DOKTOR MARISKA.

- Igen - ismételte a barátom, aki a viszontlátásunk örömére felcipelt magával a lakására - megházasodtam. De hogy hogyan történt, azt jóformán magam sem tudom. Ugy cseppentem bele, mint Pilátus a Credoba és én is csak azt mondhatom, amit Pilátus mondott: mosom kezeimet. A feleségem még nincs itthon és minthogy ma valami ülése van, alkalmasint késni fog, tehát egyelőre beszélgethetünk. Azután ugy sem lehet.

Nagyon elcsudálkozva nézhettem a szelid jó fiura, akiről csak ugy sugárzott a „papucskormány” áldásos hatása, mert nem is várta a kérdéseimet, hanem sietve folytatta a megnyilatkozását.

- A feleségem tudniillik nagyon erélyes asszony, mondta fanyar mosollyal, és arra szoktatta a környezetét, hogy mindig ő maga vigye a szót. Nem nagyon bánom, mert igy bizonyosfajta kényelmem van mellette. Én lelki életet élek az irói mivoltomban és ugysem nekem valók a kicsinyes gondok. Ővele nem lehel vitatkozni; elsősorban azért nem, mert ugysem hallgatja meg az embert; de azért sem, mert mindent jobban tud, mindenről megvan a saját rendithetetlen véleménye. Nem is tudom, hányféle doktor; de még a háziorvosunk is őtőle szokta megkérdezni, hogy mit rendeljen, ha beteg van a háznál. Én ilyen tudós nőt még sohasem láttam; kár, hogy az irodalom iránt nem sok érzéke van; sőt a belletrisztikát lenézi. Gondolhatod, milyen méltánylásban részesülök általa. De hadd mondjam el a házasságunk történetét, amig lehet...

Éppen erre voltam a legkiváncsibb és csak intettem Ferinek, hogy rajta, beszéljen; csupa fül vagyok.

*

- Az atléta-bálon találkoztam vele - kezdte Feri - ahol, hogy mit kerestem, igazán nem tudom, mert én nem vagyok és nem voltam atléta. Egy fiatal leányrokonunkat kellett az édesanyámnak gardiroznia és az édesanyám rámparancsolt, hogy kisérjem el őket. Akkor láttam doktor Mariskát először, azon a bálon.

- Akkor már négy éve volt doktor és rám azt a hatást tette, hogy kész doktornak született. Hatalmas szál leány volt; junói termet, gránátoshoz illő magasság; éles, határozott arcvonások, hideg, szuró szem, amely csiptetőn keresztül nézett a vesékbe. Szép metszésü száj, hófehér farkasfogakkal; alabástrom vállak, amelyeknek játék lett volna a liszteszsák cipelése. Biztos fellépés; akkora világosszőke konty, mint egy kis boglya; és erős kézfogás, amely után az atléta urak ugyancsak rázták a kezöket.

- Képzeld csak, ez a nagyszerü teremtés az első pillanattól kezdve lefoglalt magának. Kivallatott mindenről, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit végeztem, mit tudok, miféle állásom van; mi a véleményem a házasságról és mi a véleményem ő róla.

- Ugy éreztem, barátom, mintha szigoru cenzor előtt ülnék, aki tökéletesen ki akar forgatni önmagamból, hogy végül megbuktasson. Láttam a barátaimat, hogy mosolyognak, amikor eltáncoltak mellettem s rám pislogtak. Ők már ösmerhették doktor Mariska kisasszonyt és tudhatták, hogy akit egyszer elkezd kérdezni, examinálni, az jobban megizzad, mintha a szupécsárdást elejétől kezdve végigtáncolja. Inkább táncoltak tehát és engem átengedtek a sorsomnak.

- Éjfélkor doktor Mariska tekintete kissé megenyhülve pihent meg rajtam. Egy darabig jóindulattal szemlélt, végre azt mondta: maga tetszik nekem.

- Ugy elpirultam, mint az iskolás gyermek. Lesütöttem a szememet és illedelemből valami olyat nyöszörögtem, hogy nagyon boldog vagyok, mert ő is tetszik nekem.

- Megszoritotta a kezemet. Ha nem szégyeltem volna, bekaptam volna összepréselt ujjaimat. De uralkodtam magamon. Doktor Mariska pedig elkezdett nekem udvarolni és addig adatta velem magának vissza a bókokat, hogy amikor már beteltnek vélte a mértékemet, hirtelen rámförmedt: egyszóval szeret! És minthogy én magában látom a férjideált, ezennel igent mondok.

- Azt kérded, hogy miért nem tiltakoztam? Ugyan kérlek, hát lehetett volna? Dehogy mertem volna szembeszállani vele! És aztán: mindenesetre történt velem valami különös. Szörnyen tetszett nekem a hóditásom; mert a leszámitandókat leszámitva, doktor Mariska rendkivüliség volt a maga nemében. Először is remek figura volt, olyan idomokkal, amelyek sejttették, hogy a báli toilettje a legszebb élőszobrot takarja; s ez a nőstény párduc ime arra volt hivatva, hogy az én karom közt változzék doromboló cicává. Azután szörnyen imponált a lelki konstituciója is, amelynek, lám, éppen én kellettem. Bennem találta meg az „ideált”. Elhitettem magammal, hogy ternót csináltam és amikor a bálból hazamentünk, már a vőlegénye voltam.

- Igy házasodtam meg; és azután hamar megtudtam azt is, mit értett a feleségem férjideál alatt. Olyan férjet, akinek egy szava sincs, hanem vakon engedelmeskedik az ő nagyeszü, nagyenergiáju és nagyakaratu feleségének, ebben az esetben „doktor Mariskának”.

*

Mintha végszóra történt volna, odakint hosszasan és hevesen csengettek.

- Jön! - kiáltott a barátom; igy csak ő csenget.

Félperc mulva doktor Mariska állott előttem.

Magam is szép szál legény vagyok, de ő egy fejjel volt nálamnál magasabb. Minden mozdulata hajlós, könnyed, rugalmas; csak egy nőt láttam még ilyet életemben; miss Atletának hivták és cirkuszcsillag volt Rencznél. Szépnek találtam; ámbár a vonásai csakugyan élesek és kemények voltak; de nagyon szabályosak. A csiptetője egyenesmetszésü orratövén ült s az üvegen keresztül világoskék, fagyos tekintet mélyedt belém.

A barátom sietve mutatott be neki.

Ekkor megszólalt: - Isten hozta! S a kezét nyujtotta.

Olyan mély hangját asszonynak még nem hallottam. Volt benne valami férfias és mégis lágy, dallamos. Nem értem rá, hogy folytassam az analizálásomat, mert éreztem, hogy az ujjaim egymáshoz ragadnak a kézszoritásától s alig birtam a felszisszenésemet magamba fojtani.

Ledobta a kalapját kabátját egy székre; a keztyüjét határozott mozdulatokkal rángatta le; izmos fehér kezével beleturkált a fejét elboritó selymes hajboglyába s közénk telepedett.

- Emlékszem a nevére - mondta -, a férjem valamikor emlitette. Nem felejtettem el. Semmit sem felejtek el, amit egyszer hallok vagy olvasok.

A barátom alázatosan szólt közbe: - Már az igaz...

A csiptetős szempár odafordult. - Te most hallgass, Feri!

Feri hallgatott. A felesége beszélt.

- Gyakorlat dolga az egész. Koncentrálni kell tudni a figyelmet. Nem szabad szórakozottnak lenni és rögtön el kell raktározni az emlékezetünkbe a legjelentéktelenebb dolgot is. Társitó képeket kell találni rögtön mindenre, amelyek bevésődnek a gondolatvilágunkba és ott összefüggésben maradnak; nem eresztik el egymást; mindig felszinre törekszenek s ezzel izgatják az emlékezőtehetséget, amely igy uj meg uj munkára serken. A maga kék nyakkendője például egy gyermekkori hajszalagommal kapcsolódik össze előttem s én erről husz év mulva is meg tudom mondani, hogy ma milyen nyakkendőt viselt. Mert ha megkérdenék tőlem, rögtön eszembe jutna az a hajszalagom s akkor ezt is tudnám. Nekem például nem kell telefonkönyv, ha egyszer egy telefonszámot hallok; mert azt én mnemotechnikával a legtökéletesebben megjegyzem egyszersmindenkorra. Mondjuk például, hogy a maga telefonszáma 36-89, én erre abban a pillanatban, amikor hallom, a következő kombinációt vésem bele az emlékezetembe: az első szám a hármas; ez a magyar igazság száma; „három a magyar igazság” ugy-e? A második szám a hatos, ennek a duplája; a nyolcas a legnagyobb páros szám az egyes számsorozatban; a kilences pedig a magyar igazság számának a háromszorosa. Az egészben a hármas szám dominál, a két csoportba osztott négy számjegy közül ugyanis három, ugymint a hármas, a hatos, meg a kilences, mindegyik a háromnak vagy egyszerese, vagy többszöröse s igy mindegyik osztható hárommal. A nyolcas az egyetlen, amely nem osztható; de arra meg annyiban vonatkozik a domináns hármas szám, hogy a két számcsoport számsorozatának éppen a harmadik tagja. Ime, mily egyszerü; és én ezt a telefonszámot már sohasem felejteném el többet. De megtudnám jegyezni arról is, hogy van egy barátném, aki az Andrássy-ut 36. szám alatt lakik; az egyik unokabátyám pedig 89-ben született. Stimmt auffallend, nicht war? Mindig mondom ennek a Ferinek, aki a világ legfeledékenyebb embere, hogy ne a zsebkendőjére kössön göböt, hanem az eszére. Én, lássa, minden növénynek, minden állatnak, minden ásványnak a latin nevét is tudom. Csudálkoznék, ha megmagyaráznám, hogy milyen egyszerü módszerem van erre is. Valahány ösmerősömnek, de minthogy ez még nagyon kevés volna, minden ösmertnevü embernek, még a történelmieknek is, adok egy állat-, egy növény-, meg egy ásványnevet s amikor valamelyikre ezek közül szükségem van, előrántom azt a bizonyos embert és arról eszembe jut a keresett állat- vagy növénynév. Ferinek például az „acherontia atropos” - ez az éjjeli halálfejü pille -, meg a „tussilago farfara” - ez a lókörmü martilapu - jutott. Julius Cäzár annyi mint „aquila imperialis”, vagyis királysas; illetve „aristolochia clematitis”, azaz farkasalma. És igy tovább. - Mi leli önt?

Megrezzenve eszméltem fel erre a riasztó kérdésre. Éreztem, hogy szédülök és közel vagyok ahhoz, hogy leforduljak a székemről.

- Semmi, kérem alássan, csak egy kis szivdobogásom van, amely gyakran elővesz, - bocsánat...

- Arteriosclerozisos tünet - jegyezte meg doktor Mariska fölényesen. - Bizonyosan sokat szivarozik; talán pityizálni is szokott. Ezért tiltom Ferinek mind a kettőt. De nincs magának valami baja a pajzsmirigyével? Olyan mereven néz, mintha basedovos volna.

Mereven nézhettem biz’ én Basedov nélkül is, még pedig az ajtóra. Adtam a szédülőset, aki levegőre kivánkozik.

Doktor Mariska hümmögött. - Kár. Kár! Pedig milyen jól elbeszélgethettünk volna. Ma este éppen szabadabb vagyok. Ezzel a Ferivel nem lehet; ennek nincs elég fegyelmezett esze az én studiumaim iránt. Ő a halhatatlanság rögeszméjében szenved és hiába magyarázom neki, hogy az egész csak chiméra. Hisz’ akármilyen nagyszerü dolgokat irkálna is össze magyarul, épp ugy nem tudna arról a világ kilencvenkilenc századrésze, mint ahogy mink nem tudjuk, hogy miket irnak a kinai novellisták. A világhiresség is csak részletkérdés. Ha valakiről százmillió ember tud, még marad ezernégyszázmillió, vagy talán ezerötszázmillió, aki nem tud. A tudomány mégis jóval nemzetközibb. Franklin, Newton, Galilei, Darwin, Linné, Edison élni fog, amig ember lesz; de meddig lesz ember? Szerettem volna kifejteni magának uj elméletemet a Leibniz-féle monászrendszer hiányosságáról, tekintettel a természetimádó pantheizmus mindent egybefoglaló törvényszerüségére...

- Kérek alássan egy kis vizet - motyogtam haldokolva.

Feri felugrott. Doktor Mariska csengetett a szobaleánynak.

A vizet behozták. Megittam. De azért nem lettem jobban.

Nem is akartam jobban lenni.

- Szerencsétlen vagyok, - sopánkodtam - hogy a rosszullétem akadályoz ennek a remek fejtegetésnek az élvezetében.

Doktor Mariska diadallal nézett Ferire. - Látod? Ez megért engem! - kiáltotta a tekintete.

Elbucsuztam. Elmentem.

Ha doktor Mariskára gondolok, most is megyek.

Akárhova, csak valahova máshova.

- Szegény Feri!...