A MEGTÉRT.

Bárándi Nagy Sándort az egész környék házsártos, veszekedő embernek ösmerte, aki sokat káromkodott és templomba sohasem járt. Jó ürügye is volt erre abban, hogy kint lakott a „hegy” alatt, a tanyáján, ahonnan a községbe még az erdőn keresztül is eltartott az ut vagy ötnegyed órát; de a hegy körül két óra is beletelt, amig az ember gyalogszerrel a templomig juthatott. Ezt pedig igy is, ugy is sokalta Nagy Sándor, hivatkozván a főtisztelendő ur előtt a fájós lábára, amelyen a háboru elején golyó ment keresztül.

Máskülönben dolgos, rendes ember lett volna őkelme, akihez annak idején szivesen hozzáment a Baróti Pál gazd’uram Juliska leánya. S ez még szerencse volt, mert máskülönben a rabiátus hajlandóságu embertől minden bolondság kitelhetett volna az erőszakoskodásban. Előre megmondta, hogy: ha Julcsa nem lesz az övé, akkor másé sem lesz, mert azt a „mást”, aki az ő mátkája (már csak igy hirdette) körül mer forgolódni, szó nélkül agyonüti, akárki légyen is az.

Ösmerték nagy erejét, elszántságát; senki sem merte próbára tenni, hogy vajjon megtenné-e. Meg aztán azt is mindenki láthatta, hogy ’iszen Julcsa hajlik hozzá, ami nem volt csuda, mert Sándornál delibb legény nem igen akadt a maga idejében a felsőbárándi fiatalság között. Igy azután egy pár lett belőlök, és minthogy az istentelen ember nagyon szerette a feleségét, minden jól lett volna, csak a vallásos jó asszony az esztendő felét átbőjtölte az ura káromkodásai miatt fogadott vezeklő bőjtökkel, amibe egészen belesoványodott.

Egyszer, késő ősszel, megfázott a kikoplalt gyenge asszonyka a ház tetejét leszaggató szélben s ágynak esett. Olyan tüzes volt szegénynek a feje, mint a parázs, a szeme meg csak lecsukódott, mert nyitva tartani nem birta. Didergett-vacogott, lelte a hideg szörnyen.

Nosza, megijedt Nagy Sándor és a szomszéd tanyások asszonyait mind összecsőditette, hátha segithetne a bajon valamelyik. De hiába raktak meleg fedőt a beteg hasára, - hiába itattak vele paprikás pálinkát, meg bodza-teát, nem használt az semmit sem; csak még rosszabbul lett a szegény teremtés. Az ura már éppen elhatározta, hogy befog és megyen a doktorért, amikor isteni csodaképpen ott hajtatott el a bárándi doktor a tanyája előtt, az urasági intézőhöz menet közben, akihez hivták volt. Sándor leesdekelte a doktort a kocsiról s vitte lázas feleségéhez.

A doktor megirta a receptet és megmagyarázta, hogy kell beadni a porokat ostyában, azután tovább ment a dolgára. Nagy Sándor most már megkönnyebbülten ment volna a községi patikába, - persze szekéren, hogy mihamarább visszakerülhessen az orvossággal. De amikor befogni készült, észrevette, hogy nagyon sántit a nyerges; megnyilalta a kovács a tegnapi patkolással. Ezzel a lóval nem lehetett sietni, tönkre ment volna belé. Mást gondolt hát az ember, egy pár cifra káromkodás között. Azt, hogy elfut gyalog a patikába az erdőn keresztül, az ösvényen. Mire a nap lemegy, itthon lehet. A szomszédasszonyok vigyáznak addig a betegre.

A bekecse zsebébe dugta a receptet s elindult, de gyengéd és szerelmes szavakkal bucsuzott el előbb a forróságtól szinte meggyulladó asszonytól, akire már rakták az ápolói a doktortól rendelt vizes borogatást.

Nagy Sándor sietett s amikor a „hegynek” neki fohászkodott, (jókora domb volt az, de siksági emberek hegynek mondták) megint csak elkáromkodta magát. Ez már benne volt a természetében és akárhányszor harag nélkül is megcselekedte, csak ugy szokásból. Ugy igyekezett, hogy észre sem vette, már a keresztutig jutott, ahol egy vastag oszlopra fel volt szegezve egy bádogra festett, megfakult szent kép: a Szüz Mária, a kis Jézussal. Valami fogadalmi alkotás volt az, de már senki sem tudta, hogy ki, hogyan, miért és mikor állitotta oda az oszlopot ezzel a Mária-képpel.

Máskor, ha erre járt, - ami elég ritkán történt, - rá sem nézett a képre. Elment mellette paraszti neveletlenséggel. Most olyasmit érzett, hogy nem fog ártani, ha megbillenti a kalapját, ahogy másoktól látta. Fanyar oldalgással pislantott fel a képre s morgott valami „dicsértessék”-félét, de olyan félhangon, hogy le is tagadhassa, ha rajtakapná valaki. Azután szedte a rossz lábát, ahogy birta.

Hamar odaát volt. A patikában szerencsésen végzett. Zsebre tette az orvosságot és elhatározta, hogy visszafelé még jobban siet, mint ahogy idejött. Vajjon hogy is van azóta az a szegény áldott jó asszony?!...

Folyvást ezt forgatta a fejében, amig csak megint az erdőben nem találta magát. Ott egyszerre azt vette észre, hogy olyan köd ereszkedik, mintha mindjárt éjszaka akarna lenni, már ami tudniillik a sötétséget illeti.

Először egy nagy füstoszlop vette körül, amely elterjedt körülötte és lassan-lassan betakart minden fát, minden bokrot. Azután a nehéz párázat egyenletesen megsürüsödött és ugy befedte, amire rászállott, hogy alig lehetett meglátni mi az: bokor-e, kő-e, ledöntött fatörzs-e vagy mi egyéb.

Nagy Sándor cifrát káromkodott. Hogyne, mikor ettől a bolond nagy ködtől alig látta az ösvényt, amelyen haladnia kellett. Annyira alig látta, hogy minden figyelmét rá kellett irányitania, mert ha letér róla, könnyen megeshetik, hogy vissza sem talál rá. ’Iszen az sem lenne éppen olyan borzasztóság; akkor csak menne egyenest tüskön-bokron keresztül, uttalanul; akkor is kiérne az erdőből valahol. De az ösvény mégis csak ösvény, kivált annak, aki nagyon siet.

Ment-ment-ment... és egyszerre megint felhorkant, megtorpant, kezdte a „fennfütyörgőt”, ami a nagyobb káromkodások introdukciója szokott lenni nála. Az ösvény csakugyan kicsuszott alóla a nagy ködben, amelyet már harapni lehetett.

Hogy mérgében kapkodni kezdett és ide-oda fordult, az csak növelte a baját. Mert ezzel véglegesen elvesztette a tájékozódást. Az egyforma homályban már sehogysem tudta bizonyossággal, hogy merre is van a falu, ahonnan jött és merre lehet a tanyája, ahová annyira igyekezett volna.

Megszeppent. Elhallgatott. A káromkodás a torkán akadt. Ezzel most bizonyosan nem segit magán. Inkább nekiszaladt a ködnek és megpróbálta tüskön-bokron át egyenes irányban kijutni az erdőből.

De nem jutott ki belőle. Fák, bokrok, fák, bokrok mindenütt. Egyformaság a kétségbeejtésig. Pedig már ugy rémlett neki, hogy két annyi ideje is bolyong, mint amennyi alatt jövet az utat megtette. Végképen eltévedt a ködös erdőben.

S a szegény beteg asszony ezalatt csak vívódik orvosság nélkül és várja őt haza, mint a Messiást.

Az ember felorditott. Erős mély hangja ugy búgott a kietlen, ködös erdőben, mintha farkasüvöltés lett volna. Elszörnyedt attól a gondolattól, hogy ez még órákig tarthat igy, de eltarthat akár reggelig is és azalatt ő valami egészen rossz irányban, mind messzebbre távolodik a céljától.

Megállott. Fujt egy nagyot. Izzadt fejéről levette a kalapját. Maga elé nézett egy darabig. Az jutott eszébe, amikor az az áldott jó asszony összetett kézzel bizonykodott előtte: - „Sándor, ne káromkodj! Van Isten, édes Sándorom; hidd el, hogy van!” - Még a könnye is kicsordult, ugy bizonyitotta.

A nagy erős ember ugy érezte, hogy most az ő arcán kezd lefelé folyni valami olyan melegség, amilyenről kis gyermekkora óta nem tudott már. A rémület, a feleségéért érzett aggódása, könnyet sajtolt ki a szeméből.

Elkezdte mormolni, mintha a feleségének felelne: - Van Isten Juliska, van! - És megrázkódva futott neki megint a ködnek, amely nyomban elnyelte; hisz már igazán este volt.

Ment csak, botorkálva, botladozva, erőszakkal, csak azért is, mintha perbe akart volna szállani a végzettel, amely ellen halk motyogással erősitette magát, folyvást ismételgetve: - van Isten, van!...

És amikor már ez sem használt, mert a köd nem engedett, sem az ösvény nem került elő, akkor hirtelen, mintha fejbe csapták volna, térdre rogyott és összetette a kezét, ugy kezdett száraz torokkal, hörögve imádkozni, ahogy a lelkéből fakadt:

„Szüz Mária, Istennek édes anyja, könyörülj meg rajtam... könyörögj érettem!... Minden bünömet szánom-bánom!... Megigérem, szentül fogadom a magam életére, a drága feleségem életére, hogy többet nem fogok káromkodni! Csak most az egyszer segits meg!... Szüz Mária, irgalmas anyánk, Jézus szent sebeire kérlek, ne hagyj el, mert különben meghal a feleségem!... (Felorditott és talpra ugrott, ugy harsogta) Istennek szent anyja! Istennek szent anyja, segits meg!...”

És amint félrevert harang kongásához hasonló jajszava végigcsendült az erdőn, nagy sugás-bugás támadt körülötte: jött egy hirtelen feltámadó szélroham, amely elkezdte üzni, hajtani, csápolni, szétverni a ködöt; a kisértetszárnyu ködfantomok hanyatt-homlok menekültek a szél ostorcsapásai elől; egymásba sodródtak, összetépődtek, foszlányokra szakadtak; eleresztették az átölelt fákat és bokrokat s eltüntek mellőlük.

Nagy Sándor arra eszmélt, hogy derengő fényesség hinti meg az erdőt, s a széthulló ködön áttörő hold rásüt egy oszlopra, amely előtte alig tiz lépésnyire mered fel, - és amelyen a Boldogságos Szűz képe van a kis Jézussal a bádogtáblán. De most nem fakó, nem elmosódott az a kép, hanem fényes, ragyogó, és mosolygón élő, amint mind a ketten áldó, megbocsátó tekintettel néznek le őrá.

Az izgága nagy darab ember odarohant az oszlophoz és leborult a tövéhez. Ott megcsókolta a földet.

Most már tudta, hogy hol van. Innen már vakon is hazatalált volna.

A feje zugott, a szive zakatolt. A Szűz Mária csodájára gondolt, hogy lám, a kétségbeesett könyörgésére hogy idevezette magához!... És a fogadalmára gondolt.

- Megtartom! Megtartom! - bizonykodott, mintha esküdött volna.

Azután vágtatott az orvossággal haza.

Azóta senki sem hallotta káromkodni.