A TERMÉSZETTUDÓS.

Az öreg Gáti Simon, irodai zsölyéjében ülve, helyet mutatott a nagy iróasztal mellett a látogatójának, aki csinos fiatalember volt és szerényen állott előtte, miközben a kalapját forgatta.

- Üljön le, öcsém. Eszerint maga mer arra vállalkozni, hogy nálam gazdasági segéd legyen. Jól meggondolta-e? Tudja-e mindazt, amit megkövetelek attól, akit magam mellé veszek?

A fiatalember alázatosan bólintott.

- Olvastam a hirdetést, kérem alássan; ide olyan ember kell, aki jártas a természet ösmeretében, kivált az ornithológiában, a botanikában...

Az öregur közbevágott.

- Igen-igen, mert nekem nem az a lényeges, hogy mit tanult valaki a gazdasági szakiskolában, amit én nem tudok. Amit a gazdának itt tudnia kell, arra ugyis én tanitom meg az embereimet, a magam módszere szerint. Én már olyan konzervativnak csufolt öregember vagyok, aki a legujabb kitalálásokat nem ösmerem; de azért a saját eszem szerint megelégedésemre boldogulok. Negyvenéves prakszisom van abban, hogy a birtokomon mit hogyan kell termelni. Ahány ház, annyi szokás. Az én rendszerem itt nálam bevált és igy nem vagyok hajlandó attól eltérni. Valami nagyon tudományos ember engem csak zavarna. Nálam ugy kell gazdálkodni, ahogy én szoktam. Az nem baj, ha iskolákat végzett; de itt elölről kell kezdenie mindent. Majd megtanulja. Hanem olyan fiatalemberre én még nem akadtam, aki kedvem szerint való jártasságot hozott volna magával az én studiumaimban, az ornithológiában, meg a botanikában, ami nélkül a gazda csak félgazda. Hisz’ nem elég azt tudni, hogy van a világon veréb, meg varju, meg gólya, meg vércse; meg hogy a gazda a gabonaféléket, kapásokat, meg lucernát, lóherét, kölest, muhart termel, hanem én azt akarom, hogy ösmerje az egész madárvilágot, a rágcsálók minden fajtáját; és valamennyi füvet, virágot, gyomot, amely a rétemen, meg a földemen nő. Aki ezt a tudományt nem hozza magával, azt én erre megtanitani nem érek rá. Pedig idegessé tesz, ha valaki a kányára, ölyvre azt mondja, hogy sas; ha a pacsirtát a pityertől nem tudja megkülönböztetni; ha a füzényt összezavarja a csarappal; vagy még azt sem tudja, mi fán terem a kettő. Mindjárt tarthatunk egy kis vizsgálatot. Mondja meg nekem, hányféle sólyom van; mert az mindegyik más, és másképen is káros. Reménylem, tudja, hogy a sólymok károsak?

Beke Károly - igy hivták a szerény fiatalembert, nagy lélekzetet vett, azután elkezdte:

- Igenis, kérem alássan, a sólymok károsak. Van kerecsensólyom, ez a «falco lanarius»; van vándorsólyom, a «falco peregrinus»; van hosszuszárnyu sólyom, a «falco subbuteo»; van törpesólyom, a «falco merillus, vagy aesalon»; sólyom a botfarku galambászó héjja is, az «astur palumbarius», meg a karvaly, az «accipiter nisus»; meg idetartoznak a különben ártatlan vércsék...

- Elég! - kiáltotta vidáman Gáti Simon. - Brávó! - Hát mi a «coracias garrula»? mondja meg.

- Az kérem alássan a kékcsóka, vagyis kalangyavarju.

- Hát a bölömbika?

- Az kérem alássan a «botaurus stellaris».

- A sordély?

- «Emberiza caladra.»

- Hát a «calluna vulgaris» micsoda madár?

- Az kérem alássan nem madár, hanem amit az előbb tetszett emliteni a növények közül: a réti csarap.

Az öreg ember felugrott. Mindakét kezét odanyujtotta a fiatalembernek.

- Fiam, nagyon jól van. Nem faggatlak tovább. Emberem vagy. Rögtön beveszlek a gazdaságomba. A szobád itt van az iroda mellett. Természetesen az asztalomnál kosztolsz. Költözzél ide mindjárt. A többit majd megbeszéljük. A fizetésed egyelőre nem lesz sok; de ha minden egyebed van, akkor elég lesz. Isten hozott!

*

Beke Károly aznap már az öreg úrral, meg a családjával együtt ebédelt.

Kis család volt. Az öreg úron kivül a mama, meg a leánya. A mama csendes, szótalan, idős asszony, akinek mindig jóságos mosoly volt az arcán. A leány szende, viruló, gyönyörüséges rózsaszál.

A gazdasági segéd alig merte a szemét ráemelni s az egész ebéd alatt szerényen hallgatott. Ha nem kérdezték, meg sem mukkant.

Amikor az ebédnek vége volt és a segéd a mamának kezet csókolva elment, az öreg Simon jóindulattal nézett utána.

- Jónevelésü fiu, csak nagyon is bátortalan. Bánjatok vele jól, - mondta a két nőhöz fordulva. - Nagyon értékes fiatalember. Az egész természetrajz a kisujjában van. Ilyen kell énnekem.

A legközelebbi pár napon sok volt a gazdasági dolog; de azt egyelőre még maga a gazda végezte. A segédnek az irodában adott másolómunkát és leveleket iratott vele. Hadd tanulja meg azt is.

Harmadnap reggel azt mondja Gáti a legénynek:

- Hallod-e fiam, itt a kert alatt, a major végén, a nagy akácfasorban falco peregrinust láttam. Több is van ott, mert nagyon visongtak, hívták egymást. Ugy látszik, kószálásukban most minket tiszteltek meg egy darab időre. Ez a legveszedelmesebb fajta valamennyi közt. Menj ki reggeli után és próbáld lelőni; ha elhibázod sem baj, legalább elriadnak a lövéstől. Én most kimegyek a gazdaságba. Délután majd téged is kiviszlek.

Ezzel már indult is. Felült a könnyü bricskára, amely várta, és elhajttatott. A puskájától sohasem vált meg; azt is vitte magával. Az ember nem tudhatja, mikor veheti hasznát.

Amikor délfelé hazakerült az őszi szántás felől, már messziről hallotta, hogy visonganak a sólymok a kert sarkában lévő nagy akácfákon.

- Ejnye, - gondolta magában, - a fiu nem volt kint. Majd megpróbálom magam.

Leszállott a bricskáról s a kocsist eleresztette. Azután a kertnek irányitotta a lépéseit. A kerités mentén sűrű bodzabokrok voltak; azoknak a fedezete alatt észrevétlenül eljuthatott a nagy akácfákig. Azon a tájon volt a vadszőlővel befuttatott lugas. Ha abba besurranhat, akkor a fel-felcsapó, erre-arra kóválygó sólymokra jól rájok leshet.

Olyan ügyesen csinálta a dolgát és olyan szerencséje volt, hogy nem is kellett a lugasig mennie, mert az egyik sólyom meggondolatlanul keresztülrepült a feje felett. Fiatal, idei költés volt, tehát tapasztalatlan. Nem nagyon félt még az embertől. A kertben, meg a majorságban láthatott békés embereket, akiknek eszökben sem volt, hogy vele törődjenek. Az állat is megtanulja, hogy mikor kell magára vigyáznia és hogy ki-mi az ellensége. Azért lehet az óvatos túzokot, meg a vadlibát ökrösszekérrel jobban megközeliteni; vagy pásztorsubába bujva addig ballagni feléje a nyájjal, amig lövésnyire nincsen.

Gáti felkapta a puskáját és - bumm! a sólyom lekalimpált a levegőből, éppen a sűrü lugas bejárata elé.

Hanem a dörejnek furcsa visszhangja támadt.

Valaki nagyot sikoltott a lugasban:

- Jézus, Mária!

S a következő pillanatban két megrémült alak botorkált elő a vadszőlő-sátorból.

A segéd, meg a nyiló rózsaszál-kisasszonyka.

Az urfinál puska volt, és ugy meg volt illetődve, mintha őt lőtték volna meg. A leányzó pedig kétségbeesetten bámult az apjára.

- Mit csináltok ti itt? - kérdezte az elképedt öreg ember szigoru hangon.

A legény ötölt-hatolt.

- Lessük a sólymot, kérem alássan, - motyogta. És zavarában a földön vonagló ragadozó szárnyastól huzódozva, kérdezte: - Mit tetszett lőni?... mi ez?

Gáti tele volt meghatározhatatlan indulattal a furcsa rajtakapás miatt; de ezt a nagyobb baját elfelejtette abbeli kínos meglepetésében, hogy egy ornithológus, egy madarásztudós, ilyet kérdezhet tőle.

- Szamár! - kiáltotta mérgesen, - nem látod, hogy sólyom? Vándorsólyom.

- Sose’ láttam még, - dadogta a legény.

- Te nem ösmered a sólymot? Hogy tudod akkor valamennyinek még a latin nevét is?!...

- Kérem alássan... kérem alássan...

- Ne szöszörögj; beszélj! De hamar ám!

- Kérem alássan, én az egész természetrajzot bebüfláztam, csakhogy bátyámuramékhoz kerülhessek, - hadarta a végkép megriadt urfi.

Gáti tágra nyitotta a szemét.

- Hogy hozzánk kerülhess? Mi volt erre olyan nagy okod, hékás?!

- Kérem alássan... azért, mert mink szeretjük egymást Ilonkával, és még a télen a pesti pikniken ugy eszeltük ki, hogy ha én idekerülhetnék... De előbb meg kellett tanulnom az egész természetrajzot.

Az öreg Simon még haragudni is elfelejtett, ugy meglepte az eset.

- Ki vagy te, ember, aki egy leányért bevágsz egy egész tudományt, anélkül, hogy tudnád, hogy mit tanulsz meg? Te talán a többi madarat sem ösmered? Mi?!

- Nem én’ kérem alássan... a verebet azt ösmerem.

Az öregúr ugy elkezdett harsogva kacagni, hogy megszeppent leánykája bátorságra kapott, odafutott hozzá és ölelgette.

- Apuskám, apuskám, - nyögdicsélte.

- Ki vagy te? Most rögtön mondj el mindent, - követelte az öreg a fiutól, megint aggasztóan elkomolyodva.

- Én, kérem alássan, ha már meg kell vallani, művész vagyok. Festőművész. El tudok tartani egy asszonyt. De hallottam Ilonkától, hogy nem nagyon tetszik szeretni a...

- Mázolókat! - vágott közbe az öreg dühösen.

- Művészeket! - igazitotta ki a legény szelid energiával. - Mert hogy azok «cigányok».

- Apuskám, apuskám, - esdekelt a kisleány szorosan az apjához tapadva.

Gáti megcsóválta a fejét. Összeráncolta homlokát.

- Hát, tisztelt «művész» úr, majd meglássuk. A kitartása, hogy bevágta az egész természetrajzot, mindenesetre tetszik nekem. Mondd meg, ebadta kölyke, mi az «upupa epops»?

- Büdösbanka! - vágta ki a legény diadallal.

- Láttál-e már?

- Kérem alássan, nem!

- Nahát nézz a tükörbe, te ugrifüles, te!

És megenyhülten kacagott hozzá.

A kisleány boldogan csókolgatta a kezét, rebegte:

- Apuskám, apuskám! Ugy-e nem haragszol?