleted szüleménye volt: tégy ki most magadért olyasmiben, amiben nem segít rajtad a poetika licencia; sőt ezt egészen mellőznöd kell, mert itt nem lehet, nem szabad »költeni«, mesélni, hanem igazat kell mondani.

Éppen ebben van a bökkenő. Ez az, ami nyugtalanít. Hisz’ ha azon múlnék, hogy mit füllentsek, könnyű volna elég érdekesnek látszanom. De ettől eltilt megbizatásom etikája. Magamról csak az igazat mondhatom. Nem novellát írok, hanem rapszodikusan összeállított naplótöredéket, ami őszinteségre kötelez.

Nyitott ablakomon besüt a holdvilág s rám bámul. Lesi, hogy mit csinálok. Képzeletem végigszalad az egész életemen. Keresem benne azt, amiről számot lehetne adnom. Bele kell magamat élnem a mesélő nagyapa szerepébe: - Egyszer volt, hol nem volt...

A holdvilág ma is úgy fénylik, mint hetven esztendővel ezelőtt. Ezen az égi kalandoron nem látszik meg, hogy vénül. Minden más, ami körülöttem van, kopik, nyüvődik, enyészik lassan-lassan. Hát még az emberek, a kortársaim, a régi ösmerőseim, a barátaim, az immár kevésszámú hozzámtartozóim!... Nem kell tükörbe néznem, ha őket látom. Megváltozásuk az enyémet is mutatja. Még az esztendőnek ez a kései szaka is olyan, amilyen én vagyok.

Este van odakint is, az életemben is.

A hold pufók félarca fanyarul vigyorog rám. Olyan dagadt, mintha a foga fájna.

Csend van körülöttem. A magány egészen rám borul.

Ilyenkor lehet eltünődni, visszamenni a multba.

Átélni régi örömöket, gyönyörűségeket. Zord életharcokat. Felséges hajnalokat. Bús éjszakákat. Lehet visszaidézni az akaratunk nekiszilajodását, amikor elszántan ragadtuk magunkhoz az élet szépségét, javát. Volt hozzávaló tüzes lelkünk, forró vérünk, fiatal merészségünk.

Azután következtek a növekvő tapasztalatok és kifejlett erőnk diadalai, amikor szívós kitartásunk győzte a küzdelmeket. Meg sem éreztük ezt, olyan magától értetendő volt.

Elménk kivirágzott. Szívünk érzéseinek uraivá váltunk. Képzeletünk megtisztult és kibontakozott a szertelenségeiből. Kezdtünk megérni és - megöregedni.

Mindez csak volt.

Nem igaz! - ma is van, csak másoknak.

A zord erdő, a virágos mező, a délibáb, a lüktető élet, mind a másé.

Enyém az emlékezés. Enyém a multba tévelygő képzelet. Enyém maga a mult. - Vajjon van-e irígyelni valóm?

Magamról kell beszélnem; tehát a multról.

Kit érdekelnének az életem intimitásai? Nem volna-e azok leleplezése árulás önmagammal szemben?

Azzal dicsekedjem-e, hogy én is voltam az Élet »zsákhordozója«, mint a legtöbb ember? még művésztársaim közül is akárhány?

Mindent inkább, csak panaszkodni, síránkozni nem! Csak nem tenni szemrehányásokat sem a sorsnak, sem velünk egy hajóban evező embertársainknak. Ha ezen kezdjük, mindnyájan részvétre méltóknak tarthatjuk magunkat. S ez olyan szomorú, csüggesztő, és annyira - nem igaz.

Az életünkért vállalnunk kell a felelősséget s meg kell találnunk benne azt, amiért érdemes volt élni. Minden bajunknak magunk vagyunk az okai, még ha tehetetlenségünk s az élhetetlenségünk adja is meg ennek a magyarázatát.

Örömöket, célokat, magunknak kell kiverekednünk s ez már magában véve is nagyszerű feladat.

Csak nem kell megállani; annál kevésbbé hátralépni. Aki tele van életkedvvel s hozzáillő erővel, azt a sors nem bírja a két vállára fektetni.

Magam a legjobb örökséggel indultam neki az életnek: a legtökéletesebb egészséggel. Ezzel elbírtam mindent. A sok jót is, a sok rosszat is.

Ezentúl pedig a sors elkésett attól, hogy rajtam kifogjon, mert már nem harcolok vele. Önmagamért nincs többé miért küzdenem. Nyugalomba vonulok.

Miről beszélgethetnék könnyebben és szívesebben, mint arról, ami belőlem már úgyis a nagy nyilvánosságé, tehát nem követek el az emlegetésével indiszkréciót?

Az irodalmi életemet, az irói pályafutásomat értem.

Ebből foglalok össze egyet-mást. Ha eközben másfelé is elkalandozom, az csak magyarázatszámba megy. Ez elől egészen kitérni nem lehet.

Bejelentem teljes igénytelenségemet. Ha a t. olvasó szíves lesz a várakozását a minimálisra lefokozni, akkor nem éri nagy csalódás.

*

»Poeta non fit, sed nascitur.« A költő nem lesz, hanem születik. - Féligazság! - Szerencsés körülmények összejátszása nélkül nincs költői kibontakozás.

Erős lelkek számára még a sors csapásai is lehetnek »szerencsés körülmények«. Az isteni szikrát az élet zaklatása fellobogtathatja; de a nagyon is zord viharok teljesen elolthatják. Legsenyvesztőbb a szürke, eseménytelen, gépies rabszolgasors, az egyhangú mindennapiság, a sárban cammogás, a szüntelen igavonás, amely állandósítja a lelki élet hiányát. Ez a bizonyos halál.

A harc, a küzdelem, a háborgás, az elégedetlenség, a lázadás: megannyi forradalmasítója a tehetségnek. Ettől a vér felpezsdül; az akarat megacélosodik; az életerő megduzzad. Az ember érzi magát. Elibe toppan a sorsának és bírkózik vele. Az akadályt legyőzi. Csak elpuhulni, elernyedni nem szabad. Mert a gyenge elbukik. Minden sikernek ára van. Egyszer a szívünk vére, máskor a belőlünk fakadó könnytenger. A költő születik ugyan a rátermettségével, de ezt vadóc mivoltából édes gyümölcsöt termő nemes alannyá fejleszteni csak szívós és önfeláldozó fáradsággal lehet.

Ritka az olyan istenáldotta költő, aki készen pattan ki Juppiter fejéből. A legtöbben keserves Golgotáját járják végig a vergődéseknek, a kísérletezéseknek, a bizonytalanságoknak; annak a lehangoló, megbénító érzésnek, tudatnak, hogy alkotásuk csak halvány mása, gyenge utánzata annak a szépségnek, amely a lelkökben él és onnan kikívánkozik; de amelynek az előcsalogatására, kifejezésére nincs elég erejök.

Sohasem szabad megelégednünk az első, fogyatékosnak érzett kísérlettel. A tökéletesítésnek alig van határa s aki ambiciós költő, az nem ún bele a saját kritikája provokálásába, a művei simításába, szépítésébe, hibái felfedezésébe és kijavításába.

De miért disszertálok én itt költőkről, amikor verseim nincsenek?

A Kisfaludy-Társaság a tagjait két csoportra osztja: költőkre és írókra. Költők: akik fantáziával dolgoznak s meséket szőnek; írók: akiknek a költés nem főfoglalkozásuk, hanem akik esztétizálnak, kritizálnak, essayt írnak, tehát okos emberek. Így kerültem én annak idején a költők közé, mint a képzeletemből élő tollforgató. Ámbár csak a novelláim mesék. A természetről csupa igazságot írok, költői mezbe öltöztetve.

Hány kész művemet kezdtem én újra meg újra megírni, amíg végre ki mertem adni a kezemből! Az Akácvirág című elbeszélésemet hatszor írtam meg elejétől végig. A Dinamit-ot háromszor. De ha az »ihlet« szárnyat növeszt, akkor nincs akadály. Az utcán virágzott ki bennem Valami a tavalyi nyárról című hangulatom; rohantam haza, hogy rögtön megírjam. Egy szót sem kellett az első kéziratomon változtatnom. Hajnal című rajzomat nyári pirkadáskor írtam az ablakom párkányán, derengő világosság mellett, szinte vonásról vonásra ellesve a hajnalt. Csak nem szabad önmagunkkal hamar elégedetteknek lennünk. Amikor mások bírálnak bennünket, akkor már elkéstünk a hibánk helyrehozásával. A költő születik; de hogy igazi legyen, önmagát kell még egyszer megszülnie szigorú önbírálatával.

A költő »munkája« a legnagyobb gyönyörűség. Bármennyire emészti is a költőt, mindig élvez mellette. Hisz’ az írásaiban ő is benne él. Bús történeteit megkönnyezi. A vidámakon ő kacag először. A képzelete csapongásait hihetetlenül tudja élvezni. Amikor látszatos lustasággal hever, tétlenül, a lelke akkor telik meg alkotó feszültséggel. Tündérvilágokon suhan végig. Úgy csap le egy-egy gondolatra, mint a sólyom. A kész téma megírása részegítő gyönyör. Igaza volt Mikszáthnak, aki azt mondta, hogy ő sohasem dolgozott, mindig csak játszott. De ez a játék isteneknek való.

*

Az édesanyám rajongott az irodalomért. Költői hajlandóságomat őtőle örököltem. Eleinte szívvel-lélekkel romantikus voltam. Határtalanul szerettem Jókait, meg Tompát. A lelkem apját éreztem bennök. Nyári délutánokon késő estig ültem valamelyik nagy eperfánk tetején, mohón merülve bele a Kalózkirályba, a Fekete gyémántokba, a Virágregékbe. Alig lehetett lepiszkálni onnan. Egyszer le is estem, éppen a fa alatt kérődző mérges természetű svájci bikánk hátára.

Szultán a meglepetésében elfelejtett haragudni. Őrült irammal menekült a furcsa hátbavágás után a fa alól. Az ő széles párnás háta megmentett attól, hogy valamimet kitörjem. De magam is iszkoltam ám a baleset színhelyéről.

Első kétségbeesett fejtörésem, alig nyolcéves koromban, a világ végének a problémája volt.

- Hol van a világ vége? - Ez a gondolat nem hagyott nyugodnom. Elbujtam a kertünk bokrai közé s ott emésztődtem ezen a megoldhatatlan kérdésen.

Szegény kis agyam majd szétpattant. Elképpedtem attól, hogy akármeddig repül a képzeletem, sehol sem talál kerítésre, falra, égig érő hegyre, óperenciás tengerre, ahol a világnak vége volna. Minden akadályon átsegített a képzeletem. Megint csak azt kellett kérdeznem önmagamtól: hol van a világ vége?!

Végre is késő este kimerülten futottam az anyámhoz, hogy megtudakoljam tőle: hol van a világ vége.

Az anyám már kerestetett. Aggódott értem, hogy hova tűntem úgy el. Amikor rám talált s a kérdésemet hallotta, jól elagyabugyált.

- Itt van a világ vége, - mondta megkönnyebbülten.

Ebbe bele kellett nyugodnom. Pedig máig sem tudom, hol van a világ vége.

*

Az édesapám típusa volt a férfias férfiaknak. Magas, szikár, izmos volt a külseje. A belső lénye határozott, erélyes, nyugodt, igazságos. Ma is ideálom az emléke.

Legtitkosabb kritikáimmal sem bírtam elérni.

A föld népével bajlódó gazdaember volt; de sohasem káromkodott.

Vendégszerető házat vitt; de egy korty bort sem ivott az ebéd, meg a vacsora idején kívül. Akkor is fele víz, fele bor volt a poharában.

A dohánymonopólium kezdetén harminckettedmagával fogadta meg, hogy nem dohányozik többet. Egyedül ő tartotta meg; pedig nagy pipás volt.

A vármegye legjobb lövője hírében állott, ami máris példaképemmé tette. De a lélekjelenlétét csudáltam legjobban. A sok eset közül egyet elmondok.

Friss virslire jöttek hozzánk vacsorára a kalabriászozó társai. - Alighogy leültek a pártíhoz, kétségbeesett sikoltozás támadt odakint: Tűz van! égünk!

Az apám pillanatok alatt a konyhában volt, ahonnan a vészhangok hallatszottak. A kémény kigyulladt s a szikrazápor csakúgy hullott a tűzhelyre.

A konyhában csak kétségbeesve sikoltozó nők voltak. A férficselédség mind távol volt. A vendégekre nem lehetett számítani, azok elvesztették a fejöket.

Az apám egymaga volt gondolkodó és cselekvésre alkalmas élőlény. Pillanatok alatt cselekedett.

Kirohant a tűzi lajtorjáért; azt két ember erejével becipelte a konyhába; előkapott egy fejszét s a hosszú lajtorja végét egypár hatalmas csapással megkurtította. Eközben pokrócokat dobatott a vizes dézsába. A lajtorját a kéménylyukba állította, felkapta a vizes pokrócokat; felment a lajtorján a kéménybe, ott eloltotta a tüzet; azután lejött, megmosdott és szó nélkül folytatta a játszmáját. - Ennek elejétől végig tanuja voltam, mint kis gimnazista.

Az életem válságos perceiben mindig eszembe jutott az apám. Az ő határozott higgadtsága volt a talizmánom.

Egyáltalában rendkívül szerettem volna mindig hasonlítani hozzá, mindenben. A lényének sugalló ereje volt rám. - Azt, hogy a természetet annyira megszerettem, őneki köszönhetem. És még valamit, ami belőle áradt szét mindnyájunkra, akik a családjához tartoztunk.

A fanatikus magyarsága volt ez.

Pedig nem estek nagy szavak a családunkban hazafiságról, ami oly magától értendő volt, mint az, hogy levegő nélkül nem lehet élni. De az apámból sugárzott a tiszta nagy magyar érzés. Ahogy a nagyjainkról beszélt, ahogy régi magyar nótáit dúdolta, ahogy magyarul tudott, mint a legnyelvtudóbb akadémikus, ahogy magyar erkölcsben, puritánságban példát mutatott nekünk: olyan volt az én lelkem szentélyében, mint a magyarságom forrása. Amíg élt, nyolcvanhatéves koráig, mindig tanultam tőle magyarul.

A magyar föld nemcsak a testünket táplálta, hanem lelki emlőnk is volt.

Ezt a magyar földet művelte az apám.

Kiviszegetett a gazdaságaiba és rákapatott ezzel a természetre.

Amíg ő a dolgait végezte, magamban barangoltam a virágos pusztán.

Zsongott az élet körülöttem. A szellő megrészegített. Az ég elbűvölt. Odáig szerettem volna futni, repülni, ahol az ég összeér a földdel. Álmomban is odakint voltam. Ez lett az elemem, az életem, a vágyaim vágya, a szerelmem, az imádságom.

Az apám vezetett el mindenfelé. Rajta keresztül lettem természetimádóvá.

Költővé kellett lennem.

Az első csapás a korparéti kaszálón ért.

Addig kajtattam rajta szimpla puskámmal, amíg fel nem vertem egy fürjecskét, amelyet, Isten tudja, hogyan, lelőttem.

Magam is csudálom, hogy akkor meg bírtam maradni a bőrömben. Ez volt az első fürjem! Felakasztottam a madáraggatómra.

Vágtatok tovább, mámoros hevülettel, hogy hátha még egyet sikerülne lőnöm. Egyszer lenézek boldogító zsákmányomra, hát - nincs! A sok szaladgálás közben annyit rázódott, hogy a nyaka leszakadt, a teste elveszett; csak a feje volt meg az aggatón.

Mély keservemben ez volt egyetlen vígaszom.

Így mégis bizonyíthattam, hogy fürjet lőttem.

*

Kis gimnázista koromban már mutatkozott bennem az írói hajlandóság.

A magyar dolgozataim a legjobbak voltak az osztályomban. Az egyik tanárom fel is olvasott egypárt a magyar óra alatt, példaképpen.

Első ilyen sikeremet »Szüret« című dolgozatommal arattam. Ettől kezdve szívósan ambicionáltam, hogy az ilyen feladatokban én legyek az első.

Azután elkerültem Pozsonyba, német szóra. Akkor még lehetett ott németül tanulni. Ez volt első eltávolodásom a szülei háztól. Egypár mulatságos epizódra ma is jól emlékszem ebből az életemből.

Első ebédem a kosztadóimnál nagyon elszomorított. Otthon bőséghez voltam szokva. Négy tál étel mindennap, vasárnap eggyel több. A német tanítóbácsinál, ahova ellátásra adott az édesapám, bizony csak három tál étel volt. Akárhányszor csak kettő. Nagyon lehangolt nyomorult sorsom ilyen forgandósága.

Alig is vártam, hogy karácsonyi vakációra hazakerülhessek.

Akkor még olyan volt a vasúti közlekedés, hogy Pozsonyból jövet, Budapesten meg kellett szállani, mert közvetlen vonat nem indult Debrecen és Nagykároly felé. A pályaudvaron tanácstalanul ácsorogtam. Pénzmag minél kevesebb akadt nálam. Hátha a váróteremben (III. oszt.) töltenem az éjszakát?...

Odasompolyog hozzám egy velem egysorson lévő nyájas idegen. Kitalálta a bajomat, amely az övé is volt.

- Szálljunk meg együtt valahol, - indítványozta. - Így olcsóbb lesz.

Elfogadtam az ajánlatát. Megszállottunk egy zugvendégfogadóban. Nemcsak közös szobában, hanem az egyetlen közös ágyban is.

Valahogy összebujtunk benne. Először fejjel az ágy két másik végére fekve; de így nem sokáig állottam a dicsőséget. Az ipse alsó végtagjai nagyon is az orrom alatt piszkáltak. Kétfejű sast játszottunk tehát, háttal fordulva egymásnak. Eközben mind a kettőnket nyugtalanított az az aggodalom, hogy ugyan ki fia, mi fia lehet a hálótársunk. Megvárja, amíg elalszom, - gondoltam - s akkor kis holmimmal odébbáll. Ugyanígy vélekedett a nyájas idegen is, mert a mozgolódásából éreztem, hogy ő sem alszik.

Így telt el az éjszaka, álmatlanul. Ezért ugyan kár volt közös szállást fizetnünk.

Node szerencsésen hazaérkeztem, és amikor visszamentem Pozsonyba, vittem a házigazdámnak kosárban hat üveg finom egri vörösbort.

Pozsonyban a finánc megfogott.

- Mi van azokban az üvegekben? - kérdezte.

- Tinta, - vágtam ki, fene önérzettel.

Már-már sikerült elhitetnem, hogy mint diák, hat üveg tintával utazom; de szerencsétlenségemre az egyik üveg eltört s az egri bor illata szétterjedt. Kisült a csempészkedésem. Fizettem mint a köles.

*

Első szentimentális rossz novellámat, első éves jogászkoromban, a »Nagykároly és Vidékének« írtam. Vagy nyolc folytatásban jelent meg és olyan hatást tett rám, hogy egypár esztendeig csak az asztalom fiókjának írtam. Címe ez volt: »Az elmúlt időkből.« Sokáig úgy voltam vele, mint a visszajáró kísértettel. Ha rágondoltam megborzongtam. Enyhülésem akkor kezdődött, amikor végre megfeledkeztem róla.

Lassanként összegyűlt egy kis útitáskára való kéziratom. Egyszer egy rossz pillanatomban halálra ítéltem valamennyit és befűtöttem velök. Úgy éreztem, mintha gyilkos lettem volna. A lelkiismeretemen kívül más vádlóm nem volt. Azzal pedig szépen megalkudtam.

Hanem a sok elhamvadt témát sokáig sajnáltam.

*

Volt az életemnek olyan időszaka is, amikor egy asszony tartotta bennem a lelket.

A feleségem.

Az egyetlenegy igazán nekem való asszony a világon.

Mindenki más vagy tőlem szökött volna el, vagy én őtőle.

A szabadság vágya mindig féktelenül tombolt bennem.

Ez az egyetlen asszony volt az, aki ezt elbírta és áldott szelídségével enyhítette.

Csudálatos érzéke volt az okos, igazságos, elfogulatlan és mégis buzdító kritikára.

Magától értendő, hogy minden írásomat rögtön felolvastam neki. Az arcáról olvashattam le a kritikáját. Lelkesítése nélkül sohasem lettem volna íróvá.

Az ő kedvéért pályáztam egyszer - először és utoljára - egy irodalmi pályázaton. Akkor még az ilyesmiknek jelentőségök volt. Minden lap részletesen közölte az irodalmi társaságok működését. Még a jelenvoltak névsorát is. Hát még az irodalmi pályázatok milyen érdeklődést keltettek!

Ezt a pályázatot az »Ország-Világ« szépirodalmi hetilap tűzte ki. A »Vasárnapi Ujság«-on kívül nem is volt akkor több ilyen tekintélyes szépirodalmi közlönyünk. Benedek Elek szerkesztette. A pályabírák közt pedig Ágai Adolf neve is ékeskedett.

A pályázat lejáratát megelőző este nyolc órakor kerültem haza. A feleségem kedvetlen volt. Szó esett a pályázatról, meg arról, hogy mégis csak meg kellett volna kísérlenem valamit, hisz a sült galamb nem repül az ember szájába.

Ez volt a legérzékenyebb oldalam. A lelkembe nyilalt.

A feleségem kevesli, tálán kicsinyli az energiámat...

Csak azért is pályázom! Még van rá egy éjszakám...

Leültem az íróasztalomhoz. (Ezen az íróasztalon születtem meg íróvá.) Éjfél után egy órakor kész volt a kéziratom.

A feleségem ott kézimunkázott mellettem.

Minduntalan rám-rám tekintett. Mindannyiszor éreztem a szemét. A drága csillogó fekete szeme tüzelte a lelkemet.

Amikor az utolsó mondat végére pontot tettem, biztató mosollyal kért: olvasd fel.

Felolvastam neki a pályaművemet. Proletárok volt a címe. (Benne van A szabad ég alatt című könyvemben.)

A végén megölelt.

- Ezzel megnyered a pályadíjat, - mondta, szent és fanatikus meggyőződéssel.

Másnap reggel hordárral küldtem el a kéziratot a szerkesztőségbe, mert postára adnom késő lett volna. A pályázati határidő aznap délben lejárt.

És a »Proletárok«-kal megnyertem a pályázatot.

A feleségem egyáltalában nem volt meglepve.

Ő bizonyosnak tartotta, hogy így lesz.

*

Ettől kezdve túl voltam a Rubikonon, nyitva volt előttem az írói pálya. Minden kéziratomnak rögtön volt helye. Megjelent első természetimádó könyvem: A szabad ég alatt. Tóth Béla tárcát írt róla a Budapesti Hirlapban. Kész ember voltam.

Ennek már több mint negyven esztendeje. Egy kis emberöltő telt el azóta. Első kiadóm erre az említett könyvemre Singer és Wolfner volt. Azóta is szoros, meleg összeköttetésben vagyunk. A legtöbb könyvemet ők adták ki. Utánuk az Athenaeum következik, ahol hét könyvem jelent meg, többnyire díszkiadásban és illusztrálva.

Az első nyilvános irodalmi elismerés akkor ért, amikor a Petőfi-Társaság 1894-ben, harmincegy évvel ezelőtt, a tagjai közé választott.

Három évvel később Kisfaludysta lettem.

*

Vagy tíz jelöltje volt akkor a Kisfaludy-Társaságnak, amelynek az elnöke Gyulai Pál, alelnöke pedig Beöthy Zsolt volt.

Egyszer megbukni a Kisfaludyban, tisztesség. Én is buktam egyszer, amikor öt vagy hat szavazatot kaptam.

Soha semmiért sem kilincseltem. Nem értettem hozzá, hogy adminisztráljam magamat. Eszemben sem volt, hogy kijárással érjek el valamit. Nem tartottam volna a sikert írói érdememnek.

Még az iránt sem érdeklődtem, hogy jelöltek-e. Bartók Lajos, aki távoli rokonom volt, jött hozzám a jelöltségem hírével és őtőle tudtam meg, nem kis meglepetésemre és aggodalmamra, hogy illemlátogatásokat mégis kell tennem a korifeusoknál. Ez már etikett dolga. Ez elől nem térhettem ki. Be kellett magamat mutatnom az öregeknek.

Elmentem Gyulaihoz, Beöthyhez, Szász Károlyhoz és Szigeti Józsefhez, tisztelegni. (De nem pártfogást kérni.)

Mindig emlékezetes maradt számomra Gyulai Pálnál tett látogatásom.

Különös súlyt vetettem rá, hogy félre ne értsen és ne lásson bennem - kéregetőt.

Gyulai a Főherceg Sándor-utcában lakott, a saját házában.

Beküldtem hozzá a névjegyemet, fogadott.

Illő reverenciával mondtam meg, hogy egyedüli célom a bemutatkozás és hogy nem kérem pártfogását.

Rám nézett. Végigmért. Kezet nyujtott. Leültetett.

Nagyon szívesen beszélgetett velem. Rákerült a sor a Petőfi-Társaságra, melynek akkor Jókai Mór volt az elnöke. Jókait Gyulai nem nagyon szerette. Le is szólta kissé a Petőfi-Társaságot.

Feltámadt bennem a magyar virtus.

Én most szembeszállok Gyulaival és bebizonyítom neki, hogy nem vagyok opportunus.

Illő tisztelettel védtem a Petőfi-Társaságot; de egy kicsit diplomata is voltam. Azt mondtam, hogy szükség van egy emelkedési fokozatra, mielőtt valaki elérheti a Kisfaludy-Társaságot. Nagyon jó az, hogy Petőfi-Társaság van - a minorum gencium számára.

Megint jól megnézett. Azután megenyhült. Tetszett neki a »disztinkcióm«.

Azzal búcsúztunk egymástól, hogy felírta a lakásomat, a látogatásom visszaadásának a szándékával. A küszöbön még így szólott hozzám, anélkül, hogy kérdeztem volna:

- Vannak esélyei. (Akkor még az elbeszélést »beszély«-nek mondták.)

Ebből sejthettem, hogy rám fog szavazni.

A kilenc vagy tíz jelölt közül egypáran visszaléptek. A társaság pedig egyedül engem választott meg tagjává, ami óriási feltűnést keltett.

A magyarázata - nem a feltűnésnek, hanem a megválasztásomnak - talán abban is volt, amit Rákosi Viktor a választás előtt egypár nappal mondott nekem:

- Nincs ellenséged.

(Ha én ezt magamról ma is elmondhatnám!)

*

Az elbeszélő irodalom alapja a képzelet. A természetfestésé az igazság. Ebben lehetetlen megmozdulni a természet ösmerete nélkül. A legköltőibb színezés is üressé válik, ha nem igaz. Hát még ha a téma nélkülözi a teljes realitást. A természet költője nem mesemondó. Hitet kell tennie arról, hogy igazat ír.

Egyetlen sort sem írtam le a természetről, amelynek az igazságáról meg nem győződtem volna. Pedig van eddig tizennégy természetimádó könyvein, nem szólva ezernyi ilytárgyú, könyvben meg nem jelent írásomról. Csak a hangulatozásban voltam poéta.

Mindig figyelve, mindent ellesve, megtanulva, jártam és járom a természet világát. Elfogyhatatlan benne a tanulni való. Ami fáradhatlanná tett, az a vadászszenvedélyem volt.

A vadász mindenütt ott van; mindig készenlétben van és semmi sem sok neki. A napnak, az évnek minden szakában: éjjel-nappal, hajnalban, alkonyatkor, forró kánikulában, étlen-szomjan, ázva-fázva, veszedelmekkel szembeszállva, nélkülözve és egymagában is; a vadász kint van a természetben s olyan helyeken fordul meg, ahova senki más sem követi, hacsak a vadásztársa nem. A vadász előtt minden nyitva van a természetben. A vadásznak a természetet úgy kell ösmernie, mint a természettudósnak.

Egyik nagy büszkeségem, hogy a Magyar Királyi Madártani Intézet tiszteletbeli tagjának nevezett ki. Mint vadász lettem ornitológussá. Természetimádásom gyönyöre összefolyik a vadászat örömével. Egyik fejleszti a másikat. Együtt és külön-külön: egész férfit nevel mind a kettő.

Az ember a legfelségesebb képeket látja odakint folyvást. Minden szép a természetben, csak meg kell látni tudni a szépségeit.

A lelkünket rá kell nevelni erre a meglátásra.

A szem itt csak optikai műszer; a világosság, amely látni enged, a lélekből sugárzik.

De még ez a nagyszerű látás is hiányos egymagában.

A természetet nemcsak látni, hanem hallani is, érezni is kell.

Én az egész lényemben érzem, mint az Istent. Vele, benne, általa, neki élek. Bizonyos, hogy itt engem csalódás sosem érhet. Az igazságai nem változnak. Ezeket megismerhetem, s minél jobban ismerem, annál jobban csodálom, annál fanatikusabb hívévé válom, erősödöm.

Minden lépésünk után, amelyet a természet megismerése felé teszünk, végtelen perspektívája nyílik előttünk az új meglátásoknak.

Az emberi költészet eltörpül a természet költészete mellett. Minden, ami emberi képzelet, jelentéktelen a természet valóságaihoz képest. Nincs szín, nincs határtalanság sem nagyban, sem kicsinyben, amit a természet magába nem foglal. Az emberi képzelet holtra fáradtan merül ki a természet igazságai felé siettében.

*

Hallom a természetet.

Hallom kétféleképpen. A testemmel is, a lelkemmel is.

Mindent, ami valóságos nesz, ami a természet fizikai hangja, igyekszem megérteni. Az ilyen hangok néha oly finomak, halkak, hogy alig bírjuk felfogni.

A természet százféle nyelven beszél. Ahány állatja, kivált madara van, de még a rovarai is, mind beleilleszkedik a természet roppant zenekarába. Micsoda andanték, adagiók, staccatók, allegrók, fortisszimók, crescendók és pianisszimók vannak ebben a költői zeneműben! A szenvedelmek minden felharsanását, a kétségbeesés és a fájdalom zokogását, a szerelem ujjongását, a diadal himnuszát, a vereség gyászindulóját, mindet hallhatjuk, művészi rögtönzésekben, kíváncsiságot keltő szünetekkel, pauzákkal tarkítva.

De ezzel az én számomra még nem merül ki a természet muzsikája.

A leglégiesebbje csak ezután következik.

Nekem a természet a gondolataim számára is zenél.

Ha magányos tünődéseimkor belemerülök a természetbe, a lelkem a legcsodálatosabb dallamokat hallja.

Kezdődik végtelenül unom és halk zsongással, amely messziről hullámzik felém, és keresztül jár, átszellemít, lenyűgöz; előkészít rá, hogy magával ragadhasson.

Azután megszólalnak a misztikus szólamok; váltakozva csendülnek fuvolás dallamba, sohasem hallott zenekíséret mellett, amely a mindenségnek állandó, remegő sóhajtása.

Mintha napsugarak citeráznának a levegő húrjain s a felhők csillanó üstökén.

Mintha az erdő fái elkezdenének búsan, mélyen nyögni és ebből felséges akkordok keletkeznének.

Mintha a harmatcsepp ezüstös pendüléssel gyöngyöznék le a megrezzent galyakról és csudás pizzicatót keverne a természet dalába.

Hallok altató dallamokat, amelyek lágyan ringatják a lelkemet. Valaki hárfázik és ezzel kíséri a fülemüle melodrámái csattogását.

A felhős eget villámok szaggatják meg, s eközben felharsan a vihar vadászkürtje. Az őserő kebléből feltör a nagy ujjongás, a legyőzhetetlenség hirdetése.

Najádok, villik, virág kelyhében lakó tündérkék libegnek körül; színes fátyolszárnyok olyan, mint a szitakötőé... minden szárny mozdulatuk zenehang; az egész egybefolyik és másvilági érzések közé emel.

Mindezt érezve, látva, hallva: akarva, nem akarva költővé kell lennem.

Ez a természet zenéje, amelynek a festése szavakkal lehetetlen. De az érzésvilágunk boldogan remeghet meg tőle.

Hogy ezzel az érzéssel megteljünk, ki kell mennünk a szabad természetbe, és igazságaiban gyönyörködve, át kell engednünk magunkat a költői hangulatozásnak.

Ez volt az én írói pályafutásom javarésze.

Ez volt az életem jutalma.

Látni, megérteni, hallani, érezni, élvezni a természetet: ez az életem programmja mindvégig.

Ennyit elmondhatok magamról az »Uj Idők« velem érző nagy közönségének.