MÁSODVIRÁGZÁS.

Vacsora után a kis diák szépen köszönt a mamájának, meg a tanár úrnak, azután a nénjébe kapaszkodva, elment aludni.

A tanár úr, mint az utóbbi időkben rendesen, egyedül maradt a nyilt verandán a fiucska anyjával, özvegy Villásnéval.

Csendes nyári este volt s a falusi nyaraló környékére már ráborult a kezdődő éjszaka homálya.

Az asztal közepén álló ernyős lámpa a fehér abrosz fölé csalogatta azokat a kis csodaszörnyeket, amelyek nappal láthatatlanul bujnak meg a bokrokon, a füvek közt, a növényzet rejtett zugaiban, de amint sötétedik, elkezdenek éledni, mozogni, repkedni, szálldosni és benépesitik az éjszakát; észrevétlenül sürögnek-forognak a homályban; finoman érintik zeg-zugos kalandozásuk közben a szabadban ácsorgó, álmodozó ember arcát, mintha megsimogatnák, s ha valahol világosság támad, oda özönlenek a fényre, a sötétségbe nyilaló sugárzástól elvakultan.

Vadai tanár úr sebtében vetett egy oldalpillantást az üveges ajtón át eltünő két testvér felé. A leány is éppen abban a percben fordult vissza, csak annyi időre, ameddig egy rövidke gondolat tart. Tizenhat-, legfeljebb tizenhétéves virágszál volt. Furcsa kis sötét jelenség, akit a nyári nap alaposan leégetett. Látszott rajta, hogy nem sok hasznát veszi a napernyőnek.

Csak két, mélytüzü szeme világitott rajta. Ahhoz a világossághoz már másforma lepkék kivánkozhattak, mint aminőket az éjszaka a kert bokrai közül a lámpafény felé vándoroltatott.

A tanár úr nagyot szippantott a szivarjából, amelynek felhős füstje éppen jókor burkolta be az arcát azalatt, amig ez a kis összenézés történt. Villásné ugyan az abroszon országgyülésező parányi isosaurusok, iguanodonok, archeopterixek és más őslények embrióihoz hasonlatos kis szörnyek iránt érdeklődött ebben a pillanatban; de azért a szeme rá-rávillant a tanárra is, aki ezt megérezte, csak nem árulta el, hogy tudja.

A tanár úr még nagyon fiatal ember volt, jóval alul a harmincon. Egy kicsit feszes, egy kicsit zárkózott, mintha az egész világ iránt bizalmatlan lett volna.

Hátrafésült rövid haja, angolosan nyirt kis bajusza, hideg kék szeme, szoborszerüen mozdulatlan arca, megannyi külső kifejezője volt komoly nyugodtságának, amely a bensejében is jellemezte. Villásné mindig ilyennek látta attól kezdve, amióta idekerült a házhoz, aminek már majdnem két hónapja volt.

Ugy történt a dolog, hogy Lacika megbukott a harmadik gimnáziumi osztály évzáró vizsgálatán és az igazgatója tanácsára korrepetitort kerestek melléje a nagy vakációra. Mindjárt ajánlotta is az igazgató úr a legjobbat, akit ösmert, a saját unokaöccsét, Vadai Eleket, aki csupán csak az úri ellátásért, falusi nyaralása viszontszolgálataképpen volt hajlandó erre a «szivességre». Tehát az első perctől kezdve úr volt, nem pedig fizetett tanitó. Ámbár a legkisebb különös igénye sem volt, mégis mindenki kedvezett neki, - hisz ő volt az tulajdonképpen, aki itt hálára számithatott. A gyerekkel ugy tudott bánni, hogy a pajkos kis lurkó már az első héten kezes báránnyá változott a keze közt. Villásné mindjárt észrevette ezt és nem is állhatta meg szó nélkül.

- Csudálatos, mondta, mennyire ragaszkodik magához a fiam.

Vadai mosolygott. Nem elbizakodottan, csak udvariasan. Hisz’ örülni illett ennek a dicséretnek.

- Lacika jó fiu, - szólott, - csak tudni kell a nyelvén. Én szeretem és azt hiszem, ő is szeret engem.

Hideg arccal, de meleg hangon tette ezt a nyilatkozatot. A fiucska mamáját végkép megnyerte vele. Nem tekintették többé idegennek. Napról-napra jobban összemelegedtek.

A tanár mindenhez értett. Nagyszerüen tanitott, észre sem lehetett venni, hogy tulajdonképpen leckét ad. Pompásan tenniszezett s ilyenkor Micikét «nevelgette» mellékesen, a Lacika tünődőszemü nénjét. Minthogy egyetlen férfi volt a háznál, ez még külön is tekintélyt és poziciót biztositott neki. Egyébiránt minden jel azt mutatta, hogy egész ember. Erős határozottság áradt a lényéből, amit akkor lehetett legjobban megfigyelni, ha férfiakkal érintkezett. Ezt meg kellett látnia az olyan önálló életü asszonynak, amilyen Villásné volt, aki az ő harminchat esztendejével, amelyből négyet már özvegységben töltött, eléggé végigjárta az emberösmeret iskoláját.

Minthogy jó időben mindig idekint vacsoráltak, a gyermekek visszavonulása után feltünés nélkül maradhattak még együtt. Akárki láthatta őket; éppen csak a beszélgetésök válhatott bizalmassá, ha akarták. A bizalmasság nem is a témáikban volt, hanem inkább abban, ahogy a gondolataikat kicserélték. Villásné lassanként ugy megszokta ezt, hogy már várta az estét; sőt még jobban várta, hogy azután ugy maradjanak kettesben és a tanár beszéljen.

- Különös, - vallotta meg magának egyszer, még az ösmeretségök elején, - a hangjában van valami;... szeretem a hangját... és azután - igazán értékes, tanult ember. Élvezetes a társasága.

A kis szörnyfigurák, mindenféle surrogó lepkékkel és éjjel kóborló rovarokkal együtt, persze mindjárt az első ilyen alkalommal jelentkeztek s akkor a tanár sorra vette őket és elmagyarázta az asszonynak, hogy melyik micsoda; honnan jön és hogyan él; ugy szőtte egybe a sorsukat, mintha regényhősök lettek volna, akiknek az életök folyása csupa nagyszerü világharc a magok létéért; sokkal küzdelmesebb még, mint az emberé. Csudás történeteket mesélt a rovarvilág alsóbbrendünek hirdetett társadalma életéből, amely hasonlithatatlanul több változatosságot mutat, mint a felsőbbrendü zoológia, hisz’ ez például sem művészetben, sem szivósságban meg sem közeliti a rovart. Már csak magában véve az, hogy ezeknek az itt kószáló lámpalátogatóknak és valamennyi lepkének, tulajdonképen három külön élete van a fejlődés három szakaszában, mennyivel gazdagabb életsorozatot jelent, mint a minőt a gerinceset élnek. Milyen csudálatos erő van egy cossus-hernyóban, amely egymaga meg bir ölni egy ötvenesztendős fát!... Zömöktestü, sötétszárnyu lepkéje milyen rettentő végzet ott, ahova a petéit lerakja. S micsoda művészi árnyalata a barna és szürke szinnek keveredik össze, csudás rajzolatokkal és vonalakkal, még ezen a teljesen jelentéktelen külsejü éjjeli kalandoron is; hát még ha a szinek és zománcok tobzódó pompáját a nappaliakon: a vanessákon, az apaturákon, a satyrusokon, a papiliókon, meg az esti szfinkszeken és deilephiákon figyeli az ember; meg hogy milyen remekül pikkelyezettek a kis gyöngyházas arginniszok, milyen tüzesen aranyosak a chrisophanusok; milyen vérbemártott a sárga euchloëk legszebbjeinek a szárnyahegye; és mind a többi száz meg ezer, mennyire érdekes, mennyire pompázó a maga nemében; hogy mit tudnak a bombyxok, mint mesterszövők; milyen mimikrisek az araszoló geometridák hernyói, amelyek valamennyien picike galyakká birnak merevedni nyugalmok idején... nincs olyan tündérmese, sem dráma, sem tizkötetes regény, amelynek ennyi és ilyen csudálatos szereplője volna. Villásné csakugy szédült tőle.

- Maga mindent tud, - mondta leplezetlen csudálattal. S ugyanezt még sokszor ismételte. Mindannyiszor, ahányszor a tanár uj meg uj világok felé ragadta magával, hol az ősgeológiai páfrányerdőkbe, amelyek a fekete gyémántot, a kőszenet termelik a föld méhében, hol meg a csillagok félelmes távolságába, ahol a «Mira ceti», a «cet csudája», nyolchónaponként eljátssza önmagát, nyolcadrendü csillag fényéből harmadrendüvé erősbödve s meg ujra visszacsökkenve fokonkint előbbi jelentéktelenségébe. Az asszony refrainje minderre ez volt: maga mindent tud! És amikor elváltak, éjjeli magányában is sokáig hallotta még a tanár hangját s ismételgette magában, amiket tőle hallott.

Már annyit foglalkozott a tanárral, hogy akkor is eszébe jutott, amikor a tükre előtt rendezgette éjjeli pongyoláját. Egy pillanatra ott állott habfehér meztelen vállával, a saját havas keble láttára elpirulva, minthogy a tanár járt az eszében!... Hamar eltakart magán ilyenkor mindent; de az arca, szép, üde, hamvas arca égett s a szeme csillogott; - és a karja megmozdult egy vágyó mozdulattal; ha lett volna kit, tán meg is ölelte volna...

Szebb, sokkal szebb volt a leányánál; maga a viruló, illatosan zamatos asszonyi teljesség volt; - és négy esztendő óta özvegyen, férfi nélkül szomjazta az életet... A közelségében pedig itt volt most egy férfi, akin a fia ugy csüggött már, mintha nem is a tanitója, hanem az apja volna. Egy férfi; - de akinek nincs egyetlen eltévedő szava, egyetlen gyanut keltő pillantása sem, amely azt árulná el, hogy ő is csak olyan, mint a többi mind, aki egy valamirevaló asszonyra nyomban megéhezik, s ahogy ezt akarva, nem akarva, mutatja, attól nevetségessé, sőt utálatossá válik. Ez nem ilyen! Ó nem. Ez hallgat; és még a szemével sem mond olyat, amit a vére sugallana neki.

Villásné az utóbbi hetekben már állandóan erre gondolt, ugy, hogy ijedten kérdezte magamagát: istenem, mi történt én velem? El kellett következnie annak a pillanatnak, amikor titkos borzongásos vallomással könnyitett magán a lelke legmélyén. Szerelmes vagyok! suttogta gondolatban, mintha két lénye lett volna, akik közül az egyik a másiknak gyónik. És ettől kezdve még jobban szerette a tanár hangját s még boldogabb volt, ha látta, hogy a fia mennyire csügg rajta.

Nagyon különös idők következtek ezután, amikor a szép asszony még szebb akart lenni és az örök asszony örök fegyverének minden hatalmával, a szépsége és asszonyisága egész varázslatával vette körül a paradicsomi Ádámot, akinek a számára már készen tartotta titokban az almát. Csak az asszonyi lélek legérzékenyebb hőmérőjének adatott az, hogy olyan hevületeket is megérezzen, aminőket a meggyorsult szivdobogás titokban okozhat. Villásné észrevett valamit: - már tudta, hogy a tanár nem az, aki volt; hogy fölényes nagyszerü nyugalma néha erőltetett; hogy gyakran szórakozott; hogy amikor hallgatnak, akkor is rajta felejti a tekintetét; és mintha ott lebegne az ajkán valami, amit meg szeretne mondani, de még nem meri.

- Segitek neki! - határozta el hirtelen. Hisz’ már olyan rövid volt az idő, amelyet igy tölthetnek együtt; mindjárt vége a nyárnak; kezdődik az iskolai tanitás és akkor elmulik minden.

Amikor a két gyermek után bezárult a veranda üvegajtaja, még egy darabig nézte a fehér abroszra hulló kis szörnyeket s az éjjeli lepkéket; azt kereste, hogyan kezdje, hogy bírja szóra a tanárt, hogy öntsön belé elhatározást és bátorságot.

Lassan, csak úgy véletlenül lecsúsztatta magáról a rajta volt könnyü japán kendőt, amelynek áttetsző szines selymén keresztül világitott a karja fehérsége; kinyujtotta a kezét és megérintette a tanárt.

- Barátom, - kezdte a homlokáig elpirulva, - én már hetek óta figyelem magát és látom, tudom, kitalálom, hogy nyomja a szivét valami; felhatalmazom rá, hogy legyen bizalommal; mondjon meg nekem mindent.

Ugy a szivére tolult a vér, hogy nem birta folytatni.

Különben is történt valami, amiből megbizonyosodott arról, hogy a döntő perc itt van. A tanár, aki eddig még soha egy pillanatra sem vesztette el a teljes önuralmát, ettől a nagy igérettől egyszerre megszédült. A varázslat, amely mindig hűvösen vette körül és nem engedte, hogy akár a szivét, akár a fejét valami megzavarja, megszünt. Megragadta a feléje nyujtott puha kezet és forrón megcsókolta. Olyan sokáig csókolta, hogy az asszony egészen elgyengült bele.

Végre megszólalt:

- Ó, drága jóságos nagyasszonyom, a bátoritása a világ legboldogabb emberévé teszen; - ennyi jóság igazán kötelez rá, hogy egy pillanatatig se’ titkolódzam tovább; - megvallom, hogy szeretem a leányát és hogy ő is szeret engem. Kérem, esdve kérem, adja ránk áldását.

Villásné elsápadt. Forgott vele a világ. Elrántotta a kezét és rászoritotta a szivére. Pár pillanatig ugy érezte, mintha meg akarna szakadni benne valami. - Azután ugy rémlett neki, mintha zakatoló gyorsvonat robogna vele vissza ezen a két hónapon, oda, ahol azelőtt volt, amikor Vadai Eleket még nem ösmerte.

Lassan emelte a szemét a fiatalemberre.

Azt fürkészte a lelkével, hogy sejti-e a tanár, ami itt most történt.

Nagy megkönnyebbüléssel nyugtatta meg magát. Hisz’ ez az ember annyira szerelmes, hogy vak, - teljesen vak.

A kisleányára gondolt. Az is szerelmes. Szerelmes ebbe a nagyszerü emberbe... Aztán a fia jutott eszébe. Soha többet nem bukik meg a fiu, ha ez az ember bekerül a családba.

Csak magára nem akart gondolni.

Minél előbb el akart felejteni valamit.

Bólintott és engedte, hogy a fiatalember ugy csókoljon neki kezet, mint a leendő anyósának.