PÁSZTORJÁTÉK.

A korai tavasz verőfényében fürdött a rónaság. A zsombikos erekkel átszeldelt és fakó tavalyi náddal szegett földeken már bokrosodni kezdett a vetés. A mocsaras laposok szélén fűszőnyegek terültek. Egy-egy pusztai tanya fehérlett messziről. Mindegyik mellett csupasz akácfák barnállottak. Szarkafészkek sötét gömbjei látszottak a galyak közt. A nádasok környékén a sás uj zöldje összekeveredett az aszott avas régi sásszalaggal. Ott nagy szürke vadlibapárok ácsorogtak.

A Kárász-tanya felől egy libapásztor-leányka terelgette pelyhes libuskáit a legelő felé. A sok kis zöldessárga liba közt sziszegve vonult előre az anyalud, meg a hatalmastermetü fehér gunár, amely magasra nyujtott nyakkal kémlelgette, hogy nincs-e a levegőben valahol ellenség, szárnyas rabló, réti héjja, vagy sólyom.

A leányka hajlós fűzfavesszővel biztatta előre az öreg ludakat, amelyek után bizalmasan tötyögtek a kicsinyek. A kurtaviganós pásztor lába térdig meztelenül látszott; durva vászoninge szabadon hagyta a nyakát, meg a karját; a vállán ócska kendő volt panyókára vetve. Szöszke haját meglibbentgette a gyenge szél. Nyakán zsinórra füzött üveggyöngyfüzér tarkállott.

Bimbós begyeskedéssel indult neki a szűzi fejlődésnek, anélkül, hogy sejtette volna. Kinőtte a kurta szoknyáját is, az ingecskéjét is; mindakettő feszült a tagjain, de ő észre sem vette azt. Maga volt a szeplőtlen ártatlanság.

A másik oldalról ugyancsak a legelő felé tartott kötélen vezetett borjas tehénkével a Siposék Gyurkája. Olyan félbenmaradt tizenötéves legényke volt; alig mutatott tizenhármat. Erősebb munkára nem lehetett fogni; rábizták hát a tehénke őrzését. Jött, szemközt a kis libapásztorral és amikor az megállott a libuskáival a legelő legzöldebb foltján, ő is oda igyekezett a tehenével; hamarosan kötélpányvát kötött az első lábaira s azzal eleresztette, hadd legeljen. Igy meg nem szökhetett. A borju ugysem megy messzire az anyjától. Nem sok gondot adott ilyenformán mellettök a pásztorkodás.

Gyurka rákiáltott a kis leányra: - Jóreggelt adj’ Isten, Erzsike! - A libapásztor viszonozta a szives köszöntést: - Neked is, Gyurica!

Egy darabig nem volt más mondanivalójuk. A legényke a borju felé csápolt az ostorával, hogy ne döfködje az anyja tőgyét. A kis leány meg a libuskáinak hizelgett; szólingatta őket: libulibulibu, és amelyik elmaradt a többitől, azt hangosabban hivta: libulibulibu.

A legény közelebb jött; errébb settenkedett. Dünnyögő hangon mondta: - Mához egy hétre husvét hétfője lesz: van-e már piros tojásod? Mert én meglocsollak ám.

- Nekem nincs piros tojásom, - felelt a kis leány, egy kicsit elpirulva. - Semmilyen tojásom sincs. Én csak az árva rokon vagyok Esztinéniéknél. De Annának lesz husvétra mindene; mert ő már nagy leány és neki Eszti néni a mamája, bizony.

Gyurka összeráncolta a homlokát. Elgondolkodott. Nézte a leányt és meglátta, hogy milyen kurta a szoknyácskája.

- Teneked talán nincs is igazi ruhád; csak amit Anica elnyű, azt adják neked; mint nekem a bátyáim rossz gunyáját.

A leányka bólintott. Lesütötte a szemét. Egy pillantást vetett aközben a Gyurka foltos ujjasára, amelyben a vézna gyerek csak ugy lötyögött.

Csend volt. Hallgattak. Csak egy nagyon vidám pacsirtának volt odafent a magasban sok-sok mondani valója. Az egész világ csillogott körülöttök a remek napfényben. Az ég szeme kékebb volt még az Erzsikéénél is. Pedig azt Gyurka két kék nefelejcsnek látta.

- Én meg aszondom neked, - szólalt meg a fiu - hogy szebb pirostojásaid lehetnek, mint akárkinek, hogyha akarod.

A leányka ráemelte csudálkozó, reménységgel élénk tekintetét.

- Már hogy lehetne az, Gyurka? Hogy akarhassam én azt!

- Mondom, ha akarod; mert neked megteszem, - mondta a fiu dacosan, elszántan és a szeme arra révedezett, ahol az a nagy szürke vadludpár ácsorgott a sásas szélén.

Az ég tengerén, a vadludak fölött, egy hatalmas orvmadár keringett, felhőmagasságban. A teste erős volt és sötét; a szárnya szélesen terpeszkedő és szinte mozdulatlan; a farka pedig legyezősen szétteritett és hófehér. Egy vén halászsas körözött ott, semmitsem törődve azzal a vakmerő sólyommal, amely néhányszor nekivágott s aztán tovább nyilalt.

A leány észrevette a sast és felkiáltott: - Jaj, jön a héjja!

A fiu megnyugtatta. - Ne félj, az nem héjja; az másra vadászik most, nem a te kis libáidra. - Látod, már mennek is...

A vadludak, amott, felkerekedtek és nehézkes, alantjáró repüléssel huzódtak be a nádas rengetegébe. Ott leszállottak valahol.

- Hát akarod? - kérdezte a fiu, követelő hangon. - Kell tojás?

A kisleány örvendezve mondta: - kell.

- Én tudom, hol van a fészkök; mindennap lesem őket; most annyi az egész, hogy te ne csak a libáidra vigyázz, hanem az én tehenemre is. Mindjárt visszajövök, mindjárt lesz olyan tojásod, amilyen senkinek sincs, - biztatta Gyurka a kis libapásztort és hamarosan lerugta a bocskorát, feltürte a gatyáját, végig a lábaszárán.

A leány megszeppent.

- Mit akarsz, Gyurka? - kérdezte aggódva.

- Megyek, elhozom neked a vadludtojásokat, onnan a fészkökből. Már van benne tojás.

- Azt én nem engedem! - kiáltotta a leány ijedten. - Még bajod eshetnék. Nem kell a vadludtojás!

A fiu mintha nem is hallotta volna. Indult egyenesen arra, ahol a vadludak a nádasban eltüntek. Csak ugy félvállról szólott vissza.

- Ne félts te engem, Erzsike; engem megbir a zsombik; nincs a környéken olyan zsombikjáró, amilyen én vagyok; te csak várj itt és vigyázz a tehenemre. Tudom én már az utat a fészekhez.

A leány utána kiáltott: - Gyurka! Gyurka! maradj itt, Gyurka lelkem!

Ez a „Gyurka lelkem” olyan volt a fiunak, mint a telivér-csikónak a sarkantyuzás. Jó messziről kiabált vissza: - Te csak ne félj, Erzsike; mindjárt itt leszek, ne félj.

*

Erzsike ott maradt a libuskáival, meg a tehénkével és szivetdobogtató aggódással nézett a fiu után, amig csak láthatta. Annyit megértett, hogy ugyis hiába minden, az a „legény” már végrehajtja, amit a fejébe vett. Azt pedig megérezte, hogy a virtuskodása egyenesen és egyesegyedül őneki szól. Hisz’ megmondta a fiu, hogy ha ő akarja, akkor megteszi.

Állott egyhelyben és nézte-nézte a távolodó emberkét, aki most őmiatta megy neki a veszedelmeket rejtő ingoványnak.

Különös érzései támadtak, aminők eddig még sohasem.

Ösztönösen sejtett meg valamit abból, amit a paradicsomi első Éva találhatott ki először, amikor az Ádámja őmiatta vonta magára az Ur haragját. Félt és mégis mosolygott. Csendben imádkozott, miközben hevesen vert a szive. Elsimitotta a homlokáról a ráhulló szőke hajfürtöket, azután a kezét a szivére tette és nézett-nézett - oda.

Sem a tehénke a borjával, sem a kis libák nem tudtak erről semmitsem. De még a pacsirták sem, amelyek felváltva emelkedtek a magasba, hogy ott hangversenyezzenek. A sas már régóta elvonult más nádasok felé. Az égen fehér kis felhők sodródtak arrább-arrább.

A kis pásztorleány várt-várt sokáig, és ezalatt a képzelete mindenféle bolondos tündérmeséket kevert össze a gondolataiban. Ugy volt, mintha Árgirus királyfi ment volna most nekik a sárkányoknak, hogy tüzönvizen eljusson az ő tündér Ilonájához. Magamagában érezte a tündért, akiért az egész mese történik. A nagy magányban, amely körülvette, ő körülötte forgott az egész világ. Hisz’ először jutott a tudatára annak, hogy ő is valaki, akiért nagy dolgok történhetnek; akinek a kedvéért egy „legény” kész nekimenni még a halálnak is.

Elfeledkezett a tehénkéről, a kis libákról, mindenről; csak Gyurkát várta vissza, fokozódó türelmetlenséggel.

Látta, amikor a nádasból felemelkedett a két nagy szürke vadlud. Abból kitalálta, hogy Gyurka már ott járhat a fészek táján. Nem volt kétsége abban, hogy rá is akad és hogy elhozza neki a tojásokat.

A vadlud-pár nagy kanyarodóval járta végig a nád fölött a környéket s azután leereszkedett a széleken terülő tocsogóra, ahonnan a sas elől felszállott volt az imént.

Minden olyan csendes és nyugodt volt, amilyen csak a teljes eseménytelenség lehet. Pedig a kis pásztorleánynak az életében most robbant ki az első nagy forradalom. Megmozdult benne a mostanig szunnyadó sziv. Amióta Gyurkát féltette, hirtelen nővé lett. Az alatt a rövid idő alatt, amig a fiu hőstelte lefolyt, átélte az örök Éva első nagyszerü szivdobbanását, amely után nincs visszatérés a gyermekkorba.

Már nem a vadludtojásokra vágyott, hanem magára, Gyurkára. Az első férfira, aki őneki tett valami olyat, amit másnak senkinek sem. Öröm, vágy és boldogság költözött a szivébe, s mindebbe a szokatlan érzésbe szinte beleszédült.

Felkiáltott örömében, amikor, sokára, megpillantotta a fiut a nádas szélén.

Gyurka most nem sietett, mint az imént. Óvatosan lépdelt egyik zsombikról a másikra, mint aki nagyon vigyáz, hogy el ne essék, le ne csusszék, s ezzel kárt ne tegyen valamiben, ami féltős.

A pásztorleány kitalálta, hogy a tojásokat félti.

Érezte, hogy jobban ver a szive. Alig várta, hogy kijusson a kis legény a mezőre, ahol már semmi baj sem érhette. Akkor eléje szaladt.

- Hozod? - kérdezte lelkendezve.

- Hozom! - kiáltotta a fiu büszkén.

És amikor odaért a leányhoz, óvatosan levette először a süvegét, ugy hajtva meg eközben a fejét, hogy a süvegből ki ne essék, ami benne volt. Abban biz’ egy nagy vadludtojás rejtőzött. Gyurka letette a süveget a tojással együtt a füre, azután belenyult jobbról is, balról is a kebelébe és az inge alól kivett mind a két oldalról egy-egy szép nagy tojást. Azokat is szépen belerakta a süvegbe.

- Nesze, három - mondta diadallal.

A leány elpirult. Nem birt a szivével. Nem is tudta szóval megköszönni a nagyszerü ajándékot, hanem paradicsombeli ősanyja ösztönével hirtelen a nyakába ugrott a legénykének és megcsókolta.

Gyurka először belesápadt; azután az arcát elöntötte a vér. Egy helyben állott, mégis lihegett. Az egész nagy világot a magáénak érezte.

- No, akkor elhozom neked a többit is! - kiáltotta fene elszántsággal, szinte magánkivül. - Mert ott hagytam még kettőt, hogy a ludak el ne hagyják a fészköket. De már csak hadd hagyják el.

Erzsike kacagott. - Nem, Gyurka, ez elég; nagyon is sok; hadd maradjon meg a fészek. Jól tetted, hogy nem fosztottad ki egészen. Most csak hozd utánam a tojásokat és vigyázz, hogy el ne törjenek. Nagyszerü legény vagy te, Gyuricám!

Sipos Gyurka ugy engedelmeskedett, mint a parancsolatnak szokás. Boldogan döcögött a páváskodó kis pásztorleány után, aki ugy libbent előtte, mintha láthatatlan szárnya lett volna.

A tehénke meg a borja, meg a sárgazöld libuskák, meg a nagy fehér ludak mind ugy nézték őket elcsudálkozva, mintha azt kérdezték volna: hát ezekkel mi történt? Egészen mások, mint az imént voltak.

Még a ragyogó ég is megmosolyogta őket.