A RABLÓVEZÉR.

Ösmerték önök Szabó Lajost, a kis Szabó Lajost, akinek az a szép nagy kertje volt a megyéje székhelyén, a Kinizsi-utcában?

Háza is volt, de az csak olyan egyszerü polgárház volt, amilyenek a félreeső utcákban is tucatjával épültek. Hanem a kertje annál nagyobb és szebb volt; éppen azért, mert ott kint már nem lehetett útjában a terjeszkedésnek. Elnyúlt a mezei földekig s azokba szinte beleolvadt. Igazi kerités sem határolta; csak olyan régi árkolás, amely felett fák és bokrok sűrüsödtek. Lehetett a terjedelme vagy öt hold s azon minden konyhai zöldség, meg gyümölcs bőségesen megtermett, amire a családnak szüksége volt.

A kis Szabó maga ugyan keveset foglalkozott a kertműveléssel; de a felesége annál jobban értett hozzá és nemcsak a házat látta el belőle, hanem szép kis pénzecskét is összeárulgatott a finom kalarábéból, sárgarépából, káposztából, paszulyból, borsóból, salátából, korai krumpliból meg tengeriből és a sok mindenféle gyümölcsből; kezdve az ananászepren s végezve az őszibarackon, meg a nagyszerü dinnyéken. Még csemegeszőlő is volt ott. A hasznos dolgokon kivül pompás ligetesei és lugasai is voltak ennek a szép nagy kertnek, amely az asszony egyetlen ambiciója volt; de a kis Szabó megelégedett azzal, hogy gyönyörködjék benne és élvezze. Ő csak a hivatalában foglalatoskodott, a megyeházán, ahol a levéltár volt rábizva. Ott pipázhatott és unatkozhatott, ahogy neki jólesett. Sőt vadászhatott is egerekre, amiben művészi tökéletességre vitte.

Azt kérdeztem, hogy ösmerték-e ezt a kis Szabó Lajost?

Nem, ugy-e. Mindjárt gondoltam. Mert én sem ösmertem és csak hallomásból tudok róla. Tudom például azt, hogy a bizalmasai csak igy szólitották: te vén rablóvezér. Ami azután elterjedt és még a tőle távolállók is «vén rablóvezérnek» emlegették a háta mögött; mert aki a szemébe mondta volna, annak meggyült volna vele a baja; hiába volt olyan kistermetü, hogy emiatt rajtaragadt a mellékneve. Csak a feje volt olyan, mint más rendes emberé; sőt még olyanabb, mert bozontos haján kivül roppant nagy bozontos bajusz is ékeskedett rajta. Ugyanilyen volt a szemöldöke is; a szeme pedig szúrós, keménynézésü. Ha ült, nagyon szigoru bácsinak látszott; csak ha felállott, akkor sült ki, hogy milyen félbenmaradt emberke.

Mindezt tudni kell róla, hogy a rablóvezérségét elképzelje az ember.

Ennek a történetét mondták el nekem és én most tovább mondom, mert elég különös eset.

*

Azt már emlitettem, hogy feleséges ember volt.

A házasságát gyerekekkel is megáldotta az Isten. Három pompás kis cselédje volt: két fiu, meg egy leány. A nagyobbik fiu már az első gimnáziumba járt, tehát tiz éves mulhatott; a leányka volt a közbülső gyerek, olyan nyolcéveske; a harmadik megint fiu volt, - hatéves - és éppen beadták az elemi iskolába. Igy következett egymásután Jenő, Margit, meg Lacika.

Ez a három gyermek mindig a kertet bujta, amikor csak lehetett. Ha tőlök függött volna, ki sem mentek volna belőle. Elfogyhatatlan élvezetek kinálkoztak ott számukra. Aki valaha gyermek volt (Istenem, hány ember nem volt sohasem igazán gyermek), az tudja, hogy milyen nagyszerü kalitka az olyan ötholdas buja kert a szabadságra vágyó kis madaraknak.

Jenő, mint legidősebb, volt a mama dédelgetett kedveltje. A mamák majdnem mindig az első gyermeköket szeretik legjobban, ha még ugy titkolják is ezt az egyformaság kedvéért. Jenőnek minden szabad volt és a közös játékokat nemcsak rendezte, vezette, hanem a legtöbbször ő maga találta ki. Ha a testvérek közt összezörrenés támadt, azt a saját privilegizált hatáskörében maga intézte el, kiróva, sőt a saját kezével kiosztva a megfelelő büntetéseket is.

Minden játék jó volt a két kisebbiknek, amelyet ő inditványozott; de legjobban mégis csak azt szerették, ha valamelyik lugas sürü rejtekében mesélt nekik.

Csudálatos tehetsége volt a mesélésre. Egyáltalában a képzelőereje volt az elméjének legkifejlettebb része. Ezt az édesanyjától örökölte, akinek a napidolgok elvégzése után egyetlen öröme a regényolvasás volt.

Amikor a három gyermek igy összebujt és teljesen megfigyeletlenül érezte magát, olyankor Jenő minden legkisebb feszélyezettség nélkül engedte szabadjára a mesélőkedvét és a legcsudálatosabb történeteket rögtönözte szájtátva figyelő hallgatósága számára.

Akkor is a mesélésre legalkalmasabb félreeső lugasban voltak, amikor az édesmamájok Lencsi nénivel járta végig a kertet és dicsekedve mutogatta neki az ő sok-sok kincsét. Amikor már minden uj látnivaló elfogyott, Lencsi néni még a gyerekekre volt kiváncsi. Hol vannak azok az édes, drága kis csemeték? hadd puszilja meg őket.

Az édesanyjok sejtette, hogy hol lehetnek, ha nincsenek szem előtt. Mert különben itt szaladgálnának.

- Bizonyosan a thuja-lugasban vannak és Jenő mesél nekik, - mondta. - Az a bolondos gyerek olyanokat talál ki, hogy néha magam is majd hanyattesem tőle. Abból bizonyosan költő lesz.

Lencsi néni nagyon kiváncsi lett.

- Ejnye, lepjük meg őket; lopódzzunk oda és hallgassuk egy kicsit, - biztatta a gyerekek mamáját.

Odasompolyogtak.

*

- Én most olyat mondok el nektek - kezdte Jenő éppen -, ami nem is mese, hanem igaz történet. (Nagy szemet meresztett és a hangja suttogóvá vált.) Ide hallgassatok! Szent titokról van szó, amelyet elárulni senkinek sem szabad, még édesmamának sem, mert ő sem tudja, és én is csak egy öreg rabtól tudtam meg, aki fát vág a megyeházán; de édesapát már régóta ösmeri.

- Amikor apának bevittem tegnap a délelőtti uzsonnáját, akkor beszéltem az öreg rabbal. Oda intett magához és azt mondta: - urficska, ha hoz egy rövidszivart, elmondok valamit magának az apjáról, aki hires rablóvezér volt valaha...

- Persze, hogy futottam a szivarért; a zsemlyepénzemen megvettem és vittem az öreg rabnak. Ő azután elmondott nekem mindent, mindent!

A két fülelő gyermek szorongva simult egymáshoz.

- Jaj, Istenem! - sóhajtotta a kisleány. - Mit, te?! - kérdezte Lacika türelmetlenül.

- Hát azt, hogy édesapa volt annak a rablóbandának a vezére, amelyikben benne volt az öreg rab bácsi is... Bizony!... És apukának olyan lova volt, mint a szélvész; utól nem birták érni a pandurok; ahány lövést tett apuka a pisztolyából, annyi pandurnak lett vége mindjárt. És amikor sötét éjszaka elindultak rabolni a grófhoz, a kastélyba, hát az öreg rab-bácsi állott őrt a kapuban; a rablók mindent kihordtak a gonosz gróf kastélyából, és apuka mindent elosztogatott a szegényeknek, és magának semmit sem tartott meg, mert ő neki csak a rablóbecsület kellett; azért is lett vezér. Bizony!

- Jaj, Istenem! szorongott ujra a kisleány.

- Hogy volt még azután?! - követelte a folytatást Lacika izgatottan.

- Azután egyszer nagy csata volt a rablók közt, meg a pandurok közt. A rablók tizen voltak, a pandurok meg százan. Fujt a szél és a menykő csak ugy csapkodott. A jó Isten nagyon haragudott. Apuka megfuvatta az öreg rab bácsival a kürtöt és bevágtatott szilaj lovával a pandurok közé, egyenesen neki a csendbiztosnak, aki nagy hókalovon jött elibe. Apukának fekete lova volt, mint az éjszaka, bizony! És amikor a két ló összerohant, akkor olyan történt, hogy apukának is, a csendbiztosnak is tátva maradt a szája és nem bántották egymást, csak azt nézték, hogy a lovuk mit csinál; mert azok két lábra állottak és egymást kezdték harapni-marni, mint a dühös tigrisek, bizony! És hirtelen megfordultak és ott rugták egymást, ahol érték, bizony! És a végén a csendbiztos leesett a lováról, apuka meg leugrott a magáéról s a pisztolyát ráfogta az ájult csendbiztosra, de nem lőtt. Mert védtelen embert nem bánt az igaz betyár. A sok pandur rémülten szaladt szét, amikor a csendbiztos elterült a földön. Azt hitték, vége van, bizony!...

A lugas mögött már nem birtak magokkal a hallgatódzó asszonyok. Lencsi néniből ugy feltört a kacagás, hogy az oldalát fogta. A gyerekek mamája is kénytelen volt nevetni, ámbár bosszankodott is. Besietett a lugasba.

- Te! te bolond te! Miket fecsegsz itt összevissza? Majd ad neked apád, ha megtudja. Mit beszéled tele a testvéreid fejét ilyesmikkel?

A fiu fülig elpirult; de Lencsi néni előtt védekezni igyekezett volna.

- Nekem a rab-bácsi mesélte - mondta makacs elszántsággal és hozzátette: bizony!

Lacika aznap délben megkérdezte apukától, hogy miért nem rablóvezér már? Szabó Lajos majd leesett a székéről s a forró leves megakadt a nyeldeklőjén. Rábámult a feleségére, akitől ennek a különös kérdésnek a magyarázatát várta. Az asszony kacagott. Maga sem tehetett róla, hogy elképzelte szelid, jó urát rablóvezérnek, aki fekete lovon száguld az éjszakában és gonosz grófokat sanyargat, bizony! Muszáj volt neki kacagnia erre a gondolatra.

Mindez hagyján lett volna, de Lencsi néni alig várta, hogy végigszaladja a kis Szabó-fiu meséjével a várost.

Három nap sem telt el és mindenki tudott róla. Szegény Szabó Lajoson igy maradt rajta, hogy ő rablóvezér volt. Hisz’ a saját fiának már csak tudni lehetett azt - mondogatták neki, amikor csipkedni akarták.

Kevés hijja volt, hogy a merész mesemondó meg nem kapta a pipaszárjutalmat ezért a csapongó képzelődéséért; de a mamája megmentette a bajtól.

- Ugyan, öregem, hisz’ nem tehet róla, hogy olyan szilajon jár az esze, akárcsak a tied. Tőled örökölte.

Szabó Lajos erre lecsillapodott, megszelidült. Valami lehet a dologban, - mormolta megadással.