IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Körtvélyesy Sándor negyvenötéves korában még legényember volt. Gazdálkodott a birtokán, amelyet olyan szigoruan tartott rendben, hogy a cselédsége rettegett tőle. Nem is beszéltek róla másképen, csak: «az úr». Ebben benne volt minden, amivel a vasakaratu, hatalmas embert jellemezni lehetett.
Hajnalban ő volt az első, aki talpon volt a gazdaságban. Torzonborz ispánja sohasem alhatta ki magát és olyan volt pislogó, vérbeborult szemével „az úr” mellett, mint álmos majom.
Az úr ott volt az etetésnél; ott volt a fejesnél; mindig és mindenütt ott volt, ahol szükség lehetett a gazda szemére, amely tudvalevően hizlalja a jószágot.
A béreseket ő tanitotta meg arra, hogy hogy kell az ekeszarvát fogni; a kaszásokat meg arra, hogy hogy kalapálják élesre a kaszájokat. Jaj volt annak, aki valamit másképen csinált, mint ahogy ő egyszer megmutatta.
Nem volt rossz ember, csak nagyon kemény. Semmi legkisebb mulasztást sem türt el; de akivel meg volt elégedve, azzal jól bánt.
Még törvénykezést is ő tartott az emberei között. Azok őnélküle nem pörösködhettek. Minden vasárnap reggel elibe kellett állaniok azoknak, akiknek egymással ügyes-bajos dolguk támadt. Hétköznap csak a halaszthatatlan ügyeket intézte el velök.
A rapport ideje mise utánra esett. Akinek nem volt mulhatatlan dolga a pusztán, annak be kellett mennie a közel levő faluba misére; de a következő vasárnap azok kerültek sorra, akik legutóbb akadályozva voltak.
Amikor a rapportra hivó kis harang - ezzel jelezték a delet - megcsendült, minden panaszos fél sietett az úr elé, aki jó időben a szabad ég alatt, rossz időben pedig a hosszu ambituson, vagy az irodájában tett köztök igazságot.
Felállottak szépen sorjában, ha többen voltak. A férfiak is külön, az asszonyok is külön. De rendes körülmények közt minél kevesebben voltak; sőt gyakran történt az is, hogy egyetlenegy panaszos sem akadt.
Ennek megvolt a maga természetes és egyszerü oka.
Aki tudniillik komoly ok nélkül vádaskodott, annak szük lett a világ. Az úr ugy ellátta a baját, hogy máskor kétszer is meggondolta, amig ki merte nyitni a száját valamiért.
Akinek az itélet nem tetszett, - fel is ut, le is ut, - mehetett. - Az úr még felmondást sem kivánt.
Egyszer a juhásza, egy nagy melák ember, valami nyelveskedésért meg találta verni incifinci kis feleségét. Az asszony ott volt a vasárnapi rapporton és amikor őrá került a sor, sirva-sopánkodva mutogatta a kék foltjait.
- Egészen agyonütött az uram, tekintetes úr, kérem; nem birom a karomat azóta; boszorkányokkal álmodok azóta; hogy verje meg az Isten a nagy marha mihaszna emberit; hiába eszi ez a kenyeret, mert egész nap csak lustálkodik odakint. Az árnyékba hasal és belebámul a világba. Még a nyájat is a pulija terelgeti. Ő csak pipázik, meg köpköd, hogy csapjon belé a nyila...
Az asszony ijedten fogta be a száját.
Az úr a juhász felé fordult. Ez azt jelentette, hogy most már védekezhetik, ha tud.
Az öles «nagymarha» ember csak ennyit mondott:
- Tetszett most hallani. Ennek a nyelvét külön kell majd egyszer agyonütni.
Az úr magába nyelt egy csendes mosolygást. Az asszonyhoz fordult.
- Maga ezentul lakatot tesz a nyelvére, érti? Ha nyelveskedik, az ura megint meg fogja verni, érti? Téged pedig - ezt már a juhásznak mondta - én verlek meg, ha ok nélkül vered a feleségedet. Pusztuljatok.
Juhászék most már elgondolkodhattak azon, hogy meddig tart az «ok nélkül», és hol kezdődik az ok. Az a biztatás, hogy az úr maga veri meg az ok nélkül verekedőt, éppen elég volt csillapitónak. Tudták már, mit jelent az, ha az úr ver meg valakit.
Az egész verés csak egy pofonból szokott kitelni, de attól egyszer egy béres keresztül esett a fején; egy részegeskedő kocsis pedig, aki éppen az irodai szekrény mellett állott, ugy lendült bele a szekrény ajtajába a fejével, hogy az ajtó befelé nyilt ki.
Ilyennek ösmerték Körtvélyesyt mindenütt, ahol megfordult. Zsarnoktermészetü, de egyébiránt jóindulatu ősembernek, akitől csak a rosszak félhettek.
Vagy husz esztendő óta mindig házasitották volna a barátai, de nem hajlott a jó szóra. - Melyik asszony birná ki én mellettem? - szokta mondani. - Hisz ha én sugni akarok, akkor is orditok. Csendesen lépni sem tudok. Jó kedvemben is káromkodom. Ugy füstölök, mint a szalmával fütött kémény. Akit megölelek, az jajgat.
De - mi tagadás - a szépnem sem igen rajongott érte.
Hiréből ösmerték már az egész környéken és ha bekopogtatott is valamelyik leányos házhoz, a kisasszonykák megszökdöstek előle. Hisz’ még udvarolni sem tudott. De az udvarlókat a puszta jelenlétével is elriasztotta. Senki sem akart vele összetűzni. Pedig ő nem igen kimélte a «nyálasokat», ahogy a városi ficsurokat aposztrofálni szokta.
Mindaddig igy volt, amig a Közművelődési hangversenyen meg nem ösmerkedett Kertész Kamillával, aki már tul volt a harmincon, és minthogy egyáltalában nem lehetett szépségnek tartani, minden jel szerint az örökös pártaviselés sorsa várt rá.
Pedig rég megérdemelt volna egy jóravaló férjet, mert jobb háziasszonyt elképzelni sem lehetett; a szeme pedig olyan eleven, nevető, beszédes volt, hogy csak a nyelve lehetett még beszédesebb.
Gömbölyded, kistermetü leány volt; végig egyforma széles; de olyan fürge és mozgékony, hogy amig fiatal volt, a legjobb táncosnak tartották. Szerényen élt özvegy édesanyjával, akinek egyetlen nagy bánata az volt a világon, hogy nem birt férjet fogni a leányának.
- De mama, - mondta neki Kamilla, - mit akar? Mit sürgeti azt a férjhezmenetelt? Nem késtem én még el. Akkor mehetnék férjhez, amikor akarok, - ha akárkihez mennék. De nekem ezek a piperkőcök ugy sem kellenének. Olyan ostobák, mint a főzőkanalam. Amint az ember okos dologról kezd velök beszélni, csak meresztik a szemöket és valami buta viccel ütik el. Ezek azt hiszik, abból áll az udvarlás, ha meg tudnak nevettetni valakit és magok nevetnek hozzá a legjobban. Van itt valaki, aki legalább férfi; aki ember a talpán; aki dolgozik és nem él hiába. Hozzon össze vele mama; ahhoz hozzámegyek; - jót állok róla, hogy hozzámegyek. Ezt csak bizza rám.
Amikor megtudta, hogy az a «valaki» Körtvélyesy Sándor, egy kicsit megszeppent ugyan, mert nem tartotta valószinünek, hogy ez a megcsontosodott agglegény kapható legyen még holmi bolondságra; de ugy ügyeskedett, felhasználva az összeköttetéseit, hogy azon a hangversenyen okvetetlenül ott legyen az aranyhal, akire Kamilla kivesse a hálóját, - és hogy egymás mellett üljenek.
Hangverseny után aféle bál is volt.
Amikor a táncnak hajnal felé vége volt s a hölgyek hazamentek, a férfiak még egy pohár kvaterkára együtt maradtak s a cigányt is ott tartották.
Körtvélyesy huzatta, és itatta az incifincieket, a «nyálasokat», akik egymásután dőltek ki mellőle.
Pásztor Jancsi győzte legtovább, de annak is dadogott a nyelve, amikor bamba bizalmaskodással dünnyögte oda a barátjának: - Nagy kujon vagy Sándor, - ugyancsak legyeskedtél a körül a Kamillácska körül. Még ilyen szépnek, mint ma, nem is láttam. Olyan a szeme, mint a parázs. És hogy tud láncolni...
- Tud, - mondta Körtvélyesy röviden. És amikor Pásztor Jancsi is végkép kidőlt, rászólott a bandára:
Vitte a cigányokat a Kamilla ablaka alá és ott halkan, lágyan, gyöngéden, suttogva, elhúzatta velök azt, hogy: «Csak egy kislány van a világon»...
Kamilla megcsókolta odabent a mamáját. - Mit mondtam, mama?
A többi már szinte magától ment.
Körtvélyesy Sándor csakugyan elvette Kertész Kamillát, akiben az is tetszett neki, hogy nem nagyon fiatal s igy még összeillenek; de tetszett minden egyéb is; az elevensége, a jó gazdaasszony hire, az igénytelensége, az esze, sőt még az is, hogy nem volt valami szépség, akinek tudja Isten, mi mindenen járhatna még a titkos gondolata.
*
Nászutra kimentek egyenesen a pusztára és ott az úr azzal kezdte az udvarlást, hogy apróra megmutogatott a menyecskének mindent. Körülvezette a gazdaságban; elmagyarázta neki, hogy ezek a szép zsemlyeszin-tarka tehenek simmentháliak; a kocák meg tiszta fajtáju yorkshiriak; a tyukok plymuthok, a libák félvér emdeniek; a gazdaasszonyt Trézsinek hivják; az álmos ispánt meg Cserepes Miskának; van a pusztán százötven birka; a kertben kétszáz gyümölcsfa; a méhesből az idén két mázsa mézet fognak eladni; a kukorica egy kicsit gyenge, mert kevés volt az eső, - de a szőlő annál jobb termést igér, mert sem filloxera, sem peronospora nem pusztitotta. Itt van a cséplőgép bódéja; amott vannak a félszerek, az istállók, meg a gránárium; az a ménló, amelyet most jártat a kis kocsis, az ő hátilova; de van itt egy pompás, nyugodt, sárga kanca, amelyen az asszony is bátran lovagolhat... Mire elkészültek az ösmerkedéssel, este lett.
Aztán megtörtént az a csuda, hogy az úr hajnalban - először életében - nem sietett ki a gazdaságba. Délfelé járt, amikor reggeledett neki.
Az egész nap ugy telt el, ahogy a mézeshetek első napjai telni szoktak. A fiatalasszony aznap nem is mutatta magát.
Hanem másnap már ő volt az, aki az urát felkeltette.
- Tessék a dolga után látni. Én is magával tartok.
És ellentmondást nem türő határozottsággal öltözött neki a hajnali kirándulásnak.
- Szivem, drágám, mit akar? maga csak pihenjen. Nem való az magának - tiltakozott az úr.
De Kamilla nem engedelmeskedett.
- Ott akarok lenni, ahol maga van. Mindent meg akarok tanulni.
- No de ilyet! micsoda asszony lesz ez!
Szörnyen tetszett neki az a kedves erőszakosság, amellyel a felesége kijelentette, hogy ott akar lenni, ahol ő van. Hát legyen ott. Amig meg nem unja és bele nem fárad.
A cselédség nagy szemet meresztett, amikor az urat az asszonnyal együtt látta meg az istállókban, meg mindenütt máshol is.
A juhászné összecsapta a kezét, ugy sugta az öreg béres feleségének:
- Sohasem hittem volna, hogy annak a nagymarha embernek (ez szavajárása volt) ilyen hitvány kis felesíge legyik!
Reggelizésre visszakerültek az uri házba.
Ott pedig Kamilla rögtön elkezdett rendezkedni.
- Ez igy nem jól van... Az irodát át kell hurcolni abba a nagy vendégszobába, ott a folyosó végén. Az uriszobából lesz az ebédlő, az ebédlőből a szalon, a szalonból az én nappalim; szalon ezután nem is lesz; csak a hálószoba maradhat ugy, ahogy van, mert amellett van a fürdőszoba.
- De szivem, angyalom, mire ez a nagy felfordulás? Jó volt ez igy eddig.
- Nem lesz jó ezután, - vágott közbe a menyecske határozott hangon. - Maga ehhez nem ért; ezt én jobban tudom. Maga parancsoljon odakint; én parancsolok idebent.
Az úr kacagott. Igy ővele még nem beszéltek. Valahogy furcsán tetszett neki ez a fölényeskedő akaratosság, amelyet roppantul élvezett.
- Hát jól van, galambom; rendezkedjél, ahogy tetszik; azután, ha nem jó lesz, visszacsinálunk mindent.
- Hogy amit én intézek el, azt vissza kelljen csinálni? Bizza csak rám. - Mikor is szokott ebédelni?
- Amikor ráérek, angyalom. Gazdaember nem köti magát perchez. Ahogy a dolgaim engedik.
- Ezentul pontban félegykor ebédelünk. Mutassa az óráját. Ahhoz igazitjuk a többit is. És kérem, hogy legyen pontos, mert különben elromolhatik a jó ebéd.
- Valósággal haptákba állit, - mondta magában. De a világért sem akarta elrontani a felesége kedvét. - Próbálja meg az önálló háziasszonykodást. Előbb-utóbb ugyis csak ráun. S ha nem, talán annál jobb. Ki tudja?
A vasárnapi misére az úrnak is el kellett menni, pedig nem szokta meg. Elég nagy templom volt neki a puszta.
- Jó példával kell előljárni, - mondta az asszony, azzal a bizonyos határozottsággal. - És vitte magával az urát is. A plébános úr ugy meglepődött ezen, hogy majdnem belesült a Miatyánkba.
Mise után következett a rapport.
Az egyik béreslegény ugy rávágott a vasvillával az ökre csipejére, hogy a szegény állat belesántult. A közvádlót az ispán képviselte.
Kamilla majd elájult, amikor látta, hogy az erős parasztlegény hogy pördül meg maga körül az úr simogatásától.
- Ezentul nem fogja nekem ütni az embereket, - mondta a rapport után. - Még agyonüt egyszer valakit. Borzasztó, milyen ütése van.
- Drágám, ehhez az egyhez mégis én értek jobban, - jegyezte meg az úr, megint csak kacagva.
- Mindegy. - A rapportot ezután én tartom. Ha majd ütni kell, akkor hivom magát.
Az úr olyan mulatságosnak tartotta az ötletet, hogy erre is harsogva kacagott.
- Jól van, angyalom. Csak rajta. Egyem a mindenét a kardos menyecskéjének. Majd ügyelek rá, hogy baj ne legyen. Tetőled kitelik szivem, hogy még Sárkányt is megnyergelteted magadnak és ráülsz.
(Sárkány az ur tüzes, rabiátus ménlova volt, a saját használatára.)
- Miért ne? - mondta az asszony olyan hangon, mint aki meg is akarja tenni.
Az úr nem mert tiltakozni. Attól tartott, hogy akkor igazán megteszi.
- Szépen jártam én ezzel a bolondos, édes kis zsarnokommal.
Egyszer be kellett mennie a városba és a régi barátaival ugy eltelt az ideje, hogy csak éjfél felé került haza.
Kamilla fent volt és olvasott.
A vacsora ott volt az asztalon, érintetlenül.
Az úr elképedt. - Mi az, édesem? az Istenért, miért nem feküdtél le? Talán még nem is vacsoráztál?
- Nem. Magát vártam. Azt igérte, hogy vacsorára itthon lesz, hát vártam.
- Őrültség! - pattant fel az úr; de nyomban odasietett a feleségéhez és elkezdte volna ölelgetni.
- Ma nem. Ma meg se érintsen. Haragszom magára.
Az úr borzasztóan restelkedett. Csakugyan azt igérte volt, hogy vacsorára megjön és nagyon bántotta, hogy szószegésen érték. Éppen a felesége!... Meg az is szörnyen rosszul esett neki, hogy az asszony nem vacsorázott őnélküle. De legjobban mégis az izgatta, hogy duzzogó felesége mára eltiltotta magától.
Ez mégis csak sok. Ez nem járja. Éppen ma találta pedig a legkivánatosabbnak. A tilalom csak fokozta azt a vágyát, hogy megölelje.
Majdnem kitört belőle a régi zsarnok, aki a maga akaratán kivül egyebet nem ösmer: de még jókor eszébe jutott, hogy azzal csak ronthatna. A kis bajból nagy lenne.
Olyanná vált, amilyen sohasem volt.
Elkezdte az asszonyt kérlelni, engesztelni.
A felelet csak ez volt rá: ma nem!
Egy kicsit erőszakoskodott. Vadult az ellenállástól.
Az asszony élesen csengő hangon utasitotta el.
- Akkor soha többet! - mondta ijesztő határozottsággal.
Az úr megriadt. - Kitelik tőle, gondolta, és nem folytatta az ostromot.
Másnap az asszony ugy köszöntötte, amikor a hajnali szemleutról megjött, mintha semmi sem történt volna. Még csak nem is emlitette a tegnapi esetet.
Az úr is hallgatott. De feltette magában, hogy többet nem szegi meg a szavát. Ezt az asszonyt nem lehet büntetlenül megsérteni.
Egyszer eljöttek hozzá a pajtásai egy kis dáridóra.
Bejelentették neki, hogy nevenapja lesz ekkor meg ekkor, - ahogy régente szokták.
Körtvélyesy Sándornak akkor volt nevenapja azelőtt, amikor a barátai akarták. Egy évben akárhányszor.
Megkérdezte a feleségét, hogy mit szól ehhez a rögtönzött névnaphoz.
Most az egyszer az asszony nevetett. Tetszett neki az a bolondos régi névnapozás, kommandóra.
- Csak hadd jöjjenek, - mondta vidáman. - Szivesen látjuk őket. Csak egyet kötök ki. Hogy én is magokkal leszek végig. Akkor nem lesznek leivások, szertelenségek. Nincs is arra szükség. Magának sem való már az, kedves uram.
Az úr erre a szóra nyelt egyet.
Macskát vagyok én a te „urad”, gondolta; de nem mondta. Inkább te vagy már az uram és parancsolóm, te kis zsarnok.
A vendégek a terminusra megjöttek és hozták magokkal a «füstösöket» is.
De olyan szépen mulattak, cigányoztak, danoltak egész éjjel, hogy egy sem veszitette el közülök az emberi formáját. Persze a háziasszony ott volt velök, amig csak el nem mentek.
Pásztor Jancsi a bucsuzáskor alázatosan csókolt neki kezet.
- Gratulálok, nagyságos asszonyom! Alaposan megszeliditette ezt a bölényt.
Még az úr is kacagott. Még pedig őszintén, jóizüen.
- Házasodjál meg te is, te vén medve, addig pedig hallgass; ne beszélj olyasmiről, amihez nem értesz, - mondta neki az úr.
Amikor mindenki elment, még az is kiszaladt a száján, hogy: hála Istennek!
Az asszony megölelte, megcsókolta.
- Édes, jó uram, - mondta neki szerelmesen.
Az úrral nyulat lehetett volna fogatni.
Felkapta a feleségét az ölébe, ugy vitte a fészkökbe.
Másnap, - vagy inkább aznap, - másodszor történt meg, hogy délben kászolódott fel.
A szobaleány sietve ment a konyhába és jelentette Trézsinek:
- Adhatja a reggelit, felkelt az úr.