PÁLMA NÉNI.

Vidéken lakó nagybátyámat diákkoromban évenkint meg szoktam látogatni a nagy vakáció folyamán. Nagybátyámnak magának is volt egy párszázholdas birtoka; de emellett vagy ezerötszáz holdat bérelt is a tőszomszédságában, ugyhogy őnála minden passziómat nagyszerüen kielégithettem. Lovagolhattam, vadászhattam, halászhattam; fürödhettem a Tiszában, amennyi jól esett. Hálából azután, ahol hasznomat vehette, segitettem neki a gazdálkodásban; felügyeltem a munkásaira; a kaszásokra, az aratókra, a cséplőkre; ugy el voltam foglalva napestig, hogy jóformán csak vacsora idején kerültem be a házba, ahol áldottlelkü szelid nagynéném mindig azért pörölt velem, hogy sohasem lát, mert csak a pusztákat-tanyákat-mezőket bujom s a pásztorokkal barátkozom.

Némán hallgattam jóságos szemrehányásait. Nem mondhattam meg neki, hogy örökös kintlétemnek a mulatságaimon kivül egyéb oka is volt, amin változtatni ugy sem lehetett volna.

Nem birtam látni a házánál élő nőrokonát, akinél csunyább, visszataszitóbb emberlény életemben sem került a szemem elé. Töpörödött, ragyás vénleány, - vagy asszony volt az istenadta; tele himlőhellyel; a balszemére vak; a haja meghatározhatatlan szinü és őszbevegyült; az arca fakó, ráncos, pergamenszerü; a háta görnyedt; a járása sunyi, alattomos; a nézése bizonytalanul kapkodó; a hangja rikácsoló. Mindig ilyeneknek képzeltem a boszorkányokat, akik éjfélkor seprünyélen lovagolnak, s akiknek a szeme megveri a gyerekeket, a tehenek pedig attól véres tejet adnak. Ha véletlenül hozzám ért, végig borzongott rajtam a hideg. A nyálkás békától sem iszonyodtam jobban.

Én bizony még éjjelre is szivesebben maradtam volna kint, valahol akárhol, a szérüskertben, vagy az istállóban; vagy a kerti filagóriában, a gyékényből font divánon; csak ehhez a nekem annyira félelmes nőszemélyhez közel ne kelljen lennem.

Valószinü, hogy ő is észrevett ebből valamit, mert határozottan gyülölt. Ki nem állhatott. Ahol csak tehette, nyugtalanitott. Ha mással nem, azzal, hogy árulkodott rám. Leste, hogy mit csinálok s azután a legjelentéktelenebb csinyemet is besugta. Ha a szobaleánnyal, vagy valamelyik bejáró parasztfruskával legyeskedtem, azt rögtön megmondta a nagynénémnek, aki szelid fejcsóválással adta tudtomra a rosszalását s a leányokat eltiltotta attól, hogy velem szóba álljanak. Lehet, hogy a nagybátyám is tudott az efelé dolgokról; de ő még csak fejcsóválással sem dorgált meg. Egyszer hallottam félfüllel, amikor azt mondta: ugyan, ne fujjátok fel annyira azt a kis kakaskodást; magam sem voltam különb.

A nagynénémet is szerettem, de a nagybátyámat nagyon szerettem. Ha nem biztam volna a védelmezésében, talán még a sokféle gyönyörüségemről is lemondtam volna inkább, semhogy a rokonuk szekaturáit állandóan türjem.

Hej! pedig milyen felejthetetlenül szép időket éltem a Széki-pusztán! Hajnalban már lóháton nyargalásztam és szivtam magamba a felséges illatos levegőt, amely tele volt a kakukfü, a ménta, meg a vadborsó lélegzetvételével. A kaszálóról csakugy áradt a szénaillat. A tiszaparti füzesek alatt megkötöttem a lovamat és egy-kettőre lehánytam magamról a könnyü nyári ruhát, aztán neki a szőke Tiszának, amelynek a habjaitól alig akartam megválni.

Olyankor senki sem járt arra, csak a sirályok, meg a vadgerlicék. Azoknak a suhanását lendülését figyeltem, nézegettem. Sohasem untam meg. A vadvirágos mezőkön kóboroltam; belebámultam a végtelenbe; az égi kékségbe, amelyen bárányfelhők göndör raja uszott. Sóvárgó gondolataimmal kergettem a fehér nyájat. Barátkoztam a bokron serregő sordéllyal. Az egész világ a képzeletemé volt a messze kéklő álomszerü hegyekig. Boldog voltam.

Mindezt csak Pálma néni keseritette meg; de annyira, hogy egyszer, - már jogászkoromban, amikor egyáltalában nem birtam tovább türni kiállhatatlanságát, - a várva-várt nagy szünet alatt nem is mentem el nagybátyámékhoz. Én biz’ nem lesetem magamat azzal a vasorru bábával. Inkább végiglátogatom azokat a barátaimat, velem egyivásu társaimat, akik mindig hivtak az ország különböző részeibe, az otthonukba. Azok közt is volt néhány, akinek a szülei gazdálkodtak. Vadászni mindenütt lehetett. Ezzel meg is voltam mentve.

A rákövetkező esztendőben éppen azon törtem a fejemet a nagy vakáció elején, hogy milyen ürüggyel térjek ki kedves nagybátyám szives meghivása elől, amikor gyászjelentést és levelet hozott a posta a Széki-pusztáról.

Megilletődve olvastam, hogy Pálma néni meghalt. A nagybátyám rövid levelében pedig mindössze ennyi volt: most már bátran jöhetsz.

Másnap már ott is voltam.

Pálma néni akkor már a szomszédos kis falu sirkertjében pihent.

Egyszerre elmult iránta minden neheztelésem.

Éreztem, hogy meg kell vele békülnöm.

Magam szedtem össze neki egy koszorura való vadvirágot és elvittem a sirjára.

*

Amikor hazakerültem, nagynénémet a Pálma néni kis hagyatékának a rendezésében találtam.

Éppen egy ócska albumot nézegetett.

Abban az albumban volt egy ragyogó szépségü nőnek az arcképe, amelyen csudálkozva akadt meg a szemem.

Gyönyörü teremtést ábrázolt.

A szőke tündérek legszőkébb haja omlott le a fejéről, amely a régi görög szobrászoknak lehetett volna mintájok valamelyik mithológiai istennőjökhöz. A termete a legtökéletesebb, aminőt el lehet képzelni. A szemében varázslatos tekintet. A szája az édes epedés. Ha a kép eredetije elém került volna, bizonyosan belebolondultam volna.

- Ki ez? - kérdeztem a nagynénémet, tágra meresztett szemmel.

A nénikém elcsudálkozva fordult felém.

- Nem tudod?... Nem láttad még? Hisz’ ez Pálma néni.

Forgott velem a világ.

- Ez Pálma néni legyen? - dadogtam hitetlenül. - Nénike bolonddá tesz, ugy-e?

- Én soha senkit sem teszek bolonddá, édes fiam, - mondta a néni azzal a végtelen szelidségével, amellyel jobban meg tudott győzni, mintha esküdözött volna. - Kérdezd meg a nagybátyádat; ő jobban el tudja mondani szegény Pálma nénéd történetét, mint én. Hisz’ ő is fülig szerelmes volt belé valaha. Ma már nincs abban kegyeletlenség, ha ezt elárulom. Talán még jól esik neki a másvilágon, ha diadalmas szépségét emlegetjük, amelyre az élete virágában annyira büszke volt.

Szentnek éreztem a nagynéném minden szavát, és mégis lehetetlennek tartottam, hogy most az egyszer valami érthetetlen tévedésben ne legyen. Ez a megbolonditó Isten-remeke lett volna bármikor is az a Pálma néni, akit én ösmertem? Hisz’ akkor nincs lehetetlenség a világon.

Elkértem a képet és siettem vele Guszti bácsihoz.

Annyira rajta volt az arcomon a tiltakozó kérdés, hogy a nagybátyám mindjárt kitalálta és meg sem várva, hogy szóljak, bólintott.

- Igen, ez Pálma nénéd. Ilyen volt valamikor.

- De bácsi, az Istenért! Hisz’ még csak nyoma sem látszott rajta...

Nagybátyám közbevágott.

- Bizonyosan a feleségem küldött hozzám ezzel a képpel. Ő nem szeret, de nem is tud róla beszélni. Különben az egész történetet aligha tudja más valaki olyan részletesen, mint én. Akik hallottak róla, azok is régen elfeledték; fül- és szemtanuja nem is volt más csak én. Nagyon különös, nagyon szomoru történet ez; pedig a lényege elég mindennapi. Éppen csak a fejleményei olyanok, hogy alig lehet elhinni.

A kert ősgesztenyefája alatt ült Guszti bácsi egy lécpadon. Melléje telepedtem. Nem kellett kérdeznem. Az öreg ur megsimogatta Kossuth-szakállát és belefogott a történetébe.

*

Volt nekem valamikor egy nagyon kedves jó barátom, akinek csak a keresztnevét mondom meg, de azt is felejtsd el minél előbb.

Ferinek hivták.

Ő is gazdaember volt, mint magam. A saját birtokán gazdálkodott és hogy minél nyugodtabban megülhessen otthon, korán megházasodott. Elvett egy mindenképen hozzáillő kedves, derék, müvelt urileányt, aki a legodaadóbb szerelemmel csüggött rajta, amit nem kell csudálni. Feri különb volt mindnyájunknál. Ha leány lettem volna, magam is beleszerettem volna. Nagyszerü tehetsége volt rá, hogy mindenkit megnyerjen. Bizalmat gerjesztőbb embert nem ösmertem nálánál. Egyenes férfiassága miatt vonzódtam hozzá. Csak egy olyan tulajdonsága volt, amiből valamivel kevesebb jóval többet ért volna. Nagyon szerette a - szerelmet. Nem birt meglenni legyeskedés nélkül. Született udvarló volt. Azt hiszem, minden napját elveszettnek tartotta, amely legalább is egy ici-pici asszonyozás nélkül telt el.

Ösmerték; tudták róla, hogy ez a „hibája” javithatatlan, - de nem tartották veszedelmesnek. Hisz’ amikor már majd lement a bőr a könyökéről, ugy szépelgett valamelyik uj «ideálja» körül; egyszerre abbanhagyta a még ujabb kedvéért. Ebben nem volt igazi hitele, s a felesége, aki nagyon okos asszony volt, tudta ezt. Nem érezte magát az ilyesmik miatt szerencsétlennek. Különben is meg volt rá a módja és a rátermettsége, hogy csapodárkodó urát éppen a szerelem legnagyobb hatalmával birhassa magához kötni.

Mindaddig nem is volt megzavarva legteljesebb boldogságuk, amig a barátom meg nem ösmerkedett Debrőy Pálmával, aki egyszerre ugy jelent meg a társaságban, mint a csillagok csillaga.

Elvált fiatal asszony volt. Az első uráról senki sem tudott hiteleset. Azzal nagyon rövid ideig élt együtt. A házasságukat a férj hibájából bontotta fel a biróság. A gyönyörüséges szép asszonyt sajnálták. - Ugy rajzott körülötte a férfisereg, mint a méz körül a dongó. Magam is köztök voltam. Magam is belekozmásodtam. A szépségéről hiába beszélnék, azt én neked nem tudnám elmondani. Ez az arcképe is csak gyarló másolat. Az igaziban benne volt a legcsudálatosabb meleg élet, amilyen csak a paradicsombeli Évák tipusában lehet. Olyan arcszint csak a vadrózsán láthatsz, amilyen neki volt. Leányos szendesége, asszonyos ereje a megrészegitésre olyan vegyülékével telitette meg az ellenállhatatlanságnak, hogy akik akkor fiatalemberek voltunk, mind rabjává váltunk. Pedig én már házas ember voltam. És Feri barátom is az volt.

Én csak megszabadultam a nagyobb veszedelemtől, amelytől éppen a barátom mentett meg.

Mert amikor láttam, hogy Feri mennyire megszédült a mi távoli rokonunk szépségétől, nekiduráltam magamat és hamar megszöktem a feleségemmel egy második nászutazásra. Olyan kétségbeesetten igyekeztem imádni páratlan jóságu nagynénédet, hogy végre megbocsátott és elhitte, hogy soha életemben sem gondoltam másra, csak őrá.

Azóta nem lehet panasza ellenem. Nem is hinnéd, fiam, milyen fene jó érzés az ilyen drága simuló asszony ölelése, akiről tudjuk, bizonyossággal tudjuk, hogy soha életében sem gondolt kivülünk más emberre.

De mire visszakerültünk, Feriék dolga egészen elmérgesedett.

Borzasztóan nagy baj lett abból, hogy Debrőy Pálma is beleszeretett Feribe, még pedig olyan nagyon, hogy annak jó vége sehogy sem lehetett.

Az emberek már válásról beszéltek. Mindenki tudott róla, hogy Feri elhagyja a feleségét, és előbb-utóbb elveszi ezt a világszép férfibolonditót, akiről ugy beszéltek, mint a legszivtelenebb vampirról, hisz a vérét szivja annak, akit a lelke széttéphetetlen pókhálójában megfog.

Ferit megfogta, az bizonyos.

A szerencsétlen ember nem törődött már senkivel sem ezen a világon, csak az ő bálványával. Debrőy Pálma pedig kockára tette ezért a szerelméért a hirnevét is; nem bánta, akármit mond a világ; mutatta magát Ferivel mindenütt. Nem titkolta, hogy igenis a felesége akar lenni. Miatta felfordulhatott az egész világ. Feri miatt meg akár az egész mindenség hengerbuckát hányhatott.

Mi tagadás, biz’ ez gyalázatos dolog volt a barátom részéről; hisz teljesen ellenmondott vele annak a nagyszerü férfiasságnak, amelyért annyira csodáltam, irigyeltem.

Egyszer elcsaltam magamhoz és szörnyen megmostam a fejét. Ugy bántam vele, mint a rossz gyermekkel. Meg akartam vele fogadtatni, hogy szakit ezzel a szerencsétlenségbe sodró viszonyával. Legyintett.

- Barátom - mondta -, ha nekem volna is rá erőm, amint hogy nincs, de Pálmát el nem tépheti mellőlem semmi sem. Te nem ösmerheted ezt az asszonyt. A te ajkadon nem csüggött; a lélegzetét nem szivtad magadba; a vére lüktetését nem érezted sem a szivedben, sem az agyadban. Én elkárhoztam miatta, de azt sem bánom, semmit sem bánok. A poklot sem. Én erről az asszonyról nem birok lemondani. Mert ilyen asszony nincs több a világon és ennek az egyetlen démoni, angyali, tündéri asszonynak én kellek. Egyesegyedül csak én.

Lásd, elárulom neked, - folytatta -, hogy meggyötört a lelkifurdalás és könyörögtem neki: eressz el, Pálma, mert ebbe bele fog halni a feleségem. A gyilkosai leszünk. Engedj menekülnöm.

Nem is felelt, csak ölelt a két tapadó karjával és a szemembe lövelte gyönyörtől haldokló szeme ragyogását.

Én gonosztevő vagyok, aljas vagyok, gazember vagyok, de nagyon szerelmes vagyok. Én sohasem éreztem még azt, amit most érzek. Az égő tenger száguld végig bennem; megfulladok kétségbeejtő bünöm édességétől. Nem bánom már akármi történik is; viszem magammal Pálmát a világ végére...

Igy beszélt azon a napon, amikor visszarántani próbáltam az örvény széléről.

Másnap elmentem Pálmához. Vele akartam beszélni. Hátha... hátha... A rokonságunk jogán merhettem valamit. A feleségem is tudott róla.

És amikor éppen hozzá akartam volna kezdeni a szépen kieszelt prédikációmhoz, felrobajlott az ajtó és elibénk toppant a Feri barátom felesége.

Fiam, én láttam már életemben egynehány fergeteget, de olyat még álmodni sem birtam.

Az a szelid, áldott, drága szép és jó asszony maga volt a kirobbanó vulkán. Nem kérdezett az semmit sem; nem is várt feleletet, csak mint aki teljes tökéletességgel bizonyos a dolgában, amelyen nem lehet változtatni, ugy engedte szabadjára szilaj kétségbeesése mennydörgését. Elkezdett átkozódni:

«Hogy verjen meg az igazságos Isten, te bübájos pokolfajzatja te; hogy érjen utól minden betegség, amely elrutit és kivesz az emberi alakodból. Kivánom neked a másvilágra induló lelkem minden kárhozatával, hogy vakulj meg, légy ragyás, árasszon el a himlő, vesszen ki belőled minden melegség és légy olyan utálatos, mint a varas béka!... A hires szépséged változzék olyan csunyasággá, hogy ne merj tükörbe nézni; iszonyodjanak tőled az emberek; sohase bocsásson meg teneked az Isten! Hordozd egész életeden át az én gyötrelmemet és késő vénségedig ne birj meghalni, szabadulni a földi pokloktól! Ne legyen egy pillanatod sem, amikor rám nem gondolsz és ha az uramra veted a szemedet, halálfej vigyorogjon feléd az ő arcával. Hogy verjen, verjen, verjen meg az Isten!»...

Az őrület beszélt belőle és én nem birtam lecsillapitani. Ugy rohant el, hogy rám sem nézett.

Még aznap este megmérgezte magát.

Debrőy Pálma pedig aznap este ágynak esett és egyszerre tört ki rajta a himlő, meg a megtébolyodás.

Mire hónapok mulva megmenekült az élet számára, ronccsá vált. Olyanná, amilyennek ösmerted.

A himlőből felgyógyult és akkor megkapta a legádázabb tifuszt. Mire abból is lábbadozott, nem volt haja, a félszemére megvakult, az arca pergamenszinüvé és rücskössé vált. A dereka meggörbült. Nem birt kiegyenesedni. Hetek alatt öregasszonnyá sorvadt. Magával tehetetlen aggá, akit a feleségem mentett meg attól, hogy koldulnia ne kelljen. Néhányszor öngyilkos akart lenni, de nem sikerült neki. A méregből keveset vett be. A lovak elé vetette magát, de azok megállottak előtte és nem tiportak rá. Kutba ugrott, amikor kevés volt benne a viz. Mindössze náthás lett. Élnie kellett. Muszáj volt.

Feri csak egyszer látta a betegsége után; akkor ugy megborzadt tőle, hogy világgá ment. Esztendők mulva tudtuk meg, hogy elzüllötten pusztult el.

Hanem amikor meghalt Pálma néni, egyszerre csudát tett vele a jó Isten.

Minden csunyasága elmult a ravatalon. A ráncai elsimultak. A himlőhelyeiből alig látszott valami. Mind a két szemével aludt. A szája mosolygott. Ősz hajával játszott a napsugár. Keze össze volt téve a mellén, keresztben. Szent béke, édes megnyugvás volt az arcán, amelyet egy pillanatra olyan szépnek láttam, mint valamikor régen.

Keresztet vetettem rá.

Éreztem, hogy megbocsátott neki most valaki, aki odaát van.

A régi átok ereje elmult, megszünt.

A kis lélekharang egy szegény mártirnak csengett-kongott...