DÉLIBÁB

ELBESZÉLÉSEK

VIRÁGOS PETI.

A magyar Alföldön végigsuhan az enyhe nyári szél és lopkodja róla a rét illatát.

A virágos mező olyan, mintha szivárvánnyal volna telehintve.

Fátyolfelhők pókhálói úsznak odafent az étheri magasságban. Idelent egy pusztai kútgém kapaszkodik az ég felé. Ugy csüng le róla a kútostor, mintha mesebeli nagy madár csőre volna.

A rét laposa felett bíbicek csapongnak, jajongnak, bukfenceznek a levegőben. Fehér hasok meg-megvillan eközben.

A lapost sötétzöld nádas szegi. Ing-ring a susogó nád; tétova lendüléssel imbolyognak ott a vadászó réti héjják.

Pacsírta rezeg fel a menyei kék mezőre; onnan leereszkedik a zöld mezőre. Pásztortilinkó van a torkában pacsírta-nótákat fuvolázik rajta.

Valahol mintha millió pici harang csendülne folytonos zúgással: a millió virágon zümmögő méhek azok.

Ahol a határdomb felkönyököl a rónaságra: kezdődik a szemnek elveszően nyujtódzó legelő. Gyepszőnyegén cövekegyenest csücsülgetnek-figyelgetnek az ürgék.

Vércse libeg a mező felett; vizimadarak húznak a nádas közt rejtőző kis tavakra; a viz tükre szikrát hány a nap tüzes csókjától.

Emberhang sehol sincs. Csend borul ott Magyarország szivére. A magyar multat álmodtatja velünk s a mi ezer esztendőkről regél.

Tündérmeséket sugdos a bujdosó szél erről az ezer évről. Fájó gyönyörüség azt hallgatni.

Be’ sokszor siratták itt a felhők a magyart!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Messze a legelőn csikósszárnyék barnállik. Ott legel a ménes.

A fehér gulyák eltünedeznek innen lassankint, mint valamikor a rétség tündérmadarai, a fehér kócsagok. Az ősi magyar címeres jószágot kiszoritja a tarka. A ménesek aranynapjai is elmultak; fogynak a nagy legelők.

A szárnyék sövénye mellett, subájára dőlve, gunnyaszt a számadó. Jól esik öreg derekának a pihenés.

Körülötte megfogyatkoztak a bojtárok. Mindössze ketten vannak; a többit elkivánta már a háboru. Kandó Marci maradt itthon, a sánta öreg bojtár, aki csak lóháton egész ember; meg Pöszörke Peti, a „virágos” kisbojtár, aki a csikóstanya mindenese, a „lakos”.

Marci aféle ridegbetyár, aki itt él-hal a pusztán. A szomszéd vármegyén tul sohasem járt. Olyan, mint a túzok, amely csak a sima sikságon van odahaza. Ahol hegyek vannak, az Marcinak már „külország”. Mogorva vén csont; de két más bojtárral ér fel. Annyit alszik, amennyit a lován bóbiskolhat. Éjjel is folytonosan szortyog a pipája.

A „lakos” fiatal legény, aki még katonasoron sem volt. Sok baja van a bajuszahelyével s titkos irigységgel akad meg a szeme a társa ostorcsapóformára eresztett harcsabajuszán. A kalapja soha sincs bokréta nélkül, még a karikása nyelére is bokrétát kötöget. A vén bojtár „virágos” Petinek csufolgatja. Már a falujában is igy ösmerik. Ő a manipuláns, meg a szakács. A rend az ő gondja; a tűzre ő vigyáz; annak sohasem szabad kialudni. Még éjjel is van dolga. Amikor leszáll az éjszaka és az egész puszta nyugszik, ő a pásztorcsillagot lesi.

Most éppen a szerszámot tisztogatja s aközben csengő hangon dalolja a kedves nótáját:

„Csikós vagyok az alföldi rónán,
Van jó cserényem, szép pej paripám, hej!
Sarkantyum a lovam oldalába vágom,
Ugy repülök át a rónaságon.”

Kandó egy sánta csikóval bajlódik s eközben rug egyet a lába közt sündörgő komondoron. A lompos pusztai bakter nagyot vakkan erre a személyeskedésre.

A kölyökbojtár hirtelen elhallgat a nótával s oldalvást sanditva szól rá Kandóra: - de szép hangja van kendnek!

- Néked kontráz ez hékás! - vág vissza hevenyében az öreg s bütyök ujjával az elsompolygó bundás felé bök. De beléreked a szó, mert valami különös mozgolódás támad a ménes közt. A szétszórtan legelő lovak, tudja isten mitől, megriadnak s összeszaladnak, mintha farkast éreznének; az egyik deli kanca horkant, kirug s ugy kapkodja a fejét, mintha láthatatlan kötőféken rángatnák. Egyszerre csak megfordul és elkezd belevágtatni a világba, minden érthető ok nélkül.

Abban a nyomban nekirugaszkodik-megiramlik a sok négylábu sárkány és fergeteges dübörgéssel rohan tüskön-bokron át a vezetője után.

„Kisértetet látott” a ménes!

Más ez, mint a „bogárzás”, amit a kolumbácsi légy járása okoz. A milliárdnyi kis hóhér elől is vakon menekül a jószág; - de most nem rajzik a „féreg”, s a nagy izgalom mégis egyik lóról a másikra ragad. Ugy a patája alá kapja a mezőt valamennyi, hogy meg sem áll, amig szusszal birja.

A csikós ilyenkor mutatja meg, hogy ki a legény a lovon. A szökő ménest el kell fogni, vissza kell hozni, mielőtt kár eshetnék benne; mielőtt tilosba tévedne.

A számadó ráeszmél a bajra, göthösen is talpra ugrik s felrikkant: lóra bojtárok! az áldóját!...

Azokat nem kell biztatni. Lóra csikós, lóra!

Minthogy a számadó beteges, a lakos nem sokat kérdezi; felkap az ő lovára, amely felkantározva csipkedi a gyepet a szárnyék mellett. Olyan annak a lába, mint a szarvasé; hosszu a sörénye és göndör; hókafeje éjjel is világit. Tán még a fecskét is utolérné, ugy repül egy kis biztatásra.

A két bojtár egymás nyomában száguld a porfelhőbe burkolt ménes után.

A hóka ugy hasitja a levegőt, hogy szelet támaszt vele. Leng a sörénye, gyászfátyolként lobog. A kisbojtár hozzátapad a lovához, mintha összenőtt volna vele. A hóka nekinyujtódzik, mint a nyulat üző agár.

Kandó Marci lemarad mellőle; pedig ugyancsak kiveszi a lova szusszát.

- Elibé! Csak elibé! - biztatja a legényt. A hangja elvész ebben a lélekzetfojtó rohanásban.

A ménes szorosan összetart; egyik sem akar a másiknak engedni. Mind fenn hordja a fejét egyik a másik mögött, olyan közel vannak egymáshoz. A csikók zászlósan lengetik a farkokat. Aki ezt messziről nézné, ugy látná, hogy a lábok sem éri a földet, csak suhannak felette.

Egyre fogy a távolság a szökő ménes, meg a nyomában száguldó csikósok között. A kisbojtár a maga kezére dolgozik; csak a vezető kancát lesi, annak szól most ez a nagy versenyfutás. Csakhogy a kanca lovas nélkül futtat. Patája alól szinte kiszökik a föld. A ménes döngeti a pusztát. De a verseny igy sem tart sokáig.

- Még egy kicsit! No még egy kicsit, édes lovam Ráró!

Egyszer csak kigyódzik a kieresztett karikás és nagyot pattan a szökve szökő kanca füle mellett.

Ettől irányt kell változtatni. Élesen fordul a ménes eléje s ezzel a mögötte rohanók elé kerül. Kész a kavarodás. A lovak összegabalyodnak; lassudik a futásuk. Mire Kandó odaér, fujva-prüszkölve kocog összevissza a megzavarodott ménes. Vége a kisértetlátásnak. Ezután már gyerekjáték a csikós többi dolga.

Amikor a bojtárok visszakerültek, megszólalt a számadó:

- Hallod-e, Kandó, ez a kölyök még a nyakadra nő, tultesz rajtad, meglásd.

Marcit elfutotta a pulykaméreg; de restelte mutatni, hogy az elevenén találták.

- Esmérem, amióta kibujt a tojásból, - dohogta. - Libapásztornak indult; annak hát jó is lett vón. Akkor is ilyen virágos volt. Még a hajában is virágot viselt, mint a többi lyányok.

A számadó kötekedő kedvében volt; a kisbojtár pártjára kelt. - Fiatalnak a világ, Marci, a virág is, a lyány is. Neked már csak a bagó való.

A vén bojtár bozontos szemöldöke megrándult. Rekedt hangján morogta:

- Nono, ami igaz, igaz; de az is igaz, hogy a valamire való csikóst elverni sem lehet a ménes mellől; ez meg örökké faluzik. Nem ám a templom kedvéért; hanem szoknya után futos. Az ilyenből legyen csikós? (Fitymálva huzta fel a vállát.)

A legény sem állhatta tovább szó nélkül.

- De sokat nyiszorog kend, mint a kódus talyigája. Mit tud kend a templomhoz? Azóta se’ volt kend ott, amióta szenteltvizre tartották.

Kandó nem hagyta magát. Ugratta a legényt.

- Tudom én, amit tudok, hogy ki hordogatja a Sajtárék Jucikájának petrence-számra a virágot, pedig holmi tejfelesszáju bojtárinasnak onnan kint tágasabb.

Peti felpattant, mint a hörcsög.

- Aszondom, ne őccsön-káccson annyit, mert ist’ ugyse baj lesz. Addig mondogatja, amig meg nem lékelem kendet.

- Csiba kölyök! teszed el azt a békanyuzót? - mordult a bicskáját szorongató fiura a számadó. Nem folytathatta a dorgatóriumot, mert a kutyák ugatni kezdtek s oda kellett figyelni. Lovas staféta jött és Pöszörke Peti csikósbojtárt kereste.

A számadó megsejtett valamit. - Csak tán nem, behivó? - kérdezte és rábámult Kandóra, mintha azt mondta volna vele: na hékás, egykettőre magunk maradunk a ménes körül.

Biz’ az csakugyan behivó volt, rögtönös jelentkezést parancsolt. Itt nem lehetett a dolgot huzni-halasztani.

Petinek felragyogott az arca; büszkén nézte végig a vén bojtárt s a számadó elé toppant.

- Számadó uram, én ezt már alig vártam. Köszönöm az eddigi szolgálatot; meg a hozzám való jóságát; Isten áldja meg minden lépését. Énnekem most még csak egy szép kérésem volna.

- Mi legyen az fiam? beszélj bátran.

- Adja kölcsön a lovát; visszahozom estére. Belátogatnék még a faluba utoljára.

A számadó bólintott. - Bucsuzni szeretnél valakitől, ugy-e? hát csak erigy, Isten hirével erigy.

A kisbojtár egyet perdült s felpattant a hókára.

Utközben tele szedte a markát virággal, mint mindig, amikor Jucikának vihette. Csak most az egyszer még oda is adhatná!... Csak beszélhetne vele még egyszer utoljára. Hisz’ ki tilthatja azt meg, hogy a pásztorcsillag éppen a szegény pásztornak ne ragyogjon? S az a csillag, meg minden csillag együtt, fényes nappal is ott tündöklött a Jucika szemében.

A piactéren mutogatták magokat a falu mosolygó virágszálai minden vasárnap délután. Most is vasárnap volt. Peti oda tartott. Messziről megösmerte a szive tündérrózsáját, aki körül őneki olyan ingoványos volt a világ. Már odanyujtotta a bokrétáját; de el sem kezdhetett bucsuzni, mert Isten tudja honnan, ott termett a vén sas és lecsapott közéjök. Sajtár Dániel gazduram ráripakodott a leányára:

- Neked sincs jobb dolgod, mint hogy akárkifiával szóba állj?!... ha virág kell, ott a kertünk, mit szorongatod ezt a szemetet?... Te meg (itt Petihez fordult) hordd el magadat innen, amig jól vagy; magadhoz valót keress! Minden valamirevaló legény katona s lám, az ilyen vasgyuró itthon lebzsel.

Peti rákvörös lett. A méltatlan vádra ugy megzavarodott, hogy szólani sem tudott. Majd hogy a föld alá nem sülyedt. Csak ennyit mondott:

- Iszen megyek már, megyek!

De hogy hova, azt minek mondta volna? Kinek is mondta volna?

- Jucika mégis kitalálta és elsápadt. A szeme könybe borult.

Ennyi volt az egész bucsuzásuk.

*

Esztendők teltek és elkövetkezett Magyarország legsötétebb éjszakája, amilyenről még a gonosz őrület sem álmodhatott. A háboruvesztést nyomon követte az árulás.

Ha százszor ezer évet ér is meg ez a porig alázott, minden nemzeti gyalázatot elszenvedett ország, akkor is ott fog égni az arcán a vörös szégyenfolt. Amig magyar lesz a világon, az anyák ezzel fogják rémiteni rossz gyermekeiket. Az apák pedig szégyelni fogják azokat, akik bünösek voltak abban, hogy ezt a sorsot, ezt a bemocskoltatást a magyar történelem nem birta elkerülni. A mi történelmünk lapjait mindaddig csak a hazáért vivott becsületes harcok tették véresekké, és meg kellett érnünk, hogy az évezredes honvédő harcok után hazát eltipró hazátlanok ülhessék itt a magyarság megfeszitésének az orgiáit.

Nekünk idegen söpredék, magyar álarc alatt, tiporta sárba nemzeti lobogónkat! A magyar cimert megcsonkitották, meggyalázták! Előrohantak a rég lesbenálló hivatásos hazaárulók és végrehajtották, amire oly ördögi szivóssággal készültek: a nemzetgyilkosságot.

Az Erynniszek vad furiái mind rajtunk kacagtak.

Befurakodtak közénk és mérges gázként surrantak át a nemzeti széthullás repedésein.

Szövetségeseik, büntársaik, mindent elkövettek, hogy nemzetközivé aljasitsák az Uristen legnemzetibb népét.

Istent s Hazát tagadva, kezet emeltek mindenre, ami a magyarságnak szent volt: hitünkre, oltárainkra, hagyományainkra; mindarra, ami magyart és nemzetit jelentett.

Testi-lelki fertőben tobzódva terjesztették a mételyt.

Vérbe boritották s szennyel árasztották el a magyar földet.

Raboltak, gyilkoltak s eszményeink templomait egyenlővé igyekeztek tenni a föld szinével.

Ami magyar volt, arra rátiportak s a magok telhetetlen alvilági bálványának áldoztak fel bennünket.

Astarót volt az istenök, nem a keresztre feszitett Jézus.

A keresztet ők a magyar nemzetnek szánták.

Az emberiség salakja az emberiség koronája fölé tolakodott.

Degenerált és a saját fajuktól is megvetett sehonnaiak marcangoltak bennünket.

A vérivás gyönyörüségök volt. A magyar élet gyilkos ösztönüknek volt vörös posztója.

Előbb körülhálózták ezt a nemzetet, mint a pók; azután kigyóöleléssel ropogtatták meg csontjait.

Világszégyenévé, világnyomorultjaivá züllesztettek bennünket.

Szent István elárult birodalmának s Mária országának korlátlan zsarnokai jött-ment kalandorok voltak, akik a saját istenöket is megtagadták.

Elég volt nemzethü magyarnak megmaradni, hogy az „uj világrend” ellen lázadó forradalmár sorsa várjon valakire, üldözéssel, gyötréssel, halálos fenyegetéssel és halálbüntetéssel. Az „uj világrend” pedig mindennek a megsemmisitését jelentette, ami becsület, erkölcs, emberi tisztesség és főképen ami nemzetien magyar.

Ami valaha nagy volt, szép volt, dicső volt és emlékeztetett a magyar multra, azt pusztulásra itélték, a féktelen terror minden eszközével.

Lehet-e ezt valaha elfeledni? Van-e elég mennyköve a magyarok Istenének, hogy szétzuzzon és felégessen mindent, ami ezeknek a fertőzötteknek a ragályát terjeszthetné?

S hogy tulcsorduljon a pohár, még az ellenséges „megszállás” gyalázatát is el kellett miattok szenvednünk.

Soha diadalt nem aratott hordát hoztak a nyakunkra, amikor már teljességgel le voltunk fegyverezve.

Előbb ördögi ármánnyal játszott bennünket a kezökre a világtörténelem legpéldátlanabb árulása; azután elszedték utolsó szuronyunkat is, hogy se égen, se földön ne találjunk védelmet ellenök.

Guzsba engedtük kötni kezünket-lábunkat, hogy meg se mozdulhassunk, amikor honi viperák marják belénk mérgöket. Meggyaláztak, arculköptek, mindenünkből kifosztottak és börtönök csőcselékét szabaditották ránk.

Eszméletre térésünk előtt már ott hevert Magyarország ledőlt szobra a förtelmek iszapjában, ahova azok döntötték, akik nem ösmernek sem Istent, sem Hazát, sem nemzetet.

Haldoklásunk agóniájában azután ránk vetette magát a „hóditó”. Jött, hogy a szélütötte magyarság tetemén lakmározzék. Hogy megszaggassa vonagló beleinket; megkivánja vesénket, májunkat, s mindnyájunkat béklyóba verve rugdosson, kinozzon; önmagának is céltalanul pusztitson itt, csupán csak a barbár kártevés brutális ösztönével.

El kellett türnünk mindent. A végképen kimerült, élősdiektől ellepett magyar oroszlán, amelynek mennydörgő hangja a Kárpátoktól az Adriáig hallatszott azelőtt, még hangot adni sem birt.

Látnunk kellett, hogy puderes, kifestett, fűzőbe szoritott himnemü kurtizánok uniformisos figuráira mosolyognak, velök barátkoznak magyar (!) városok olyan asszonyai és leányai, akik nem rettentek vissza attól a gyalázattól, hogy a nemzet vérét szivó ellenségnek diszperditáivá sülyedjenek.

A fátyol, amelyet erre a lángoló szégyenre boritunk, meggyullad s elhamvad; nincs ami ezt az égő gyalázatot eltakarja.

Átok erre a sötét emlékre! És áldás, ezer áldás a megszabadulás pillanatára, amikor a rablóhad, az ujjászületett magyar nemzeti hadseregtől nyomon követve, elhagyta kipusztitott csonka Hazánknak azt a részét, amelynek a határán tilalomfát állit számunkra a diadalmas világhatalmak zord parancsa.

Ettől fogva ujra kezdtünk éledni és élni.

Milyen öröm volt az, amikor a magyar hadsereg végre a fellélegzés boldogságát szerezte meg az önvédelmi jogától is megfosztott, letiport magyarságnak.

Ahol a magyar kürt oly hosszu idő multán ujra felharsant, ahol a Bocskay-süvegek tolldiszére esett a magyar katonákat várók szeme: ott egymás nyakába borultak az emberek és sirva áldották az Istent, hogy ezt megérhették.

Az égigzengő öröm virágesővel fogadta nemzeti reménységünk védőit, a magyar katonákat. Megjelenésök mindenütt ünnep volt. Az ilyen pillanatot soha senki sem feledheti el, akinek része lehetett benne.

Igy volt abban az alföldi magyar városban is, ahová a nemzet sorsának jelképes igéretképen gyönyörü tavaszi verőfényben érkeztek a mieink, március végével.

Elsőnek az antantmisszió bevonulása volt soron és csak a város hivatalos átadása után roboghatott be a magyar katonaság vonata az állomásra.

Amikor a misszió megérkezett, a francia parancsnok jelt adott a magyar delegáltnak: „előre colonel!”

A magyaré legyen az elsőség. Aminek az oka abban rejlett, hogy ahol először a misszió vezetője lépett ki a vasuti kocsiból, őt mindenütt néma csend fogadta. A lelkesedés csak akkor tört ki, amikor a tollas Bocskay-süveg megjelent. Tehát: előre colonel! S a magyar vezérkar daliás ezredese leugrott a perronra.

Ebben a pillanatban együvé dobbant az ezernyi ezer magyar sziv s ahány torok, az mind harsonává változott.

- Itt vannak!... Itt vannak a magyarok!... Dörgött, zugott az „éljen!”.

Az emberek zokogtak. A tömeg előrerohant, mint az áradat, amely hömpölygő sodrással tör utat magának. Nem lehetett ott kordont tartani. Aki hol érte, ott simogatta-ölelgette a magyar ezredest. Bocskay-süveges kisasszonyok serege virágzáporral hintette meg a mi hadseregünk első fecskéjét, aki az illatos felhőszakadás közt azt sem tudta, merre forduljon, hova köszönjön. Ugy hullott rá szakadatlanul a temérdek virág, hogy a francia parancsnok, lobbanó vérének a lelkesedésében, nem birt uralkodni magán s elbüvölten kiabált az anyanyelvén: colonel! colonel! - de hisz ön mindjárt virágtengerbe fullad!

A kendők galambszárnyakként libegtek s a mámoros elragadtatás szünetlen nyilvánulása közt kezdett hömpölyögni a nyüzsgő nép a misszió nyomában.

Mindenki ott akart lenni a város átvételénél; hisz mindenki meg akart bizonyosodni róla, hogy nem álmodik.

Azután az idegen csapatok eldefiliroztak a misszió előtt.

Cammogtak a nehézkes medvebocsok; egyre távolodtak; s amikor eltüntek a szemhatárról, akkor egyszerre belenyilalt a fényes levegőbe egy messzezengő kürt. A közeledő magyar katonaság kürtöse fujta a menetütemet, hogy csakugy harsogott.

Ezt mindenki megértette.

Ami erre következett, azt sem leirni, sem elmondani nem lehet.

A tengernyi nép egy szempillantás alatt vulkánná változott s az égig robbantotta ki lelkesedése lángját.

Megint lengtek a kendők, mint megannyi nyugtalanul repeső angyalszárny. A határtalan öröm a lelkek csodálatos harmoniáját zenditette meg. A részeg kábulat indulatszavai keveredtek össze s tulkiabálták egymást. - „Jönnek!... ott jönnek!... azok már a mieink!... az Isten hozta őket!...”

Akik sohasem is látták egymást azelőtt, most összeölelkeztek, csókolództak. Egymás testvérévé, barátjává vált mindenki. Sietett a sok reménykedő boldog magyar a magyar katonák elé.

Ott volt az öreg Sajtár Dani is a feleségével, meg a lányával, akinek a halványságát még ez a mai nagy öröm sem birta eloszlatni. Olyan volt szegényke, mint a hervadó virág: - mint a beteg kis madár, amelynek nincs már dalos hangja s csak búsan nézi a neki szomoru világot.

Igy volt már régóta s az öregek azért is hozták ide erre a nagy napra; had éledjen, hadd lásson valamit, ami megmozgassa a szivét, a vérét, s amitől meggyógyuljon. Egyre keresték a bajára az orvosságot; de nem tudták, mi leli; csak azt látták, hogy sorvad, fonnyad, elmulik lassankint, mint a lemenő nap.

Most aztán vitte őket az áradat. Ha nem akartak volna is, menniök kellett. Dehogy nem akartak! Öreg Sajtár Dani egészen megfiatalodott. Egyre ümmögött-hümmögött, hogy a megindulását ugyahogy leplezze.

- Derék dolog ez! - mondogatta magamagának - és miközben egyik karjával a feleségét, a másikkal a leányát szorongatta, hogy el ne veszitsék egymást: nem birta elővenni lepedőnyi zsebbevalóját, hogy megtörölgetné véle öreg szemét, amellyel látott is, nem is; - de nem a portól, sem azért, mintha rossz lett volna a szeme, hanem valami egyébért.

A zugás, éljenzés olyan volt, hogy a magyar vezérkari ezredes nem győzte csóválni a fejét. Hisz igy lehetetlen volt hallani azt az ütemes, pompás, földetrengető, egyszerre-ledobbanást, ahogy a mieink diszmenetben jöttek, századosuk vezényszavára «jobbra nézz» fejtartással, bátran a szemébe nézve az antant-missziónak, és azon keresztül az egész világnak.

A francia ezredes, a misszió parancsnoka, merev állásban fogadta a tisztelgést és kitört belőle: magnifique! - nagyszerü!

Egy szoknyás skóttiszt odahajolt a magyar alezredeshez és csendesen mondta neki angolul: - Ez egy kicsit másképen fest, mint azok! - és legyintett a kezével «azok» felé, akik már elmentek.

A magyarok pedig csak lépdeltek előre feszesen, rugalmasan. Fel volt virágozva mindenik. Már az állomáson valamennyi Bocskay-süveg mellé kis bokréta került. Minden puska csövébe egy szál virág volt dugva. Egy sudár fiatal erdő volt az, amely egyszerre virágzik...

- Nini! - rikkantotta öreg Sajtár Dani önkéntelenül.

Abban a nyomban éppen «álljt» vezényelt a százados. Előttök, szemtől-szembe velök, dobbant le a század eleje. Akkor már a fehérnép szeme is ráesett a században valakire. Mindhárman egyszerre ösmerték meg.

Ott állott virágos Pöszörke Péter őrmester úr, tele a melle érdemrenddel, amelyet a harctereken, ki tudja hol s merre verekedett össze, amióta Sajtár gazduram szigoru szavaitól megsebzetten beállott katonának. Most is virágos volt, mint mindig. A bokrétás Bocskay-süveg egy kicsit féloldalt volt a szemére huzva.

Jucika olyat sikoltott, mintha kiszakadni készült volna a szive.

Már nem volt halavány, hanem piros, mint a pünkösdi rózsa. Visszatért az ereje s ugy kirántotta a karját az apjáéból, hogy a kemény ember csak elképedve nézett utána: - ni, hogy szalad és semmivel sem törődve, dobja magát az őrmester mellére.

Peti sem volt rest, magához ölelte a leányt, aki ugy körülfonta, mint a repkény és gügyögött-pittyegett, sirt is, kacagott is, nem törődve vele, hogy most mindenki őket nézi.

Sajtár Dánielben meghült a vér.

- Ezt az egész világ látja, gondolta magában; ezen már nem lehet többet segiteni.

Nagy ámulatából az anyjuk téritette magához, érzékeny elragadtatásával:

- Nézd csak édes lelkem uram, nézd, mennyi medáliája van!... micsoda derék, szép legény lett!... Nem hiába járta érte annyit a templomot Jucika; - most már megmondhatom, bizony irogattak ezek egymásnak az egész háboru alatt; - de hogy már régóta semmit sem tudhattunk meg róla, annak volt a betege a leányunk. Ládd-e, milyen egészséges lett egyszerre, ládd-e, édes uram lelkem.

Dániel gazda megemberelte magát. Kihuzta a derekát. Ő is odalépett az őrmesterhez s kezet nyujtott neki.

- Hát ’iszen jól van no! - mondta nyomatékkal és vont egyet a vállán. Ezzel egy csapásra el is intézett mindent.

*

A kürt megint felharsant. Indulást vezényelt a százados.

Jucika most már az édes anyja keblén folytatta a megenyhitő, gyógyitó, boldogságos sirást.

A század ütemesen, feszesen lépdelt. Virágos Peti megsimogatta egy pillantással Jucikát, azután keményen nézett az elvonulásban gyönyörködő francia ezredes szeme közé, ugy diszmenetelt el előtte.

- Magnifique’ - mormolta a misszió parancsnoka.

A skót tiszt megint odahajolt a magyar «colonelhez» és lelkesen sugta neki:

By joe! (teringettét) de szép babája van annak a pörgebajuszu őrmesternek!...

A század kürtje, meg a katonákat kisérő néptömeg ujjongása, mind messzebbről hallatszott.

Azután lassan elmorajlott, elcsendesedett minden.

De azt a kürtöt most is halljuk.

És hallani fogjuk, amig Magyarország megint a régi nem lesz.