MÉGIS SZIVEN TALÁLTA.

Orgoványi az ő szokott pontosságával, de eközben végtelenül unatkozva, elintézte hivatalos aktáit, és mire elreferálta a miniszternek, majdnem két óra volt. Mára tehát befejezte a munkáját és hazamehetett. A köteles időn túl egy pillanatra sem maradt volna aktaszagu irodájában, amelyet gyülölt. Telivér dzsentri volt, akinek lett volna miből élnie hivatal nélkül is; de mert annak idején a családja úgy kivánta, belépett abba a minisztériumba, amelynek azután pár évtized alatt magasrangu tisztviselője lett. Mint tetőtől talpig úr, vállalta a konzekvenciákat az első naptól kezdve. Lelkiösmeretes és megbizható volt a végletekig; korábban bent volt a hivatalában, mint a dijnokok és két óra előtt el nem ment onnan. Ami dolga volt, azt kifogástalanul elvégezte; de csak azért, hogy a többi idejével annál szabadabban rendelkezhessék. Aki igy figyelte az élete folyását, az mintahivatalnoknak tarthatta. Csak ő tudta, hogy mennyire nem neki való ez az egyhangu, szinte gépies élet, amelynek az ő számára semmi, de semmi öröme sem lehetett.

Szinte megfiatalodva a nagy megkönnyebbüléstől, sietett haza. Kényelmes legénylakása volt a Szivárvány-utcában, kint, a liget táján. Három nagy utcai szobája, amelyek mindegyike beillett volna kisebb teremnek is, hársfa-árnyékos utcára nyilt. Körülötte csupa kertes ház; jobbára villaszerü épületek, amelyek körül nem volt forgalom. Kellemes, nyugalmas csend honolt itt.

Háztartása volt s otthon ebédelt. A gazd’asszonya már tudta, hogy a méltóságos úr pontban háromnegyed háromkor itthon lesz s amikor Orgoványi majdnem percre belépett az ebédlőbe, pár pillanat mulva a leves az asztalon volt.

Szeptember elejének nyárias melege ömlött be a nyitott ablakon, és a jószivü, bizalmaskodó nőszemély, akinek egyetlen életcélja az volt, hogy a gazdáját kényeztesse, hozta az úr könnyü nyári kabátját, amelybe hamarosan bele is bujtatta.

Ebédközben Orgoványi a lapokat böngészte végig. Ilyenkor ért rá a legjobban. A politikát majdnem ugy gyülölte, mint a hivatalát, de mégis tudnia kellett, hogy mi történik a Haza boldogitása körül. Ezzel elég hamar elkészült. Egy szál virágot nem adott volna a leghosszabb országgyülési beszédért sem. Ösmerte a szereplő politikus urak legtöbbjét; tudta, mit tartson rólok; azon a nagyon kevésen kivül, akit közülök őszintén becsült, miatta ugyan beszélhettek «haza», akármennyit. Jobban érdekelte ennél a művészet, az irodalom, a szinház, amelyeknek rajongója volt. Az ujdonságoknak, hireknek, jobbára csak a címét olvasta el. De ha valamelyik kedvelt írójának a nevét látta, az megfogta, lebilincselte.

Ma éppen semmi ilyenre sem akadt. A lapok szürkék voltak. Ebéd után tehát szokása szerint végigheveredett az ebédlő nagy bőrdivánján s a szivarját sziva, átengedte magát a gondolatainak, amelyek sohasem hagyták cserben és mindig szórakoztatták.

A szoba falai tele voltak mindenféle vadásztrofeával, amelyek legboldogabb óráinak az emlékét ébresztették fel benne. Mindig látta ezeket, de sohasem telt be velök. Hisz valamennyi regélt neki. Még pedig mindegyik valami különöset, valami nem mindennapit. Csak azokat a trofeákat gyüjtötte, amelyek a történetök miatt voltak méltók erre. Valamennyi számára, amelyet életében összelőtt, háromszor annyi hely sem lett volna elég.

A lakása különben jellegzetesen férfilakás volt. A «szalonja» (ő dohányzónak nevezte) valóságos arzenál; puskák, pisztolyok, régi fegyverek a falakon és az állványokon; vivókardok, plasztronok, meg néhány tájkép... kényelmes bőrkarosszékek, üveglappal fedett kerek kártyaasztal; három nagy könyvszekrény; - az egyik sarokban egy kis régi iróasztal, amely a filigrán mivoltával sehogysem illett a sok vaskosság közé; nem is igen volt egyébre való, mint levélirásra...

A délutáni nap rézsut besütött és a sugárkéve aranysávján milliárdnyi porszemecske nyüzsgött-mozgott-hullámzott, bizonyitva, hogy mennyire nem lehet igazán tiszta levegője az ilyen városi lakásnak.

Orgoványi a mai nap további programmját próbálta összeállitani. Nagy ösmeretsége ezt megkönnyitette. Tizfelé is mehetett volna, ahol mindenütt s mindig várták. Asszony volt mindenütt. Nőtársaság nélkül hiányos volt a napja, semmit sem ért volna az élete. A feje deresedett, csak a bajusza volt még barna; de a szeme most is ugy csillogott, mint huszonöt évvel ezelőtt; a válla széles, a karja izmos, a dereka karcsu, a lába rugalmas... egy cseppet sem érezte magát öregnek. És ugy tapasztalta, hogy mások sem tartják annak. Minden egyeben kivül, amit életében tanult, pedig szeretett tanulni, azt a külön studiumot élvezte legjobban, amelyhez külön nyelv kell egyszersmind: a nők nyelve, amelynek titkos szólamai és dallamai vannak. Művésze volt ennek a bársonysima nyelvnek. A nők lelkéhez-szivéhez mesterien közeledhetett vele. S az ő külön studiuma éppen az asszonyi lélek volt.

...Hová is menjünk ma?!...

A gazd’asszony bejött s kis ezüst tálcán levelet hozott. - Ez még reggel jött, de elfelejtettem a tányérja mellé tenni, mondta becsületes bizalmaskodással.

Orgoványi feltépte a boritékot s megnézte az aláirást: ...Erzsébet.

Ki ez? - A névre egyáltalában nem emlékezett. Valaki bizonyosan protekcióért fordul hozzá. Ez mindennapos volt. Elkezdte a levelet olvasni, de már az első sorok után felpattant fektéből. Érdekelte a levél, amely igy hangzott:

Méltóságos Uram!

És én itthon vagyok. Az idő ujra tavaszt mutat; az akác ujra virágzik az udvarban, de nekem olyan üres, sivár, szomoru itt minden. Majd kétségbeesem. Azt mondta, mindent megirhatok Magának, hát én irok. Este van már, meggyujtottam a lámpát és következetesen Magára gondoltam. Jó lenne most oda bekopogni, lekuporodni a napsütéses szobájában a szőnyegre, hallgatni a beszédjét; közben elfelejteni ezeket a szürke gerendákat a fejem fölött, a füstös falakat, a ridegséget, mindent - mindent! Mert ez még álomnak is rossz.

A kis hugom már elment; nekem pedig majd megszakadt a szivem, hogy itt hagy. Rettenetesen egyedül vagyok.

Képzelje csak, mindössze egy napig tanithattam; az iskolát becsuktuk, járvány van a gyerekek közt. Kijött hozzánk a községbe az orvos, engem is megnézett; a jövő héten hoz nekem almát. Nagyon helyes ember.

Most másodszor ülök az iráshoz, végül is napló lesz belőle. Ma volt itt nagy égszakadás-földindulás. Megjött a tanfelügyelő. Az én ügyemben jött. Most megmondom, amit akkor nem birtam megmondani; pedig azért kerestem, hogy szépen megkérjem, segitsen a bajomon. De akkor nem lehetett. Valami volt velem, ami még sohasem. Nem birtam volna akkor kérni, éppen Magától nem. Azzal jöttem el, hogy majd megirom. És most megirom, hogy el akarok innen menni minden áron, de minden áron, máshová, akárhová. Ha lehet, - ó, ha lehet! - közelebb oda... A tanfelügyelő ur felterjesztette az ügyet a minisztériumba. Már el is mentek az akták. És most csak Magában bizom. Ugy-e elvégzi, hogy elmehessek innen? Ezt akartam kérni akkor is, de nem birtam; akkor nem lehetett; nem birtam volna ezzel a prózai kéréssel visszazökkenni a sivár földre.

És most nagy ujságot irok. Még itt volt a kis hugom, amikor egy reggel, korán (még ágyban voltam) beköszöntött az istenáldása egy egész kenyér alakjában. Tudja Maga, mi az itt: egy egész kenyér?! - Örömrivalgásban törtünk ki a hugocskámmal és pogánymódra körültáncoltuk a kenyerünket. Egészen meghíztam tőle; olyan szép leszek végül, hogy rám sem ösmer, ha ujra betoppanok.

Este az ágyban szeretek olvasni; de most nem tudok; másra gondolok, mindig csak ugyanegyre. - Én még most is érzem azt a csudálatos rózsaillatot, most is látok valamit, - ó! - nem folytatom... inkább megmondom, hogy már meghozták a fát is; a télen nem fogok fázni; szeretem a meleget. És mindig van virágom is.

Vajjon mit csinál most? Gondol-e rám is néha? Mái késő van, talán már alszik. Itt olyan sötét van, hogy ki sem merek mozdulni. Tudja-e, hogy nálunk ma köd volt? Szép ám ez. Szereti a ködöt? Ha köd van, az olyan, mint a mesében. Most de jó volna, ha mesélne nekem, szép keleti mesét.

Nem haragszik ezért a sok ostobaságért? Ugy-e nem? Hisz megengedte, hogy irjak s én csak azt irhatom, amivel tele van a szivem.

Ugy-e elintézi az ügyemet?

Ugy-e elmehetek innen?

Ugy-e, - oda?

Ha annyit gondolna rám, mint én Magára, akkor boldog lennék.

Ne haragudjon, kérem.

A szive mélyéből köszönti

...Erzsébet.

A méltóságos ur lassan dőlt vissza a divánra. Még égett a szivarja, azt ebéd után igy szokta elszivni. De már nem a mai programmjára gondolt.

Most már tudta, hogy ki irt neki. Az „Erzsébet”-ről nem ösmert rá. Ha Bözsit irt volna, akkor mindjárt tudta volna.

Különös melegséget érzett a szivében. Végiggondolta azt az akkort, amelyre a levélben több hivatkozás történt.

Vagy egy hónapja lehet. Akkor is igy sziesztázott itthon. A gazdasszonya behozott egy névjegyet. Akkor sem tudta mindjárt, hogy ki az. Csak amikor a kisleány belépett és zavartan megállott előtte és elfogult szorongással kezdte: méltóságos uram... csak akkor jutott eszébe. Félbeszakitotta: - Ugyan, Bözsike, ne méltóságoljon maga engem; - mondja, honnan? hogyan? miért?... hogy van? hogy vannak a kedves főbiróék? üljön le, beszéljen...

Bözsike elpirult. Erre a szives fogadtatásra nem volt elkészülve; ennyit nem remélt. Pedig a főbiróék biztatták: - Menjen csak bátran; aranyos ember az, talpig gavallér, magát itt ösmerte meg nálunk; bizonyosan szivesen látja, menjen csak.

A szegény kis falusi tanitónőt a főbiróéknál mutatták be a méltóságos urnak, - aki kedves, figyelmes volt akkor is; nemcsak ő hozzá, mindenkihez. Olyan jó erre emlékezni és nem csalódni az ilyen emlékben.

Bözsi fellélegzett. Egyszerre egészen mássá vált. Valamikor, otthon, csupa urak jártak a házokhoz. Valamikor ehhez a hanghoz szoktatta mindenki. Most egyszerre belenyilalt a szivébe az a gonosz fájdalom, hogy ’iszen kérni jött és ki tudja, ezzel nem változik-e meg a helyzet; nem gombolkozik-e be a... hogy is kellene mondani!... hisz ő nem akarja, hogy méltóságozza.

Nem sietett a kéréssel. Várt. Előbb átengedte magát a jó érzésének. Most nem akart kis tanitónő lenni, hanem csak nő; csak fiatal szép leány, akinek joga van a férfihódolathoz, még ha nagy ur is az a férfi.

- Istenem, mondta, - milyen csudálatos illat van itt! - Szétnézett. Kereste a virágokat. De sehol sem volt itt virág. Csak illattalan zöld növény volt egy pár, bödönökben, két haragoszöld, fényes levelü, buja Pandanus, semmi más. - Olyan itt, folytatta, mintha rózsaligetben volnánk.

A férfi mosolygott.

- Csak azóta érzem, amióta Bözsike belépett, - felelte gyöngéden, és erős tekintetével végigsimogatta a kis leányt. - Üljön le már.

Szót kellett fogadni. A kis tanitónő megértette, hogy itt csak kellemességekben lehet része; nekibátorodott; - nőnek, szép leánynak érezte magát.

A főbiróék is üzentek valamit, azt most nagyon jó volna elmondani; az ő ügye igy nem volna olyan sürgős. Amikor mindent olyan nagyon kedvesen és udvariasan fogadott a méltóságos ur, amit tőle hallott, akkor már nem is érezte többé olyan szigoruan méltóságosnak; - elkezdte magázni. Ahogy a bizalmasait szokta.

Ettől már csak egy gondolat volt odáig, hogy ártatlan kis leány lelkével egészen ugy ne érezze magát, mint olyan vendég, amilyen bárki más, aki látogató lehet itt. A férfinak minden szava, minden mozdulata bátoritotta erre.

- Megengedi, hogy szétnézzek egy kicsit? - kérdezte a kis leány és máris felröppent a székéről s ide is kukucskált, oda is. A „dohányzó” szárnyajtai nyitva voltak, oda libbent be először. Komoly tisztelettel nézte a fegyvereket s a világért sem ment közel hozzájok. A könyvszekrényeknek nagyon megörült. Mindjárt szemlét tartott a címeken. Az egyik szekrény csupa szépirodalom volt. Átszellemült arccal kiáltott fel: ezt irigylem legjobban!...

A férfi eközben ment utána; kisérte és gyönyörködött benne. Nagyon gyönyörködött és józanul, igen józanul, ahogy a régi kitanult műértők gyönyörködnek abban, amit mindjárt értékelnek is és felbecsülnek reális itélettel. - Pompás kis leány, gondolta magában Orgoványi, és mindjárt hozzátette: de - leány.

Ebben valami immunitást biztositó árnyalat volt, amin maga is mosolygott. A kis leány észrevette. Zavartan kérdezte: - mit nevet?

- Nem nevetek én, csak gyönyörködöm magában; inkább a lelkem nevet; lássa, milyen kis napsugár maga, hogy az ilyen vén ember is belemelegszik a nézésébe.

A kis tanitónő teljesen rendbenlevőnek tartotta a bókot és el is fogadta. Csak egy észrevétele volt ellene. Őszinte csudálkozással nézett a férfira, és mint aki nem engedi magát félrevezetni, tiltakozva kérdezte: maga vén ember?!

Igaz, hogy ebben a pillanatban a deres haján kivül minden fiatal volt Orgoványin. A szeme égett s a tartását megirigyelhették volna a huszéves atléták is.

Fél óra mulva már régi ösmerősök - nem is: pajtások voltak. A kis leány olvadozva hallgatta a férfi minden szavát és ki nem fogyott a kérdeznivalóból. Mindent akart tudni. - Mennyi agancs! de furcsa... mondja, mi ez itt?

Egy mufflon-szarv kunkorodott azon a falitáblán. Orgoványi hümmögött. - Lássa, annak az esete a legérdekesebb, legbolondabb itt valamennyi többié között. Milyen különös, hogy éppen arra kiváncsi. Az egy vadjuhnak a trofeája.

- Hát most mondja el nekem azt az esetet szépen, hamar. Maga ide ül a divánra, én ide kuporodom a szőnyegre elibé. Oszt’ meséljen.

- Szerelmes voltam akkor, - kezdte a - férfi...

A leány felkapta a fejét. - Szerelmes volt? - kérdezte szinte féltékenyen.

Orgoványi elfojtotta a gyönge mosolyt, amely az ajkára kivánkozott.

- Istenem, hát nekem nem volt szabad szerelmesnek lennem valaha?

Bözsi megértően bólintott. - Persze, folytassa. És ne hallgasson el semmit sem.

- Nagyon szerelmes voltam és elmentem vadászni a hegyek szakadékai közé.

A leány felkacagott. - Hát a szerelmes ember vadászik?

- Nekem muszáj volt, mert a szerelmem bálványát éppen ott láthattam s ott találkozhattam vele, minthogy ott lakott, ahová én vadászni mentem és az ottlétemnek az ürügye az volt, hogy vadásszam.

Egyszer egy hajnali cserkészetemről hazafelé indulva, meglátok egy kiálló szirten egy felséges valamit, aminek nincsen párja sem égen; sem földön. Egy kései vadrózsa nyilt azon a bütykös, komor szirten. Isten tudja, hogy birt a gyökere belekapaszkodni a keskeny sziklarepedés erezetébe. Én ezt letépem, gondoltam és elviszem - Neki! Olyan volt az a vadrózsa egészen, mint maga.

Bözsin végigborzongott valami. Lehunyta a szemét, ugy élvezte a mesét.

- Nekiindultam és kapaszkodni kezdtem. Nem lett volna nagy dolog; másforma sziklákat másztam meg én már életemben, de itt az történt velem, hogy amikor a vadrózsa után nyultam, letört a lábam támasztéka és abban a pillanatban el is vágódtam, mint a lisztes zsák. Eközben, hogy megfogódzhassam, mind a két kezemre szükségem volt; a puskámat tehát, féltett drága remek puskámat, el kellett dobnom. S ami akkor történt, az olyan, hogy ha a föld billió meg billió évekig forog: nem igen fog még egyszer megtörténni rajta. Mert a sziklához vágódó puskám elsült és a golyó éppen a szivén ment keresztül annak a mufflonnak, amely a szakadék tulsó oldalán ugrott fel az alacsony fenyőbokrok közt az én zuhanásomra. - Nem is akartam, mégis sziven találtam; - de a vadrózsát csak azért is letéptem és elvittem - Neki.

A leány magához téregetett szorongásából, amit az eset élénk elképzelésére érzett. - „Nem is akarta, mégis sziven találta”, mormolta eltünődve. És sokáig nézte a fekete mufflonszarvat.

Azután hirtelen felugrott és befutott a másik szobába, ahol még nem volt. Egyszerü berendezésü hálószoba volt az, ahol csak a sarokban levő nehéz selyemfüggöny keltette fel a leány kiváncsiságát. Odafutott s szétvonta. És akkor megállott, elpirult - elsápadt, a szivére tette a kezét s csak ennyit sóhajtott: Ó!

Egy fülke volt ott a függönytől elrejtve; egy csecsebecsés, gyönyörü kis fészek, ahonnan csakugy áradt a rózsaillat. Egy finom faragványu rokokó asztalkán óriási rózsabokréta volt; mögötte széles, hófehér kerevettel, amely fölé mennyezet borult misztikusan. A fal kárpitján végig: rózsa - rózsa - rózsa, százféle változatban. Az egyik sarokban nagy álló tükör, a másikban diszes forgó toillettetükör ezüst keretben; mind a kettő olyan, hogy csak nő számára találhatták ki. Az egyetlen ablakon rejtelmes rózsaszinü üveg, amely a napvilágot hajnali pirkadássá varázsolja. Vastag puha szőnyeg az egész fülke padlózatán s a szőnyegen egymásra dobált süppedő szines párnácskák, mintha valaki mindig csak a földön heverészne itt. S a falon, éppen a függönyös bejárattal szemközt, egy a megszólalásig élő festmény; egy fekvő, ruhátlan Vénusz, egy aranyhaju szirén, aki szemérmes megriadtsággal néz arra, aki nézi. A levegő megmozdul a függönylibbenéstől s attól a rózsaillatnak tengerdagálya hömpölyög szét...

A kis tanitónő ugy érezte, hogy a szive a torkában dobog. Ijedten ejtette el a függöny szárnyát, mire az egész látomány egyszerre eltünt, mintha álom lett volna.

- Ki lakik itt? - kérdezte izgatottan, hideglelősen remegve. De maga is megijedt a vakmerőségétől. Hisz’ ezzel a kérdéssel mindent elárult, amit a lelke fenekén gondolt.

Visszaszaladt az ebédlőbe; lekuporodott megint a diván mellé a földre és azt a festett Vénuszt látta, akarva nem akarva; a szeme elé kapta a kezét és ujra tompán kiáltott fel: Ó!

Arra eszmélt, hogy a fejét simogatják és valaki megcsókolja a haját a halántéka mögött. Megriadtában is hallotta, hogyan szivja magába az a csókos száj a haja illatát. Az egész csak egy pillanatig tartott; azután szédülve hallgatta, hogy duruzsolja egy forró, mély férfihang: kelj fel kis leány, kelj fel...

Felugrott és levegő után kapkodva nyögte: Istenem - Istenem! én már megyek; nekem már mennem kell.

A férfi csak annyit mondott: hisz még nem is mondta el, miért jött.

- Majd!... majd megirom; ha megengedi... ugy-e megengedi? - Most nem lehet; nem birnám;... de irok; és nagyon fogok örülni, ha maga is... vagy nem; - én nem is tudom már, hogy mit beszélek; hol is a kalapom, - a kendőm; - Isten áldja meg.

A szeme révedezve siklott végig még egyszer mindenen; amikor a csudálatos vakvéletlenségből lőtt mufflontrofeán megakadt a tekintete, gépiesen mormolta: „nem is akarta, mégis sziven találta”.

- Isten áldja meg; Isten áldja meg!

Ment sietve; ha birt volna, repült volna most innen; megszállotta valami különös félelem, amely nem engedte, hogy azt tegye, amire minden porcikája vágyott: hogy belehencseregjen azokba a kis szines párnákba ott a vastag szőnyegen és a nagy rózsabokrétát széjjelszórja maga körül, hogy olyanná váljék a fülke, mintha menyasszonyt várna, akinek a lába elé rózsát hint a vőlegénye...

Elment.

*

És most visszajött a levelével. Visszakérezkedett. Alig is várhatta már, hogy megint itt legyen.

Orgoványi mindent megértett. Azt is, hogy ennek semmi értelme sincsen, bármennyire simogatta is a hiuságát. Nemrégen mélabusan suttogta valakinek a fülébe: lássa, most már magára pazarolok mindent, amim még van; hisz maga egészen bizonyosan az én utolsó szerelmem. - És lám, lehetne még egy legutolsó - ...De hisz’ ez - leány! - Mit csináljon vele? Irjon neki? Az rossz lehetne; veszedelmes; - nem jó a tüzzel játszani. Kedves frázisok nélkül lehetetlen lenne levélben válaszolni. Pedig meg akarta nyugtatni szegénykét; - hisz’ elhatározta, hogy megteszi érte, amit lehet.

A kis iróasztalhoz sietett s megirt hamarosan egy táviratot: - „ügyében eljárok”, - punktum. Aláirta a neve kezdőbetüjével.

Arról a fülébe csendült az a riadt, csudálkozó, meglepetést eláruló felkiáltás, amelyet a kis leány akkor hallatott, amikor a váratlanul felfedezett büvös kis fészekből kifutott. - Ó!...

Azt is hallotta az emlékezetével, amikor olyan rejtelmesen panaszosan suttogta utoljára: „nem is akarta, mégis sziven találta”.

Bizony nem akarta. - Vagy: ki tudja? Lehet az igazán, hogy ő, - Ő! - ne akarhassa Éva leányát megzavarni, nyugtalanná tenni; a maga képével tölteni meg az álmát?

Ej! De hisz’ ez csak egy ártatlan kis leány!...

Becsöngette a cselédet s elküldte vele a táviratot.

Azután hamar átöltözött. Sietni akart most hazulról. Itt nagyon itt volt most vele valaki, aki elől pedig szinte szökött. S akire mégis annyira vágyott hirtelen, a levél hatása alatt, hogy ettől maga is megijedt.

Most nem birt volna öröme telni senkiben sem azok közül, akik mindig várták. Mindegyik mellett erre a levélre gondolt volna. És bolondul vágyott volna a kis leányra; a szegény kis tanitónőre, aki mindig őrá gondol és akinek egy egész kenyér a legnagyobb boldogsága.

Még érzelgőssé válok, - dörmögte restelkedve. Azután fogta a kalapját, meg a botját. - Menjünk ez egyszer férfiak közé; jót fog tenni, biztatta magamagát, mint aki keserü orvosságot vesz be.

És a kaszinóba indult.