ALKU DIÁNÁRA.

Egy parasztfiu levelet hozott Doromlásy tekintetes úrnak a szomszédos pusztáról.

«Kedves bátyám, - irta Nyírő - holnap kezdem a foglyászást, amelyre multkori igéretemhez képest, ezennel tisztelettel meghivom, Jolánka kisasszonnyal együtt. Magunk leszünk, hármasban, és igy annál inkább számitok Jolánkára, aki ne fáradjon elemózsia-készitéssel, mert itt minden lesz; de hozzon puskát ő is. Ugy tudom, hogy szokott vadászni; fogoly dögivel van. Bátyámuram nem szereti az olyan «fergeteg-vizslákat», amilyeneknek az enyémeket csufolja; Jolánkának majd bemutatom uj akviziciómat, Diánát, a vizslák gyöngyét. (Erre persze bátyámuram jót nevet.) Találkozás reggel kilenc órakor a réti gulyakutnál, a füzfasor sarkán. Jolánkát okvetetlenül el tessék ám hozni. Bátyámuramat sokszor üdvözlöm, Jolánkának pedig kezét csókolom és őt különösen kérem, hogy feltétlenül eljöjjön. Szerető öccse, Gábor.»

Az öreg úr megüzente a gyerekkel, hogy köszöni a meghivást, ott lesznek. Ő bizony csak akkor irt, ha muszáj volt. Azután ment a levéllel a leányához.

- Jolánkám, ez a hosszu epistola nekem van ugyan cimezve, de sokkal inkább neked szól. Nesze, olvasd. Hanem ne hallgass erre a szeleburdira és csak készülj az elemózsiával, mint rendesen. Az én gyenge gyomromnak nem akármi való. Olyan pogácsát pedig, amilyet te sütsz, Nyírőnek még az öregapja sem evett.

*

Másnap kilenc órakor a vendégek fogata bekanyarodott a füzesfasor sarkához, ahol a fiatal házigazda lelkendezve sietett eléjök.

Amikor a kisasszonyt leemelte a kocsiról, ugy tartotta a karja közt, hogy szinte megölelte. Mögötte egy kávébarnafoltos szép vizsla ugrált, szükölt, nyihogott és kellette magát mindenképen. Ő is részt akart venni a vendégek üdvözlésében a maga módja szerint.

- Ez az a hires? - kérdezte az öreg úr, meglehetősen bizalmatlanul.

Nyírő csettintett a vizslájának.

- Ide gyere Diána! ülj le szépen! csókolj kezet a kisasszonynak! - Gida bácsira pedig ne neheztelj; ő még nem tudja, hogy ki vagy.

Azután levette a kocsiról a Jolánka kis kaliberü puskáját s nagy dicséretek közt kezdte nézegetni. - Gyönyörü kis jószág! gratulálok hozzá.

- Egészen uj, most kaptam apuskától. Ma vadászom vele először, - olyan izgatott vagyok, - mondta Jolánka, bájos tüneteivel a kezdődő vadászláznak.

Az öreg úr eközben tempósan készülődött. Nyakába vette a vadásztarisznyáját, vállára dobta sokat szenvedett ócska puskáját; megigazgatta a nadrágszijját; kurtaszáru pipáját a zsebébe dugta; azután elővette a tarisznyájából a kis pálinkásbutykost s odakinálta Nyírőnek.

- Szopd meg öcsém. Ilyet még nem nyeltél. Magam főztem.

A legény kortyintott egyet, de előbb ráköszöntötte Jolánkára.

- Hanem azt megmondom, - csattant fel az öreg úr, - hogy én külön vadászom. Nekem az a kengyelfutó dög ne legyen az utamban. Ösmerem a fajtáját, mind a világ végéig nyargal. Nekem is volt életemben néhány szedátus komoly vizslám; tudom, mi a különbség.

Nyírő megemelte a kalapját.

- Ahogy bátyámuram parancsolja. - A vadőrhöz fordult: - Ferenc, vigyázzon! ahogy már megmondtam: a répatáblában kezdik. Minden hajtógyereket vigyen el magával; csak Ürgét, a cigányt, hagyja itt vadhordozónak.

Az öreg úr a vadőrrel balra indult, a fiatalok meg jobbra a kukoricások felé, amelyek közt tarlósávok huzódtak.

- Aztán ne vesszetek el a szemem elől! - szólt vissza Gida bácsi.

- Mindig látni fog bennünket, bátyámuram; számitok rá, hogy szüksége lesz még Diánára. Amikor kellünk, ott leszünk.

*

Remek augusztusi nap volt. A füves rétszalagon, ahol a fiatalok áthaladtak, pattogtak a szöcskék a lábok előtt. Nem messze tőlök egy méltóságosan lépkedő gólya tocsogott a lapos medence sással benőtt foltján. Egy bokron sordély serregett. A réten alacsonyan cikáztak a fecskék. A tarló felett vércse libegett. Az ég mezőjén fehérrózsafelhők nyiltak.

- Rég nem láttam, Jolánka, - kezdte a férfi simogató hangon.

A leány elmosolyodott. Pajkos szeme megvillant.

- Ma egy hete. Olyan régen volt az?

- Nekem egész örökkévalóság. Én már nem birom tovább. Ha apuska jókedvü lesz, én ma szólok neki.

- Jaj, inkább ne! - ijedezett a füléig piruló kis leány.

- De mikor olyan régóta szeretem!

Jolánka hamis csodálkozással kérdezte:

- Mióta?

- Amióta élek! mert csak azóta élek.

- Hallgasson: a cigánygyerek fülel.

Éppen a kukoricáshoz értek.

- Ürge! menj be! - parancsolta Nyírő.

A more eltünt a magas kukoricában.

A vizsla eközben előre szökött, mert észrevette, hogy nem törődnek vele. A tarló szélén hirtelen megtorpant, kinyujtódzott és megmerevedett, mint a szobor.

- Diána áll! - kiáltotta Jolánka.

- Nahát csak töltse meg a kis puskáját; mindjárt meglátja, mit tud ez a - «dög.»

Jolánka kapkodva kereste a töltényt a tarisznyájában.

- Ne siessen, csillapitotta Nyírő; gyerünk oda nyugodtan. Diána megvár, nem mozdul. És csak higgadtan lőjjön.

Ott állottak a vizsla mögött, amelynek az orrcimpája remegett, a szeme tüzelt s az egész teste festeni való helyzetben nyúlt ki.

- Előre! - parancsolta Nyírő.

A vizsla egy pár lépéssel előre csúszott s akkor a barázdából felberregett egy fürj.

Jolánka ráfogta a puskáját és szelesen lőtt. A fürj tovább repült. Most a Nyírő puskája durrant s a fürj leesett.

A vizsla meg sem moccant. Nyírő megtöltötte a kilőtt csövet s csak akkor parancsolta neki: - hozd el!

Diána rohant, felkapta a fürjet, hozta és leült vele gazdája elé, aki szépen kivette a szájából.

- Ez szép volt, - lelkendezett a leány. - Ha én igy tudnék lőni!... De ha fogoly repül, ne várjon rám, mert én bizonyosan elhibázom! Tudja, nem ismerem még ezt a kis puskát, - mondta bájos komolysággal.

Ürge odabent motoszkált a kukoricatábla közepén. Egyszerre csak felrobajlott előtte egy falka fogoly és keresztben repült a vadászok felé.

- Lőjjön! - kiáltotta Jolánka.

Nyírő duplázott és két fogoly lekalimpált a tarlóra.

- Hozd el Diána!

Diána rohant; felvette először a közelebb lévőt, azután ment a másikért. Ott letette az elsőt és addig mesterkedett, amig mind a kettőnek át nem fogta a nyakát. Ugy hozta a két foglyot, egyszerre.

Jolánka tapsolt. - Brávó! Jaj, ha ezt apa látta volna!

Egy elmaradt fiatal fogoly rebbent ki Ürge elől ebben a pillanatban. Nyírő rálőtt. A fogoly esett, de azért még egy lövést kapott. Arra ronggyá váltan zuhant le.

- Miért lőtt kétszer? - csudálkozott a leány.

- Mert először csak szárnyaztam. Az igazi vadász nem engedi szenvedni a vadat.

- Maga sohasem hibázik?

- Ha akarom, nem.

- Hogy csinálja?

- Nem lövök hazárdul. De most már maga mulasson, édes Jolánka.

- Nem - nem! Én csak nézem magát. Ugy szeretem nézni...

A fiatal ember odáig volt.

- Mindig? - kérdezte olvadozva.

- Amikor ilyen szépen eltalálja a vadat. De fogadjunk, hogy mégis csak hibázik maga is.

- Fogadjunk; - de mibe?

- Abba, hogy - maga megtanit engem nem hibázni.

- Azt csak egy módon tehetem.

- Ugyan hogy?

- Ha az egész életén át mellettem lesz; mert ez a tanitás sokáig tart. És folyvást gyakorolni kell.

Jolánka elpirult. De Diána kisegitette a zavarból. Mialatt Ürge a harmadik foglyot is felakasztotta, ő a tarlón produkálta magát és ujra állott.

Nyírő legyintett. - Nyul van előtte, mondta; azt most még nem lövünk.

- Honnan tudja, hogy nyul van előtte?

- Onnan, hogy Diána minden vadat máskép áll. Most szinte lehasal, amit szárnyas vad mögött nem tesz. Gyerünk oda.

Amikor a szoborvizslához közeledtek, az elől felpattant egy nyul és pattogva bakfittyelt elfelé.

Diána levágta magát egészen a földre, ugy nézett a nyul után.

Jolánka el volt ragadtatva.

- Ha ez a vizsla az enyém volna!

Nyírő mosolygott. - Annál semmi sem könnyebb, - mondta mohón.

- Eladja? Megveszem! Mi az ára?

- Egy galamb az ára. Csak egy galamb.

- Van minekünk olyan? - kérdezte a leány ártatlan arccal.

- Magának nincs, hanem az édes apjának van.

Jolánka lesütötte a szemét. Beszédesen hallgatott.

Nem állhattak egy helyben; Gida bácsi jól láthatta őket. Tovább haladtak. Egyik kukoricatáblától a másikhoz. S eközben folyvást repültek és potyogtak a foglyok. Nyírő minden lövésére nőtt eggyel a zsákmány. Ki akart tenni magáért az imádottja előtt.

- Azt fogjuk mondani, hogy felét maga lőtte.

Jolánka kacagott.

- Azt ugy sem hinné apus. De hibázzon már el egyet; arra azután mondhatjuk, hogy én lőttem.

- Csak azért sem. Ma nem szabad hibáznom. Már babonából sem. Hogy maga folyvást csak engem nézzen. Én meg magát. Örökké csak magát.

Diána segitett Ürgének. Ha a cigánygyerek nem találta meg a sürü kukoricába esett foglyot, Nyírő Diánát küldte érte.

Igy azután egyetlen fogoly sem veszett el.

Nyírő már unta a lövöldözést. A gondolata nem a foglyokon volt. Alá-alá kukucskált a kisleány Panama-kalapjának és örökké búgta neki, amit a szive az ajkára dobogott.

Egy fogoly hátrafelé repült; Nyírő későn vette észre; de azért rá durrantott. Hibázott.

Jolánka tapsolt és kacagott.

- Végre valahára!... Most már azután megtanit engem...

- Mindenre! drága! mindenre; örökké, - áradozott a legény összevissza keverve hetet-havat.

Már kezdett a dolog aggasztóvá válni, mert azt sem tudta, mit beszél. Ugy tipegett a Panama-kalap körül, mint a szerelmes fajdkakas.

Ekkor szerencsére történt valami, ami hirtelen kijózanitotta.

A répaföld felől nagy kiabálás hallatszott.

- Hej!... hej!... ide azzal a döggel!...

A fiatalok láthatták, hogy Gida ur a két tenyeréből tölcsért csinálva ordit.

- Bizonyosan lelőtt valamit és nem találja. Diána, most tégy ki magadért!... Segitünk rajtok, - mondta Nyírő. - Gyerünk oda.

- Itt esett le; ezen a szent helyen, - mutogatta az öreg ur a «szent helyet». - Mint a rongy, ugy esett le; - lássuk azt a hirest! most mutasd be...

Nyírő intett a vizslájának, amely nyomban ott termett a vadját kereső vadász mellett. - Körülszaglászta a talajt, azután földre tartott orral hirtelen megindult.

- Nem ott! nem arra! bolond! itt keresd! - kommandirozta Gida bácsi a távolodó ebet. - Na látod, - fordult Gábor urfihoz, - kiszalad a világból. Ilyenek ezek mind. Versenyparipa ez, nem vizsla.

A versenyparipa pedig csak ment az orra után és hirtelen megtorpant.

- Ott van a foglya, Gida bácsi. - Hozd el Diána!

A vizsla egyet ugrott a répa közé és elkapta a felrebbenni próbáló szárnyazott foglyot, amely már idáig futott. - Hozta is szépen, vágtatva, és megült a zsákmányával a gazdája előtt.

Gida bácsi hümmögött.

- Nem rossz, - nem rossz... - mondta és féloldalt sanditott Nyírőre, hogy vajjon nem neveti-e ki.

Annak több esze volt, semhogy a Jolánka apját magára haragitsa...

Különben is Jolánkával volt nagyon elfoglalva. Biztatta, hogy ő vegye el a foglyot a vizslától. És tudja Isten, miket sugdosott neki amellett.

Az öreg ur megszólalt:

- Te Gábor...

- Tessék parancsolni, Gida bácsi.

- Adnék ezért a kutyáért egy...

Nyírő közbevágott: - borjas tehenet, ugy-e, de Diánáért még az egész gulya is kevés lenne. Hanem maga megkaphatja ingyen.

A bácsi kérdőjellé vált.

- Ha a galambjai közül választhatok egyet, amelyik nekem tetszik.

Doromlásy Gedeon nagyot nézett. Látta, hogy erre a szóra a leánya zavartan fordul el. Kitalált valamit.

- Kérdés, - mondta furfangos ábrázattal, - hogy az a galamb mit szól az esethez.

Jolánka hirtelen megfordult. Nevetett.

- Apuskám, Diána már az enyém, arra nem kell már alkudni.

- Igen-igen, - hadarta a legény - azért a galambért...

Jolánka jelentősen nézett rá, ugy mondta:

- Hát most szóljon, beszéljen.

A fiatalember megértette.

- Ezt a galambját kérem, Gida bácsi, - kiáltotta harsogva és Jolánka mellé ugrott.

Az öreg úr felhuzta a szemöldökét.

- Ez drága foglyászat, - morogta tettetett komolysággal. - Most már se galamb, se vizsla.

Diána a gazdájához akart dörgölődzeni, de az elkergette.

- Mars az úrnődhöz! Semmi közöm hozzád!

Jolánka az apjához simult.

- Drága kis apám, engedd meg, hogy neked adjam Diánál - nászajándéknak. Akkor minden a tiéd marad.

Az öreg ur megölelte a keblére boruló virágszálat.

- Isten neki, - mondta. - Gyere ide te is, te szeleburdi.

Nyírő Gábor boldogan sietett leendő apósa karja közé.