JULISKA-MAMA.

Juliska-mama megjött a vidékről, ahova öreg férje nyugdijazása után kettecskén szép csöndesen visszavonultak akkoriban vett kis birtokukra. Egyetlen leányukat már férjhez adták Budapesten, ahonnan Juliska-mama addig a világért sem költözött volna el, amig a minden mamák legnagyobb gondja nyomta. Amikor ettől a gondtól megszabadult, nagyot lélegzett és szivesen engedett az ura nagy vágyának, hogy most már a magokéban éljenek, szerényen gazdálkodva, kertészkedve, úszva tejben-vajban, élvezve a szabad levegőt, meg a teljes függetlenséget.

Ez az árkádiai boldogság mindössze is egy pár rövid esztendeig tartott. - Juliska-mama alig negyvenkétéves korában özvegy lett; de akkorra már ugy megszokta a falusi magányt, meg a független gazdálkodással járó mindenféle jókat, hogy odakint maradt és csak néha-néha látogatott el Budapestre a leányához, meg a kis unokáihoz; - no meg a vejéhez is.

A veje érdekes ember volt. Író, neves író, akinek a dicséretét sok alkalma volt hallani, ami a hiuságának és anyósi büszkeségének ugyancsak hízelgett.

Váraljai Dezsőnek hivták, és amikor Juliska-mama még Budapesten lakott, nagyon gyakran volt együtt ezzel az akkoriban egészen fiatal emberrel, akiről igazán nem gondolta volna, hogy valamikor elveszi az ő egyetlen leánykáját.

Juliska-mama imádta az irodalmat, és nagyon kedvesnek találta, hogy ez a serdülő poétácska minden sorát elhozta őhozzá s őneki olvasta fel először; szinte az ő anyai bátoritására vágyott a munkájában. Annyira megszokta ezt, hogy a magáévá tette a fiu minden ügyét-baját; együtt szorongott vele első könyvének a megjelenésekor, hogy lesz-e sikere; és kész lett volna kikaparni a szemét annak, aki az ő Dezsőkéjét szigoruan kritizálta meg őelőtte. A leányát is azért adta hozzá - persze sokkal később, sok esztendő mulva -, amikor már büszkélkedhetett országos hirnevü vejével, akiből, azt lehetne mondani, tulajdonképpen ő csinált embert páratlan érdeklődésével, buzditásával, lelkesitésével, ambiciójának folytonos ébrentartásával. Igazán boldog volt, amikor Évikét, a leányát, ennek a nagyszerü embernek adta. Ugy képzelte, hogy ez a legszerencsésebb házasság lesz a világon. Pedig nem volt az.

Ezt az olyan élesszemü és titkos hatodik érzékkel megáldott anya, amilyen Juliska-mama volt, egyszer csak megérezte, és amikor a dologban nagyon óvatosan puhatolódzni kezdett, csakhamar meg is bizonyosodott róla, hogy a sejtelme, a titkos ösztöne, nem csalta meg.

Tulajdonképpen igen kevés alapja volt a feltevésének, de ami volt, azt annál hitelesebbnek látta. A leánya leveleiben nem talált az utóbbi időkben valamit, amit aggodalommal nélkülözött. Nagyon keveset irt az asszonyka az uráról és ha irt is, csak ugy futólagosan, hüvösen, közönyösen szólt róla. - Mi ez? - kérdezte magamagát Juliska-mama, és falusi magányában ujra meg ujra mélyen elgondolkodva ismételgette: - mi ez? Azután hozzátette: nem igy kellene lenni... itt valami baj lehet; meg kell tudnom...

S egyszer csak felszedelődzködött és Budapesten termett, ahol nagy örömmel fogadták. Olyan örömmel, hogy egyszerre megnyugodott. Tévedtem, gondolta boldogan és a világért sem árulta volna el, hogy tulajdonképen mi hozta most ide. Az első napokban sokat járt-kelt menyecske-lányával a városban; járta a boltokat; meglátogatta a régi ösmerősök egyikét-másikát; voltak egypárszor szinházban, moziban; megnézték a képtárakat, - és Juliska-mama hirtelen meghökkenve gondolt valamire, ami mostanig furcsán még csak eszébe sem jutott. Arra gondolt, hogy: - nini, hol van Dezső?!... Akármerre jönnek-mennek, mindig ketten vannak és Dezső nem kiséri el őket. De furcsa!

Az ám, ez furcsa volt; majdnem olyan furcsa, amilyen az, hogy Juliska-mamának a Dezső hiánya csak a negyedik vagy ötödik napon tünt fel. Pedig azért jött, hogy ezuttal alaposan megfigyeljen mindent a fiatal házasok körül. És lám, aki az első mulasztást elköveti, az ő.

Elkésve, kissé restelkedve kérdezte meg a leányát:

- Mondd, Éva, annyira el van foglalva az urad? Mit csinál egész nap?

A fiatal asszony vállat vont. - Azt hiszem, dolgozik; én különben nem tudom; de sokat dolgozik; gyakran még éjjel is. Azt hiszem, van valami társasága, ahová délutánonkint eljár. Felolvassa az irásait... nézd, mama, milyen szép ez a lilabársony; vehetnél belőle egy kosztümre valót - nekem.

Kacagott és tovább sietett; hisz’ nem akarta az anyját kizsebelni.

*

Aznap délután Juliska-mama otthon maradt és egyedül engedte a leányát valami zsúrra. Amikor Éva elment, bekopogtatott a vejéhez, aki jókedvüen fogadta.

- Jó, hogy jössz, mamácska; van egy kitünő novellatémám és a hősnőmet rólad akarom festeni; gyere csak, hadd nézzelek meg jól.

Mosolyogva mondta s eközben megvillant fehér fogsora; sima piros arcán gödröcskék támadtak; a szeme élénken csillogott. Juliska-mama egy futó gondolattal állapitotta meg hirtelenében: - Igazán szép ember! - Azután megfenyegette pajkoskodó vejét.

- Most nincs kedvem tréfálni, vőmuram; komolyan szeretnék beszélni veled; tudod, hogy mennyire a szivemen van a sorsotok. Én láttam, hogy itt valami nincs rendben. Mondj el nekem mindent, édes fiam.

Odament hozzá és beleturkált sürü szőke hajába, belenézett a szemébe; megsimogatta az arcát.

A fiatalember folyvást mosolygott; de a mosoly hovatovább elhalt az ajka körül. Megcsókolta az anyósa gyöngéd, meleg kezet.

- Édes Juliska-mama, lehet, hogy van valami igazad; de a dolog nem veszedelmes; ne törődjél te ezzel.

Az asszony odaült szorosan melléje és a kezét simogatva kérte:

- Légy őszinte, Dezső; tudod, hogy megérdemlem tőled; hisz’ inkább vagy te a fiam, mint a vőm, talán még nem felejtetted el.

- Soha! Juliska-mama; soha! Azt, aki te voltál énhozzám, nem lehet elfeledni, - lelkendezett a férfi; - de ha ugy van, ahogy mondod s ahogy sejted, hogy „valami nincs rendben”, azon sem én, sem te nem birunk segiteni; kár is arról beszélni.

Az asszony fájdalmasan nézett a férfira. Belemélyedt az arcába, mintha a gondolatát akarná ellesni.

- Kifaggattam Évát, - mondta lassan, felajzott figyelemmel; - tudom, hogy van valakid, Dezső!

Váraljai fitymálva biggyesztette félre a száját.

- Igen, igen, ez az! van «valakim»... - Felkacagott. Akarsz valami nagyon bolondot hallani, Juliska-mama?!

Az asszony hallgatott; de a nézése tele volt kérdéssel.

- Hát tudd meg, hogy ha nekem lehetne „valakim”, az egyesegyedül csak - te lehetnél ezen a világon.

- Én?! - kiáltotta az asszony megrettenve és hevesen huzódott el a veje nagy közelségéből.

- Ne ijedj meg úgy, édes Juliska-mama; - kezdte a férfi szelidebben. - Neked megmondok én mindent, ha akarod. Hallgass csak ide szépen; mindössze egy feltételem van; az, hogy Évának mindebből egy árva szót se árulj el. Hiábavaló volna az; nem értené meg; vagy, ami sokkal rosszabb, félreértené. Hagyd te a mi dolgunkat; majd elintézzük mink azt simán. No de most hallgass ide. Hát tudd meg, hogy én tebeléd halálosan szerelmes voltam valamikor és - még most is az vagyok egy kicsit...

- Megőrültél? - kérdezte az asszony, alig birva hirtelen feltámadt izgatottságával.

De a férfi nem olyan volt, mint aki megőrült. Nagyon nyugodtan beszélt. És nagyon őszintén.

- Emlékezzél csak rá, ki voltál te nekem valaha. A nemtőm voltál; az őrzőangyalom voltál. Az egyetlen voltál, aki törődtél velem; aki velem érzett; s aki megajándékozott a legodaadóbb érdeklődésével. Aki bennem a lelket tartotta; - aki édes asszonyi jósággal, melegséggel és gyöngédséggel halmozott el. Teneked köszönhettem mindent, az első gagyogásomtól kezdve addig, amig meg nem jött a diadalmas hangom. A te lelkeden keresztül kezdtem látni, érteni, érezni; a te szived bontogatta ki a szárnyamat; és - mit tagadjam? - a te szépséged ejtett meg és gyullasztott első szerelemre. Te voltál nekem a legszebb a világon. Te voltál nekem az asszonyok asszonya. Mindig téged láttalak. Mindig utánad vágytam. Neked alkottam mindent. Minden jutalmam csak a te tetszésed volt. Emlékezzél rá, Juliska-mama, hányszor szóltál rám kedves csufolódással: - Ne nézzen olyan bambán! - De mikor tebenned veszett el a szemem világa! - És te ezt csak olyan bambaságnak láttad, mert nem is sejtetted, hogy mi van bennem. És én inkább ezer halált haltam volna, semhogy azt eláruljam. De a lelkemet elébed tettem folytonosan. Végtelen hála, halálos szerelem, örök hüség irántad, keveredett össze bennem; - és amikor attól lehetett rettegnem, hogy elveszithetnélek valahogyan, akkor azt a gondolatot sugta az Isten, hogy kérjem meg tőled a leányodat, aki olyan nagyon hasonlitott már hozzád a külsejével, hogy azt reméltem: hátha a lelkével is hasonlitani fog. A leányodban akartalak imádni téged. És a leányodtól vágytam megkapni tovább is, mindig, azt, amit csak te birhattál adni a lelkemnek. A te nagy megértésedet reméltem, őtőle is. A te érdeklődésedet: az én másik szerelmem, a munkám iránt. Tehetek én arról, hogy csalódtam? hogy ő egészen más, mint te vagy?! hogy a szépsége a tied; de a lelkedből nem örökölt mást, mint a tisztaságot? Mink nem valók vagyunk egymásnak; de nekem mégis könnyü; mert én azért szerethetem az én titkos szerelmemet a lelkemmel, ahogy eddig is, ezelőtt is, mindig szerettem, amióta téged szeretlek. Az meg nem számit, hogy van „valakim!” - Kim van? Nevetni fogsz, édes Juliska-mama! „Valakim”, akihez az irásaimat viszem, - mert hisz te nem vagy itt, aki boldogan hallgatja-élvezi, amit alkotok; akinek ünnepe, ha az én lelki lakomáimban részesülhet, és aki még sohasem mondta nekem, mint a te leányod; „csak nem olvashatom mindig Váraljai Dezsőt?!” És amióta mondta, azóta miattam olvashat akármi egyebet; olvashat akár engem is, nem bánom, nem tudom, nem gondolok rá, nem kivánom, nem törődöm vele, elszakadt az a fonál, amely a lelkünket összekötötte. Én a feleségemnek nem vagyok többet író. Csak kenyérkeresője vagyok. Jó ura vagyok. Amit szeme-szája kiván, megszerzem neki. Szeretem a két kis bubámat, az aranyosokat; sőt a feleségemet is szeretem; - becsülöm és soha el nem hagynám. Hisz’ akkor téged is elhagynálak, Juliska-mama; ezt az egyet pedig el nem birnám. - Nahát most mindent tudsz; mit gondolsz, olyan nagy baj az, hogy van „valakim?” Ne menjek többet oda, hozzá? Ha nem megyek: kárpótolsz? Itt maradsz? Velem és mellettem?! Ha igen, akkor nem kell más senki - semmi! Akkor...

- Hallgass, Dezső! - szólt közbe az asszony s a kezét a férfi szájára tapasztotta. De amikor érezte annak szomjas csókját, megint csak elrántotta. - Hallgass!...

És lesütötte a szemét, mintha most szólott volna hozzá idegen, tüzes, fiatal, szerelmes férfi, először életében.

Talán ugy is volt. Hisz az édes jó ura vagy husz évvel volt idősebb nálánál; tőle ugyan még a mézeshetekben sem hallott olyat, ami a szivét megdobogtatta, a vérét felforralhatta volna.

*

Odakint zaj támadt; a két kis buba rontott be a szobába. Az Isten a legjobbkor hozta őket. Az egyiket felkapta a nagymamájuk, a másikat az apjok. Amig velök játszottak, Juliska-mama ráért, hogy magához térjen. Csakis ő; - mert a vején ugyan egy arcvonás sem változott. Egyszerüen csak meggyónt és most megkönnyebbült.

*

Amikor a két asszony este magára maradt, azt mondja Juliska-mama a leányának: - Beszéltem Dezsővel; elmondott nekem mindent. Nincs annak senki olyanja, édes leányom. Felolvasgatja az irásait valahol, ennyi az egész; nyugodt lehetsz.

- Iszen nyugodt vagyok, mama, - felelte a fiatalasszony és érezni lehetett a hangján, hogy igazán nyugodt.

Juliska-mama ezekután már másnap sietett vissza falusi magányába.