PAPUCS.

Az öreg Dengelegi Jánosnak még hatezer holdja volt a Tisza mentén; a fiának már csak négy, az unokájának meg éppen csak kettő. Az öreg még igazi autokrata nagyúr volt, aki úgy élt a dominiumán, mint egy kiskirály. A saját akaratán kivül más urat nem ösmert. Az egész vármegye ugy táncolt, ahogy ő fütyölt. Éppen csak az adósságainak nem tudott kedvére fütyölni. Azok nőttön-nőttek, amig ugy a nyakára nem nőttek, hogy a dominiumnak egyharmadrészét szépen meg is ették. Többet is megettek volna belőle, de szerencsére meghalt az öreg úr, és igy a fia, János, (minden elsőszülött Dengelegit Jánosnak kereszteltek,) legalább a megmaradt négyezer holdba ülhetett bele.

Csakhogy a második Dengelegi János szakasztott ugyanaz a nagyúr volt, amilyen az apja. Nemcsak az ősi birtokot örökölte, hanem az ősi virtusokat is, amelyek közé tartozott a pénz értékének nem ösmerésével járó szertelenség, udvartartásban, vendéglátásban, a bravurozás minden fajtájában. Ha volt valaha jogosultsága annak a közmondásnak, hogy az alma nem esik messze a fájától, hát «második János» ennek tipikus példája volt. A vége természetesen az lett, hogy vagy huszonöt esztendő alatt megint eluszott kétezer holdja, és amikor - szerencsére - ő is behunyta a szemét: a fiára, harmadik Jánosra, nem maradt több kétezer holdnál.

Ez a harmadik János, - aki lehetett ugyan akár a tizenharmadik is az ősi sorrendben, de mink csak a nagyapjától kezdjük a számitást, - egészen más ember volt, mint a közvetetlen elődei. Ez is telivér úr volt ugyan, de hagyományos családi akaraterejét azzal mutatta meg, hogy komolyan szándékozott biztositani az eljövendő negyedik János sorsát. Hisz az eddigi életök folytatása odavezetett volna, hogy az ő fia - ha majd lesz - a vármegye kegyelemkenyerére szorul valami hivatalban. Hajh, mert nincs rosszabb ajánlólevél a nincsnél és szegény embernek a szerencséje is szegény.

János ur tehát megállitotta a lejtőn a rohanást és elkezdett uj életre berendezkedni.

Először is tanult, amit a többi János nem tulságosan cselekedett.

Elvégezte az óvári gazdasági Akadémiát (csupa tiszteletből mindig nagy A-val irta), s amikor onnan hazakerült, szivósan vetette rá magát arra a törekvésre, hogy az ősi birtokból hiányzó négyezer holdat visszaszerezze. És ha csak kettőt a négyből, vagy ha egyet; akármennyit, amennyit visszaszerezni bir; de rajta ne muljék; - ez volt egyetlen célja.

Azon kezdte, hogy nem a nagyigényü nemes familiákból választott feleséget, akinek nyáron drága fürdőzés, télen meg drága budapesti élet kellett volna s akinek minden naplopó ijafia-atyafia ott lebzselt volna nálok, amikor otthon vannak; - hanem elvett egy egyszerü polgárleányt, akibe ott szeretett bele Óváron s aki éppen az egyik professzorának szép, szende, virágszál-leánya volt.

Ezzel a lépésével mindjárt három nagy dolgot ért el. Először is azt, hogy a nemes familiák messze földön megnehezteltek rá és nem siettek vele meleg összeköttetést fentartani; tehát nagyon megcsappant a vendégjárás a kúriáján. Azután meg azt, hogy olyan igazi házias feleség volt mellette, aki minden takarékos törekvésében odaadással segitette. Végül pedig szerzett a kedves apósában alapos tudásu inspektort, gazdasági orákulumot, aki ingyen járt a kezére mindenben, amiben az ő fiatal tudása még segitségre szorult.

Egyébiránt ugyanaz a tagbaszakadt robusztus ember volt harmadik János is, aki az apja, meg a nagyapja. Ugyanolyan sertehaja volt, inkább barna, mint szőke, - ugyanolyan erős bajusza nőtt; a szeme épugy tudott villámlani bozontos szemöldöke alatt; és éppen olyan jó lovas volt, mint akiktől mindent örökölt, kivéve pazarlási hajlamukat. Már a puszta megjelenése is elég volt arra, hogy a környezetét engedelmes alattvalóivá tegye. Ha a hangját kieresztette, azt lehetett volna hinni, hogy mennydörgés kezdődik; - csendes tüntetéssel szeretett erőmutatványokat produkálni, lehet, hogy megfélemlitésképen. Neki az semmi sem volt, hogy félkézzel emelgessen szekérrudakat, mintha sétapálcákkal játszott volna.

Mindenki ugy ösmerte, mint akit semmiben sem lehet hajlitani. Jóindulatu zsarnok volt. Féltek is tőle, szerették is; amikor hajnalban kilovagolt a gazdaságba, ami mindennap megtörtént, ott már mindenkit a helyén talált. Senki sem mert volna indokolatlan mulasztást megkockáztatni.

A lova különösen illett hozzá. Pardon-nak hivták, ami onnan eredt, hogy amikor János ur eleinte, az iskola-lovaglásai idején, megtörte a nagyvérü állatot, mindannyiszor pardont kiáltott, ahányszor suhogó nádvesszőjével végigvágott rajta. De rá is szoktatta az engedelmességre. Ha leszállott róla s a kantárszárat a nyakába dobta, a nagy dromedárló meg sem moccant többet. János úr elmehetett akármerre. Hanem amikor a szokott módján, két ujját a szájába dugva, fülethasogatóan füttyentett, akkor Pardon árkon-bokron ott termett mellette.

Ha valaki megpróbálta, hogy ilyen várakozása közben nyuljon Pardonhoz, az akaratos ló annak nekifordult s visszájáról olyat rugott rajta, hogy holtáig emlegethette. Erre is a gazdája tanitotta meg.

Igy azután nem is kellett tartani attól, hogy Pardont „elköti” valaki. Vigyázott ő magára. Még a tanyai kuvaszok, meg a nyájőrző komondorok is eloldalogtak a közelségéből. Egyiknek-másiknak volt már tapasztalata arról, hogy milyen meglepetés járhat a körülötte settenkedéssel.

*

A gazdaságban ugy ment minden a maga rendjén, mint a karikacsapás. De valami hiba mégis esett a János ur számitásában. Még pedig öreg hiba.

Amikor a gólya meghozta a várvavárt elsőt, az bizony nem fiu volt, hanem leányka. Igaz, hogy gyönyörü kis tündérleányka, akinek olyan aranysárga finom haja volt, hogy szinte be lehetett volna fonni, - de mégis csak leány. Annyira hasonlitott a mamájához, hogy János ur, aki fiut várt, ezért megbocsátott neki. Hisz majd csak megérkezik a trónörökös, aki késett. Igazi nagy örömét akkorra tartogatta.

De a sors szeszélye kiszámithatatlan. Amilyen hamar lelibbent az égből ez az első kis szárnyatlan angyal, annyira nem volt sürgős a dolog negyedik Jánosnak, aki magafeledten lubickolt valahol abban a vizililjomos napsugaras titkos tóban, ahonnan a gólyák az ilyen kis emberporontyokat kihalászni szokták.

A kisleány után nem következett több ajándéka a jó Istennek. Egyik esztendő telt a másik után és János hiába várta vissza a hütlen gólyát. Be kellett érnie a kis leányával, az egyetlennel, aki nem félt tőle, akárhogy ráncolgatta is a homlokát. Ez bizony megtépázta a bajuszát és cuclinak nézte az orrát, amelyet János úr alig birt tőle megmenteni. A nagy darab ember ugy kacagott ilyenkor, hogy rengett bele a ház.

Később ez a kis leány lovagolt a térdén; még később ez hordta neki a virágokat minden áldott nap, amig virágok voltak. Vele ment János ur vasárnap a templomba; ez a kis Hófehérke volt körülötte a szép tiszta napsugaras élet.

János úr kezdett lassankint belenyugodni a megváltoztathatatlanba.

A leánya közt, meg a gazdasága közt oszlott meg az élete.

Ha Pardont elfárasztotta az órák hosszat tartó lovaglással, akkor sietett haza, hogy a kis leányával mulatozzék.

Dehogy adta volna városi nevelőintézetbe! Tartott neki olyan nevelőnőt, aki mindent tudott, ráadásul még zongorázni is, meg nyelveket is és a kis leányba tölcsérrel öntötte a maga sokoldalu tudományát.

Repültek az esztendők emellett és János urat egyszer az a meglepetés érte, hogy amikor a vasárnapi misére indulóban a leányát kereste, egy hosszuruhás gyönyörüséges uri dáma röppent a nyakába.

Vitte, büszkén, karonfogva! Hogy bámultak az áhitatos népek! Nagyon tetszett a dolog János úrnak és hazafelé menet ugy udvarolt a saját kisasszony-leányának, hogy majd lement a könyökéről a bőr.

Amikor másnap reggel kilovagolt a kaszásokhoz, szórakozottan engedte Pardont, hadd lépegessen ugy, ahogy neki tetszik. Nem itt volt az esze. Arra gondolt, hogy ime, nagy leánya van, akit előbb-utóbb oda kell majd adnia valami tolakodó fráternek, aki erővel érte jön.

Szinte megijedt ettől a muszájtól, amely ellen még az ő nagy ereje és akarata is hiábavaló volt.

Nem is akart most tovább foglalkozni ezzel a dologgal. A fasorban leszállott a lováról, hogy ne kelljen átbujkálniok az akáclombok tüskéi között s lovaglókorbácsát suhogtatva ment a kaszások felé.

Ott már megelőzte valaki. A fiatal ispán jött eléje és köszöntötte.

- Adj Isten Ferkó! (Ez a bizalmas hang onnan eredt, hogy a fiatalember is Óvárról került ide, mégpedig a Dengelegi apósa különös protekciójával, aki arról biztositotta a vejét, hogy ez a fiatalember az Akadémia szemefénye volt s még sokra fogja vinni; az ispánoskodása is csak olyan ideiglenes gyakorlatozás az alföldi gazdaságban.) - Hogy folyik a munka? Lesz-e sok szénánk, he?! - kérdezte a főgazda.

- Minden lesz, hála a magyarok Istenének, ontja a föld az áldást...

János úr felmarkolt egy csomó friss szénát és elkezdte szagolgatni. Beledugta a fejét a füvek és virágok illatos keveredésébe s nagy lélegzettel szivta magába a kakukfű tömjénes párázatát. Azután továbbindult a rozstábla felé, amely már-már az aratást várta. Rengeteg kalászai magasabbak voltak a legmagasabb férfinál. Maga János úr sem látszott ki közülök.

Annyira meg volt elégedve, hogy nagy jó érzésében rá akart gyujtani. A zsebéhez kapkodott.

- Teringettét, otthon hagytam a szivartárcámat. Nincs véletlenül egy szivarja, öcsém?

- Munkaközben sohasem dohányzom; a cseléd az úrról veszi a példát, - mondta az ispán. - De ha parancsolni tetszik, felülök Pardonra és egy-kettőre itt leszek a tárcával.

János ur mosolygott. Tetszett neki a „lecke”, amelyet a legénytől kapott a dohányzás dolgában; de még jobban mulatott azon, hogy hogy bir majd Pardonnal.

- Próbálja meg - biztatta gonoszul.

- Tessék csak a boglya mögé huzódni, hogy csak engem lásson Pardon.

János ur kiváncsian engedelmeskedett.

A következő pillanatban éles füttyentést hallott, éppen olyat, amilyennel ő szokta Pardont hivni.

A boglya mögül kikukucskálva látta, hogy Pardon áttör az akácsoron és vágtatva fut oda, ahonnan a füttyentést hallotta. Az ispán előtt megállott.

Ferkó odalépett hozzá és szépen nyugodtan a nyeregbe pattant. János úr elképedve kiáltott fel a boglya mögött.

- Ne tessék előjönni, - szólt rá a legény - mert akkor nem fogad szót nekem.

Sarkantyuba kapta a nagy lovat s elvágtatott.

- Fene jól ül rajta - dörmögte János úr, nem birva a csodálkozásával. Még akkor is egyhelyben állott, amikor a legény meghozta a szivartárcáját.

- Hallja-e, ebadta, hát ezt hogy csinálta?!

- Régen próbálgatom, kérem szépen. Ugyanugy, ahogy „csinálni” tetszik. Pardon már engem is megszokott.

- Nohát akkor gyujtson rá - mordult egyet János úr, miközben azt gondolta: fene legény ez mégis.

Az ispán illedelmesen kivett egy szivart az odakinált tárcából s az oldalzsebébe dugta.

- Köszönöm szépen, majd otthon, ebéd után...

*

János úrnak otthon más gondja volt, mint a szivarozás. Mindenféle hivatalos jellegü dolgok vártak rá. Levelek innen-onnan; meghivás a közigazgatási bizottságba; vételajánlat az idei termésre, az ármentesitőgyűlés bejelentése; csupa komoly ügy, ami mind nem volt neki olyan sürgős, mint az, hogy mielőbb megölelje hosszuruhás kis nagyleányát.

Ebédközben elmondta, hogy járt Pardonnal, meg Ferkóval. - Az ebadta kölyke lefőzött!

Maga kacagott az eseten legjobban. Azt bizony nem látta, hogy Erzsike milyen ragyogó szemmel és piros arccal leste a szavait.

Vasárnaponként az ispán hivatalos szokott lenni ebédre az uraságnál. János úr eleinte az apósa kedvéért tüntette ki ezzel, de lassanként már maga is szivesen látta az eleveneszü fiatalembert a társaságában. Amikor magokra maradtak, el-elmondogatta: - Ebből még lesz valami; nagyon ügyes fiu.

De ezentul olyan vasárnapok kezdtek következni, amikor nemcsak ez az egy megszokott vendég ült az asztalnál, hanem mások is, akiket János úr felváltva invitálgatott meg.

Fiatalemberek voltak azok a környékről. Mindegyik házasulandó, aki igért valamit a jövőjével. - Anyus mindent megértett s hallgatott. Ugy tett, mintha nem is sejtené, mi lappang a hirtelen változás mögött az ura vendéglátó kedvében.

De nem sokra mentek a háztüznézők, mert a szüret is elmult, azután a tél is, meg az uj tavasz is, és ahányszor János úr tapogatózni próbált a hölgyeknél, hogy ez vagy amaz a legény hogy tetszik nekik, mindig csak langyos választ kapott.

Erzsikének nyilvánvalóan egyik sem nyerte meg a szivét. De ezt János ur nem tartotta olyan mulhatatlanul szükségesnek. Majd megszereti az urát, ha a vőlegénye nem is ideálja.

Elhatározta, hogy majd ő fog választani a kérők közül, ha már a leánya nem találja meg köztök az igazit.

Egy vendégjáró vasárnapon, amikor este már mindenki elment s a kis család egyedül maradt, megszólalt János úr.

- Erzsikém, ma megkérték tőlem a kezedet s én odaigértelek.

- Tudom, - mondta a leány nyugodtan. - Várday megmondta. Pedig figyelmeztettem rá, hogy hiába.

János úr heves mozdulattal kapta fel a fejét.

- Hiába?!... És miért hiába, ha kérdeznem szabad.

- Mert nem szeretem, csak ezért.

Ebben a rövid feleselésben benne volt a Dengelegi-féle határozottság. János úr érezte, hogy ez ellen nincsen apelláta. Mégis megpróbálta, hogy az övé legyen az utolsó szó.

- Fiaim (ez már a feleségének is szólt, aki mostanig hallgatott), Várday messze környéken a leggazdagabb és legkeresettebb fiatalember. Nagyon kedvemre való. Szép jövő vár rá. Ez a házasság máris annyi volna, mint a Dengelegi-birtok elszakadt részeinek a visszakapcsolása...

A nagyasszony szelid elszántsággal most először hallatta a hangját:

- De ha nem szereti.

János úr feléje fordult s meglepetten csodálkozott.

- Mama, hogy jut eszedbe, hogy velem vitatkozzál? Ezt nem szoktam meg.

- Nem is vitatkozom én veled, édes uram. Te vitatkozol mivelünk.

A hatalmas nagy embernek tátva maradt a szája.

- Ééén?... tiveletek?!! Ééén?

- Na igen, mert ebben a dologban mink már határoztunk.

János úr ugy elkezdett kacagni, hogy a poharak az asztalon mind összecsendültek.

- Apuskám, édes apuskám, hát te nem szerelemből házasodtál? - szólott a nagyasszony és finom kis kezét gyöngéden, tette rá az ura vállára.

- Én!... Én, az talán más. Én férfi voltam és azt tehettem, amit akartam.

- Dehogy tehetted, lelkem. Ha én nem akartam volna hozzád menni, hiába akartál volna engem elvenni.

János urba belerekedt az ellenmondás.

- Ez igaz, - dörmögte a vállát vonogatva.

- Mert lásd, drága uram, kettőn áll ám a vásár. Nemcsak a vevőn, hanem az eladón is.

- Mit szólasz te mindehhez, kis leányom? - kérdezte János úr a leányát, nem minden csipősség nélkül.

- Azt apuskám, hogy édesmamának igaza van. És hogy te tanitottál meg engem arra, hogy minden Dengelegiben hajthatatlan akarat lakik.

János úr odáig volt.

- Nézze meg az ember, ezek a saját fegyvereimmel harcolnak ellenem!... De te, kis béka, hisz neked, mint leánynak és kiskorunak, nem lehet az apáddal szemben akaratod!

- Hát ha fiusitottál volna, ahogy akartad és ha egyszer majd nagykoru leszek?

Dengelegi már csak kacagott. Erre is ő „tanitotta meg” a leányát. Hogy milyen jól emlékeznek ezek a nők arra, amit elfelejteni nem akarnak!

- Egyelőre most arról beszéljünk, hogy más kérőd van-e talán, aki Várdaynál jobban tetszik?

- Van, - mondta anya és leánya egyszerre.

János úr nem tudta, melyikre meredezzen tágra nyilt szemével.

- És ti ezt nem mondtátok nekem?

- Nem kérdezted, drágám, - felelt a mama.

- Meg egy kicsit féltünk is, - folytatta a leány.

- Ó, ó, egy Dengelegi, aki fél! - szörnyüködött János úr félig bosszusan, félig tréfásan.

- Na, nem olyan nagyon, - kiáltotta Erzsike és az apja nyakába ugrott, elkezdte ölelgetni.

- De most már beszélj ám, te fruska, különben meg nem köszönitek...

- Beszéljen anyuska, - biztatta a mamáját Erzsike.

- Ugyan-ugyan, hát mi van abban! Ferkó meg Erzsike szereti egymást, mit kell arról olyan sokat beszélni.

Dengelegi most már felugrott és lerázta magáról a leányát.

- Megbolondultatok? - kérdezte olyan hangon, mintha nem hinne a saját fülének.

Most már anyus is felkelt s ráfolyondárkodott az urára.

- Ne haragudjál, édes lelkem jó uram; nem akarunk mi titkolózni; nem is akarunk te nélküled semmit sem. De az a te „kérőd” nyilt szinvallásra kényszeritett. Mink vártunk volna még, amig Ferkó meg nem kapja a tanári állását az Akadémián, amelyre pályázott. Az édesapám nagyon biztat vele, hogy elnyeri. S ahogy te elvetted a tanár leányát, tanárnak adod te is a magad leányát; ahhoz, akit szeret.

Dengelegi összecsapta a kezét.

- Kész összeesküvés! - kiáltotta.

De rögtön magához rántotta a két nőt, akik alig birtak lélekzeni a karja között.

- Azt mondom nektek, - robbant ki belőle, - hogy beszélhetnétek akármit, ha magam is nem tudnám, ki ez a ti megbűvölőtök. Kivülem az egyetlen, aki meg birja ülni Pardont; és még magamat sem véve ki, az egyetlen, aki munkaközben nem pipázik... Hanem most mit mondok én annak a Várdaynak?... Jól van no, vállalom, hogy - papucs alatt vagyok, akin asszonyok uralkodnak, vagy talán nem igaz? - tette hozzá mosolygó jókedvvel.

Boldogan ölelkeztek össze mind a hárman.