AZ ALMA MEG A FÁJA.

Boros Gáspár gazd’uram gyümölcsöskertjében a fehérbokrétás fák már kezdtek elvirulni.

Virághólepte ágaikról egyre hulldogált a bársonyos meleg pihe, amelytől a fák alja ugy megfehéredett, mintha lágy hó boritaná.

A havas fonnyadás közt csak az almafák voltak teljes pompájokban.

A bágyadt szűzfehérség mellett a sok ringó-rengő almavirágról édesen mosolygott a diadalmas élet.

A kicsattanó bimbók mintha ici-pici tündér-gyerekek ici-pici bölcsői lettek volna.

Felettök részeg lepkék bukdácsoltak a levegőben.

A girbe-görbe almafák Tündér Ilona menyasszonyi köntösében diszlettek s a világ szépségversenyén elvitték volna az első dijat.

A tavasz gyönyörüt álmodott s amikor valóságnak akarta látni az álmát, megszületett az almavirág.

A rózsa beleszeretett a liliomba s ahányszor egymást megcsókolták, annyi almavirág lett belőle.

S ez a temérdek almavirág most mind itt szövődött magyar nemzetiszinü napernyővé a Boros uram gyümölcsöskertjében.

A fű zöldje, meg az ég kékje átkukucskált egymáshoz az almavirágos napernyő résein.

Mintha fehér bárányfelhők ereszkedtek volna le a görcsös almafákra s aztán a hajnal piros sugarai ott feledkeztek volna rajtok.

Az almavirág vérrel meg tejjel festett ajkáról vadrózsaillat pihegett szét a kerten.

*

Boros uramnak ebben az almavirágos tavaszban telt legnagyobb öröme s hogy a saját telkén élvezhette, attól csordultig volt a szive elégedettséggel.

Ilyenkor még a templomba sem lehetett elcsalni vasárnap délután, amikor tudniillik ráért, hogy a kertjében gyönyörködjék.

Csak hadd menjenek templomba az asszonyok, akikkel sohasem tudja az ember, hogy hányadán van. Nekik mindig akad ügyes-bajos elintézni valójok a türelmes égiekkel; kiváltképpen azzal a jóságos szent Antallal, akinek valamennyi szent közt a legtöbb dolga van velök.

Boros uram legalább igy vélte és el is küldte hűséges életpárját az Istenházába, ahol megpihentethette egy kicsit a nyelvét. Templom után ugyis kiül majd a többi feketekendős öregasszony közé, a házak elé kirakott padokra és nézegeti a pruszlikos begyes kacarászó pávagalambokat, a falu leányzóit, akik körül a legények viháncolnak. Gazd’uram inkább kiment a kertje közepén gubbaszkodó méhesbe; ott letelepedett a lócára s széles hátát a deszkafalnak vetve, csudálta az előtte pompázó remekséget.

Hallgatta, hogy zúgnak a kaptárok, hogy döngicsélnek a méhecskék, miközben a nektáros kelyhekben dőzsölnek. Az egybeolvadó zümmögés mintha messziről erre szálló halk harangkondulás lett volna, szakadatlan imárahivással. Gazd’uram lelkében visszhangja támadt az elképzelt harangszónak s ettől az érzéstől minden földi dolog iránt engedékenység szállotta meg.

Mialatt a pipáját tömögette, elkalandozott az egész életén, amelynek alkonyatra fordulását lassankint már érezni kezdte.

Visszafelé tekintve, olyan rövid az élet utja, hogy az ember azt hinné, minden csak tegnap volt. Lám, alighogy egy jókorát rugaszkodott idáig legénykora óta s már neki magának is nagy legényfia van, akinek előbb-utóbb át kell engednie tulajdon élete folytatását.

Igy van ez emberrel, állattal, növénnyel mindennel. Az öregek elmennek s az utódaik a nyomdokaikba lépnek. Ez a dolgok rendje s mert Istentől való rend, tehát a legjobb is.

A fia már betöltötte a huszonnegyedik esztendejét, itt volt az ideje, hogy megházasodjék. Mert a pár nélkül levő legény vagy mamlasz, vagy elkurafisodik és soha sincs ott az esze, ahol lenni kellene. Csak még ezen a nagy dolgon segitse át a gyerekét okosan; a többit azután őnélküle is elvégzi vele a jó Isten.

Bizonyos, hogy a legény most is ott illegeti magát a leányok körül s talán már meg is pörkölődött a szive valamelyik tüzesszemü fruska boszorkánynézésétől.

Idáig jutott Boros uram az elmélkedésével, amikor hirtelen megpillantotta a fiát, aki futvást jött az udvar felől, nekiszaladt a gyümölcsös sarkába ágyalt virágostáblának s a tarka tulipánokat meg a szemérmes árvácskákat ugyancsak szaporán kezdte dézsmálgatni.

- No lám, ez sem a templomnak lesz, - állapitotta meg gazd’uram, és magában morfondirozva tette hozzá: - Már csak rászólok, különben az egészet lelegeli.

Öblös hangon mordult fel:

- Bandi te!

A legény meglepve vágódott haptákba. Egyedül vélvén magát, ugyancsak nyakló nélkül feküdt neki a nagy aratásnak, s most azt sem tudta zavarában, hogy melyik lábára álljon.

A jól ösmert hang felé fordult s a markában szorongatott szakajtókosárnyi virágot ügyetlenül lóbálta; azután mintha nagyon megörült volna az apjának, ugy kérdezte:

- Hát kend itthon van, apámuram?

Boros hallatlanná tette a gyanus nyájaskodást és rászólt a legényre: - Gyere csak egy kicsit!

Bandi egy-kettőre mellette termett és tulipiros arccal kezdte kinálgatni neki a bokrétáját:

- Fogja, édes apám, tessék.

Gazd’uram csudálkozva vette el a virágot.

- Köszönöm, köszönöm... ámbár se névnapom, se’ születésnapom, tán annak adnád inkább, akinek összeszedted. - Kinek szántad, mondjad?

Letette a bokrétát balról maga mellé a lócára, jobb felől pedig helyet szoritott a legénynek s biztatta: - Ülj le fiam; ugyis terajtad járt az eszem; beszélgessünk egy kicsit. - Nahát, kinek szántad?

Bandi ugy ereszkedett le a lóca végére, hogy minél könnyebben felpattanhasson róla. Ezt a vallatás gyanuperével érezte szükségesnek.

- Kinek? - felelte egy kicsit dacosan, - hát Kovács Anicának.

Boros uramnak eszébe jutott, hogy a minap már mondott neki az anyjuk valamit; emlegette, hogy a fiu akörül a zsellérleány körül legyeskedik. Biz erről azóta, sok más dolga közt, végkép megfeledkezett.

- Mondd csak fiam, - kérdezte szeliden, - mit akarsz te azzal a Kovács Anicával?

Bandiból egyszerre olyan más ember lett, mintha kicserélték volna. Bátran mondta:

- Azt akarom, hogy el akarom venni, édesapám.

- Hm, no, - hogy akarod?! - nyujtotta el a szót Boros gazda. Talán csak szeretnéd. Hát igy mondd, ha már mondod, hékás, pajtás.

A legény nem szokta meg, hogy az apjával feleseljen, hallgatott.

- Avval pedig mindenképen baj van, - folytatta az apja. - Mert Kovács Anicát hiába akarod elvenni. Nem miközénk való. Nincstelen ember leánya s még arra is rászorulhat, hogy szolgálatba álljon. Ki tudja, merre sodorja az ilyet a szél. Van itt akárhány különb leány, akivel szivesen áldalak meg.

A legény arca elborult, de türtőztette a nyugtalanságát.

- Majd meggondolja azt még édes apám. Tudom, hogy szereti egyetlen fiát...

Boros közbevágott s eközben rántott egyet a vállán.

- Az is igaz, hogy egyetlen fiam vagy; az is igaz, hogy szeretlek; de éppen ezért nem engedhetem, hogy bolondot csinálj. Hová gondolsz?! - pattant fel hirtelen, - hisz semmitek sincsen; csak nem kivánnád talán, hogy a kedvetekért a szememet behunyjam?

A legény hevesen rázta meg a fejét; de nem szólhatott, mert az apja lefogta, nem engedte beszélni.

- Hallgass csak ide, te Bandi! Hadd mondjak el neked valamit. Azután jobban megértesz mindent; hogy miért vigyázok ugy rád is, magunkra is.

A legény engedelmesen hallgatott.

- Azt tudod fiam, ugy-e, hogy amit itt magad körül látsz, az a ház odafent, az udvaron, meg ez a kert a méhessel, meg a határban az egész telek, mind az én kezem munkájából került. De nem is egészen jól mondom; mert nem hagyhatom ki az anyádat; hisz több mint huszonöt év óta van mellettem mint hüséges párom, aki kezdettől fogva együtt dolgozott velem. Elmondom neked, fiam, hogy kezdtük és hogy jutottunk odáig, ahol vagyunk.

Feltolta a kalapját. Széles, sima, erős homloka fehéren világitott barna arca fölött.

- Amikor az anyádat elvettem, szegényebb voltam a templom egerénél. Az anyád jómódu gazdaember lánya volt; de megszeretett és gondolkodás nélkül mellém állott. Kitagadva indultunk neki a világnak. Fészket rakni nem birtunk; megpróbáltuk a kezdetet legalól, napszámos munkával, máról-holnapra élve. Volt ugyan a szülőfalumban egy szélütött rokonom, akinek a viskójában meghuzhattuk magunkat: de munkára el kellett járnunk mindenfelé, ahol munka kinálkozott.

Nehéz idők voltak. De amit én egyszer elkezdtem, attól nem ijedtem meg többet.

Olyanok voltunk, mint az ég madarai. Azokkal sem törődik senkisem.

Nem volt egyebünk, mint a fiatalságunk, az egészségünk, meg a két erős munkás kezünk.

És mégis boldogan folyt az életünk.

Csak énnekem volt mindig valami titkos lelkifurdalásom az édesanyád miatt. Ezért a cigányéletért én voltam felelős. Ezen változtatni kellett. Mindenáron fészket akartam rakni s éjjel-nappal azon törtem a fejemet, hogy ezt a célomat hogy érjem el.

Egyszer, amikor holtra fáradtan dőltünk le este a pokrócpaplanos szalmavackunkra, félálomban azt kérdi tőlem a feleségem: hallottam-e, hogy a törzsöki uraság, akinél a mult évben aratómunkán voltunk, sokat vesztett kártyán, és most vagy eladja, vagy bérbe adja a birtokát. Meg is mondta, hogy az az uraság mennyit vesztett; meg hogy ki akarja a földjét kibérelni. Ezek az asszonynépek mindenről szoktak tudni. Az anyjukom azután nyomban el is aludt, de én nem birtam a szememet lehunyni. Egyre azon lázadtam magamban, hogy lám, milyenek ezek a mi uraink! A jó Isten a tenyerén hordja őket; földet ad alájok; életök fogytáig boldogok lehetnének, s ők jobban szeretik a kártyát, a bort, meg a cigányt, mint az istenáldotta földet, amelytől olyan könnyen meg birnak válni, és nem szakad utána a szivök. Én meg, aki földhözragadt semmi és senki vagyok, beletenném a földbe az egész lelkemet. Pedig az a rög, amelyet másnak turok, nekem olyan elérhetetlen, mint a csillagok az égen. A szivemre szaladt a vér arra a gondolatra, hogy: ha én is bérelhetnék valahol egypár holdacska földet! hogy kapaszkodnám abba a tiz körmömmel; még a fogammal is, hogy ki ne ránthassák többet alólam! Ezek a mi földesuraink meg, ha rosszul jár a kártyájok, a legelső jött-mentnek odaadják az apjok örökségét; s ha még az sem elég, akkor elmennek hivatalt kunyorálni, hogy mások rugdossák őket.

Fiam, én szolgáltam valaha egy olyan földesurnál, akinek mindenét dobra verték. Tudom, mi folyik itt, ebben az országban. Az alatt a huszonöt év alatt, amióta tűzzel-vassal verem magamat a semmiből előre, féltucat földesurat láttam ugy tönkrejutni, hogy a birtokából kiment mindegyik, de vissza oda nem tért közülök egyik sem. Ha végignézek ma ezen a vármegyén, alig látok földet, amelyen a régi gazda az úr. Fogy a magyar a magyar földön; pedig beszélhetnek nekem, hogy ezért, meg azért; hisz magam vagyok élő tanuja, hogy aki megfogja a munka nyelét, annak nem muszáj, nem lehet elpusztulni; annak boldogulnia kell.

Akkor este az a bérlethistória egészen megzavart. Nem birtam elaludni. Valami rettentő szomjuság égetett a földért. Csak én is bérelhetnék legalább! Csak egypár holdacskát! amelyen megmutathatnám, hogy kell bánni a földdel; hogy kell szeretni a földet! Megesküdtem magamban, hogy most már nem nyugszom addig, amig nekem is nem lesz földem. Nem birtam beletörődni abba, hogy egész életünkön át robotosok legyünk. A magam ura akartam lenni, törik-szakad!...

Boros Gáspár itt rövid szünetet tartott. A visszaemlékezés hevitette. Az arca piros volt. A hangja meg, mintha prédikált volna, ugy csengett.

- Csak a föld! a föld! - kiáltotta, - nekem csak az kellett. A nap égetett bennünket. Az eső ott vert, ahol utolért. A szél innen is tépett rajtunk egyet, amonnan is. Nem törődtünk mink semmivel sem. Dolgoztunk, dolgoztunk, szakadatlanul dolgoztunk. A fogunkhoz vertünk minden garast. Amig csak annyink nem volt, hogy bérbe vehettünk egy ötholdas árvatelket.

- Fiam! öt hold! egy világ! amelyen mink voltunk az urak!...

Ragyogott a szeme, amikor a mellét düllesztve, kiáltotta:

- Én sohasem voltam részeg, fiam; mindig vigyáztam a józan eszemre, meg a becsületemre; de akkor részegséget éreztem. Az volt csak az érzés, amikor az első kapavágást, az első ásónyomot tettük - a magunkén! Mert az már egészen olyan volt. Hisz’ senki sem parancsolt többet velünk. Nem volt más urunk, csak a magunk szabta kötelességeink. Meg a jó Isten, aki velünk volt.

A föld a telekkönyvben a másé volt; de én dajkáltam, én gondoztam, én foglalkoztam vele, - és én borultam le rá, mintha az anyám ölébe hajtottam volna a fejemet. Nekem termett az a föld! nekem szült, amikor termett; és a termés apja én voltam, aki a földet turtam érte! Nincs annál igazibb szerelem, fiam, mint amit a föld iránt érez az ember. De a földet máskép kell szeretni, mint minden egyebet a világon. A földet munkával és veritékkel kell szeretni; mert a termését csak nehéz munkáért adja. A föld számonkérő birája annak, aki élni akar belőle. A hanyag munkásnak rosszul fizet. De aki beleteszi a lelkét, az erejét, arra ontja az áldását. S azon az öt holdon már a mi verejtékünk pótolta az esőt.

Igy kezdődött a mi gyönyörü életünk, édes fiam. A szabad független életünk! És akkor megint eszembe jutottak azok, akiket a föld tart el, a föld tesz urrá, és ők mégsem szeretik a földet. Hütlenek lesznek hozzá s akkor a földet elveszitik. Mert a föld nem csélcsap szerető, hanem igaz hitves, akit meg kell becsülni... Az volt a boldogság, amikor a pitymallattal ébredve elkezdtem magamnak parancsolni: - Hallod-e Gáspár, ma ezt végzed, meg azt végzed; lekaszálod a lucernát, széthasogatod a tuskókat, vizet hordasz az asszonynak a mosáshoz, gondozod a tehénkét, meg a malacot; most egy, kettő, lódulj!

És Gáspár lódult. Meg nem állott, amig a nap le nem ment. De csak a saját akaratának fogadott szót. Nagyobb ur volt a királynál, mert az, szegény, nem élhet ugy, ahogy neki tetszik; sőt az egész ország gondja nyomja; Boros Gáspárnak meg csak Boros Gáspár parancsolt. Fiam, csak az az igazi élet, amelyet a föld ad!...

A legény csak ugy falta a lelkes mondásokat, amelyek egytől-egyig a szivéig hatottak. Az apja jó jelt látott ebben és még nagyobb hévvel folytatta:

- Alig telt egypár év és már nagyobb fába vághattuk a fejszénket. Husz holdat béreltünk. Ahhoz már cselédet kellett tartani. Jószág is kellett hozzá. Kezdtünk tollasodni. Az következett belőle, hogy a husz holdas bérletből hamarosan negyven holdas lett.

- No, akkor megvettem itt ezt a belsőséget, amelyen csak egy leégett viskó állott.

Sem éjjelünk, sem nappalunk nem volt, amig annyira nem jutottunk, hogy felépitettük a házunkat. Kapartuk a föld hátát a körmünkkel. Meg nem pihentünk teljes husz éven át. És eközben megszereztük odakint a tanyát, - iszen erről te már magad is tudsz.

A legény csak bólintott. Látta, hogy az apja még hátra van a javával. Szótlanul várt.

- És most, - kezdte ujra az öreg Boros, - amikor telkes gazda vagyok, s ha az Isten tovább is megsegit, maholnap rám csufolódhatják az irigyeim, hogy «aranyparaszt»: te keresztül huznád minden számitásomat, minden reménységemet azzal, hogy nincsetlen asszonyt hoznál közénk? Két családra kerestetnél velünk? visszaejtenél uj kezdésekbe, uj küzdelmekbe? Amikor pedig akármelyik jómódu leányt is megkaphatnád, aki hozna a házhoz! - Ezt az áldozatot nem kivánhatod tőlünk édes fiam!...

Bandi megérezte, hogy most ő rajta van a sor. Szeliden szólalt meg:

- Nem is kivánom, édesapám.

- Akkor hát meggondoltad! - harsant fel gazd’uram kitörő örömmel.

- Csak azt gondoltam meg, hogy elveszem Kovács Anicát. Nagykoru vagyok és arra fordithatom a szekerem rudját, amerre jól esik.

A méhzugásokozta távoli harangszó ugy csendült a Boros Gáspár fülébe, mintha azt a sok-sok harangot valamennyit félreverték volna.

- Te bolond, te! - csüggedezett, és dacosan pattant fel: - Hátha én akkor leveszem rólatok a kezemet és semmitsem adok nektek?! Ha azt mondom: le is ut, fel is ut, nálam nem lesztek, velem nem esztek, itt nem rendelkeztek; csináljatok, amit akartok! Próbáljátok meg a nehéz életet minden hercehurcájával.

A legény nyilt tekintettel nézett az apjára.

- Egyebet sem akarunk, édesapám. Nem gondoltunk mink arra egy percig sem, hogy apámuramék tartsanak el bennünket. Van nekem két erős karom; de van a jövendőbelimnek is. Ugy kezdjük majd, ahogy magok kezdték. Nagyon jó példát adott apámuram. Én meg a fia vagyok. Az alma, amelyik nem esik messze a fájától! Ugyis mindig azt mondja édesanyám, hogy szakasztott mása vagyok kendnek, mintha ugy köpött volna ki erre a világra.

Boros Gáspár tágra meredt szemmel bámult a fiára. Roppantul tetszett neki ez a beszéd; de valami furcsa megszeppenésféle is támadt miatta a szivében.

Az a két erős kar! persze-persze... ebben nincsen hiba. De mi lesz a gazdasággal, ha az a két erős kar, amelynek a nyoma már mindenütt rajta van, ott hagyja és másfelé veszi a munkáját? Pedig éppen azt remélte, abban bizakodott, hogy ha ő majd nem birja, (bizony, már sem birta!) akkor a nehezét vállalja a fia, aki nélkül ugyis hiába való volna minden, még az élete is, amelynek nem látná többet sem célját, sem értelmét. Csak most tudta igazán, hogy mennyire kell ide az a két erős fiatal kar.

De még tele volt azzal a nagy akarattal, amelynek minden eddigi sikerét köszönte. Még nem adta fel a harcot. Volt még egy nagy ágyuja.

- Hát akkor mi történik, ha az a - jövendőbelid(!) megunja melletted a dicsőséget, a szegénységet és kedvetlenkedik, zugolódik; megkeseriti az életedet; talán itt is hagy? mert hisz’ bizonyos, hogy mást várt, mást remélt...

A legény mosolygott.

- Mondja, édesapám, kedvetlenkedett az édesanyám maga mellett? El akarta hagyni valamikor?

Gazd’uram elképpedt. Méltatlankodva fortyant fel:

- Azt ugyan nem tette. De mink nagyon szerettük egymást; éltünk-haltunk egymásért...

Bandi bátorságra kapott, vigan biztatta az öreget:

- Akárcsak mink! Ugy teszünk mink is, ahogy magok. Nekimegyünk a nagyvilágnak.

Boros Gáspár szemére olyan ködöt hajtott a hirtelen ijedség, hogy majdnem sirva fakadt tőle. Hisz’ azzal verte meg magamagát, amivel győzni akart. Feltört belőle az apai érzés mellett az okos önzés is. Nagyot kiáltott:

- Mentek bizony a menydörgős menykőbe! Nem mentek innen egy tapodtat sem! Na, nézze meg az ember!

És hogy nagy indulatát valahogy csillapitsa, odarántotta magához a fiát.

Egy darabig némán birkózott a szivével. Hanem amikor a harangos méhzsongás közben végre megjött a szava, ezt kérdezte szokatlan szelidséggel:

- Oszt’ mikorra gondolnád, fiam, azt a lakodalmat?