LEVÉL KÁROLYHOZ.

Károly, én már nem tudlak téged az uramnak szólitani. Egyáltalában sehogysem tudlak másképen szólitani, csak szárazon igy: Károly!

A törvény szerint ugyan még a feleséged vagyok; de már nem érzem annak magamat, mert válni akarok tőled, és legjobb, ha ezen, egymással egyetértve, minél előbb átesünk.

El kell mondanom neked az előzményeket, hogy tökéletesen megérts és ne is kiséreld meg a szándékom megváltoztatását.

Ezt különben, ahogy ösmerlek, nem is fogod megtenni, ha megtudod, hogy az okaim közt van az, hogy mást szeretek. Büszkébb vagy, semhogy ezt a hiuságodon ejtett halálos sérelmet le bird nyelni, és a megalázkodásod árán akarj visszakapni engem. Az, hogy mást szeretek, - nem a legnagyobb okom a válásra. Ettől még talán maradhatnék az érzésem mártirja melletted, ha az együttélésünket egyébként elbirnám; de a helyzetemet az teszi elviselhetetlenné, hogy téged ezután már nemcsak sehogysem szerethetnélek, hanem azt sem tűrném el tovább, hogy magamat tőled szeretni engedjem. Végének kell lenni tehát miköztünk mindennek.

Élőszóval ezt mink nem intézhetnők el, azért irok.

Te türelmetlen természetü vagy és szeretsz közbevágni; azután magadhoz ragadod a szót, és minthogy ügyvéd vagy, tudsz is vele bánni. Addig beszélsz, amig össze nem zavarsz s akkor azt sem tudom, hogy mit is akartam veled rendbehozni.

Ilyenkor minden abban marad és én csak uj keserüséggel tapasztalom, hogy nem érthetjük meg egymást soha, - soha.

Szinte látom, milyen gunyosan mosolyogsz: - «Ahán! ez az! már megint a meg nem értett asszony!» pedig ez a sokszor kifigurázott asszony van, - és a tisztelt férj urak nagyon rosszul teszik, hogy nem igyekeznek őket addig megérteni, amig nem késő.

Erre azt mondanád, - hallom! - hogy nem is a férfi kötelessége az ilyesmi, hanem az asszonyé, akinek feladata és sorsa az «erős tölgyhöz» simulás folyondárként. Igy rendelték ezt a magasabb hatalmak, akik alatt az örök férfiönzés tipusait kell érteni. Ebben a ti követelésetekben benne van az elfogult és sehogysem okos zsarnok bennünket ingerlő lázitása, kihivó támadása, amely dacos védekezésre késztet minden önérzetes asszonyt.

Hisz’ mindenképen az urainknak érzitek magatokat; de egyről, a leglényegesebbről megfeledkeztek: arról, hogy azt az étheri valamit, azt a láthatatlant, azt a szerintetek semmit, amit asszonyi léleknek neveznek, soha mással megnyerni, hatalmatokba ejteni nem birjátok, csakis azzal, ha simogatjátok, ha kedvében jártok; ha - ti alkalmazkodtok hozzá, az igazi erőben rejlő gyengédséggel. Mert mit ér az, ha mink megtörünk, és mindjobban elfáradva, akár bele is nyugszunk a megadás kényszerébe, ha nem tesszük szivesen? és ha bensőnkben tehetetlenségünket átkozva, folyvást tiltakozunk megaláztatásunk ellen, amig végre is el nem jutunk oda, hogy már utálni kezdjük az életünket, sőt, - Isten bocsásd! - azt is, aki ezt a nyomorult életet utálatossá tette nekünk.

Hallgass ide, Károly, ez egyszer én beszélek és most ugy sincs hatalmadban, hogy nagy szóbőségeddel elhallgattass. Most az egyszer kénytelen vagy közbeszólás nélkül rám figyelni, s én tudom, hogy végighallgatsz, mert annyira mégis csak kiváncsi vagy, hogy az irásomat elolvasd, ami az egyetlen lehetősége annak, hogy mindent megtudj, ami érdekelhet.

Nem untatlak azzal az annyiszor hallott és elcsépelt történettel, amely lépten-nyomon ismétlődik, hogy a leányokat mi minden dobja, viszi, csalja, csábitja, kényszeriti egy férfi karja közé, akit nem szeretnek ugyan, de aki mellett az «asszony» átlagos önállóságát reménylik, nyugodt jövővel kapcsolatban. Az, hogy mink is körülbelül igy kerültünk össze, előtted nem volna ok ennek a levelemnek a megirására. Szavamon fognál és elkezdenéd bebizonyitani, hogy vajjon nem volt-e meg az a sóvárgott önállóságom ugy, mint más asszonynak? s nem gondoskodtál-e a jövőmről, a magadé mellett? Igy talán még igazad is lehetne látszatosan, ha rögtön hozzá nem tenném a folytatást, azt, hogy: és nem lettem-e én ebben az «önálló» helyzetemben mégis tulajdonképpen a te igen alárendelt kreatúrád? Majdnem azt mondhatnám, az első cseléded, akinek alig volt más igazi joga, mint az, hogy téged minden tettével és gondolatával, sőt még a tulajdon testével is ugy és akkor szolgáljon ki, ahogy és amikor neked tetszik?

Lásd Károly, te a szó közönséges értelmében csakugyan elég tisztességesen «eltartottál» engem; volt melletted mit ennem; volt lakásom; volt ruhám; még szórakozásom is: és ez neked semmi egyebedbe sem került, mint annyi pénzedbe - ha ugyan nem jóval kevesebbe, - mintha legényéletedet élve akartad volna a magad számára mindazt megkapni, amit a szent házasságban énáltalam és énmellettem kaptál. - Vagy a te pénzedért nem én gondoskodtam-e arról, hogy kedvelt falatjaid kerüljenek az asztalodra? vagy a lakásodat, amely az enyém is kellett, hogy legyen, nem én tettem-e széppé, meleggé, otthonossá? Vagy a ruházatomra nem költhettem volna-e sokkal többet is, ha nem akartam volna takarékos lenni? Vagy nem vágytál-e te is azokra a szórakozásokra, amelyeket velem közösen élveztél? És ha, mint legényember, szeretőt tartottál volna, nem lett volna-e az neked sokkal drágább is, mint a feleséged? - pénzben értve a drágát. - Ami az «eltartást» illeti, nem tartod-e el a cselédeidet is, akik azt eszik, amit mink; akik majdnem annyi ajándékot kapnak évenkint, amennyi a fizetésök; akiket fizetsz is; akik a dolguk végeztével minden kimenőjökkor függetlenek tőlünk, - és akik, mint nők, neked semmivel sem tartoznak.

De vajjon, ha arról a kis tőkéről esik szó nagy ritkán, amelyet hosszu esztendők során félreteszegettél, akkor nem ugy beszélsz-e róla, hogy: «a pénzem», (már mint a tied), és én még azt sem igen tudhatom, hogy mennyi is az a «pénzed», mert még előlem is rejtegeted, titkolod; mintha baj lehetne, ha tudom, és eszedbe sem jut, hogy egy árva garast sem tehettél volna félre, ha én ugy akartam volna költeni a «pénzedet», ahogy minden szemrehányás nélkül is megtehettem volna; ha például több cselédet tartok; ha a ruháimat nem magam varrom, hanem valamelyik jónevü cégnél varratom; ha nem magam járok a piacra, hanem a cselédre bizom, hogy ott lopjon meg, ahol tud; ha megengedem magamnak, hogy itt-ott bérkocsiba üljek; ha páholyt kivántam volna a szinházakban, szinház után vendéglői vacsorákkal; ha a harisnyáidat nem stoppoltam volna a saját kezemmel; ha gyakrabban jártam volna zsúrokra, amelyeket azután vissza is kellett volna adnunk; - és még egy sereg ilyen ha - amelyekkel végül is azt értem el, hogy te a «pénzedről» beszélhess, amelyet - én nekem köszönhetsz.

Ez bizony nem látszik nagy dolognak, Károly, és talán nem is az, valaminthogy az sem volt nagy dolog, amikor az egyik nagybátyám kislánykoromban tréfásan mindig «kis piszének» szólitott, és én lassankint mégis meggyülöltem érte, mert akadtak azután mások is, akik utánozni merték; pedig ha ezerszer pisze voltam is, ahhoz senkinek sincs köze, még az édes nagybácsimnak sincsen. A te «pénzedet» is ugy utáltam meg Károly, és valami egészen külön fogalmam van róla, más, mint minden egyéb pénzről. Valami olyan érzésem van iránta, hogy nekem nem kéne, ha utánam hajigálnád is, és amikor kitanitottalak egyszer, hogy tévedsz, mert az a pénz a «pénzünk», akkor nem voltam őszinte; csak a jogom tudatában voltam, de minden igazi igény nélkül a te «pénzedre».

Hogy csóválhatod most a fejedet és miket gondolhatsz a «hosszu haj, rövid észről», de abban szinte bizonyos vagyok, hogy a pénzedről lemondásomat jóváhagyóan veszed tudomásul; nem azért, mert velem szemben talán zsugori volnál; hanem mert a te meggyőződésed szerint mégis csak ez a rend és ugy van helyesen, amit és ahogy te megállapitottál.

Bántam volna is én mindezeket, ha nem lett volna az a legrettentőbb és egyre még rettentőbbé váló érzésem, hogy én tulajdonképpen minden egyéb megkötöttségem mellett olyasmivel is tartozásban levőnek itéltetem, ami ellen testem-lelkem mindenségével lázadok s tiltakozom.

Át kell esnem egyszer már ezen a vallomáson, hát megteszem, hallgasd meg...

Károly, én betege, nyomorultja, szerencsétlenje és boldogtalanja vagyok annak a halálos megalázottságnak, hogy egy férfi, még ha az uram is, akkor vegyen engem a birtokába, amikor éppen eszébe jut, anélkül, hogy akárcsak parányit is közössé igyekeznék tenni az egymáshoz simulás óhajtását. Ha ugy szeretnék is egy férfit, mint a fanatikus hivő az Istent, kiszeretnék belőle és oda nem adnám magamat neki, ha önző tolakodásnak érezném a közeledését, amellyel ugynevezett jogokat gyakorol az én érzésemen kivül.

Én megértem a szerelem mindent követő hatalmát, amely a maga erejében találja meg a boldogság jogát; - de azt is tudom, hogy nincs állat a kerek világon, amelynek a gyengébb neme arra a megalázó szerepre vállalkoznék, amelyre az ember «szebbik fele» szinte magától értetődően van kötelezve.

Én láttam a galambokat, hogyan udvarolnak a himek, amig magát kérető párjok visszacsókolja őket. Ezt már igazán nem lehet jogok kaptafájára húzni édes Károly, és én nem hallgathatom el tovább előtted, hogy minél inkább voltál te a jogait gyakorló férj, annál jobban megcsömörlöttem én attól a szerelemtől, amelyben nekem semmi részem sem volt.

Hisz te mégis csak okos, gondolkodni tudó ember vagy, képzeld el az asszony érzését, akit ölelnek, a saját vágya nélkül! aki a maga borzongó hidegségében még százszorta visszataszitóbbnak látja a szerelem lángolását, amelytől rettegve, fázva riadozik.

Sokat gondolkodtam én erről Károly, mert sokat gyötrődtem miatta.

Hozzád adtak, amikor még ki sem nyilt az eszem - és amikor nyiladozni kezdett, már éreztem, hogy valami nagy tévedés történt, aminek én semmi oka sem vagyok. Engem eladtak, odaadtak, vittek, - és senki sem kereste, hogy oda kerülök-e, ahova való vagyok. Pedig még a legkisebb növényt is csak a neki való talajba szabad átültetni, olyan klimába, amelyben sem el nem szárad, sem meg nem fagy.

Te jóravaló derék ember voltál; de neked másfajta asszony lett volna való. Valaki, akinek éppugy jók az állandó hétköznapok, mint neked. Ha tudnád, mennyit néztelek; kerestem, hogy mit is lehetne benned és rajtad megszeretnem! - de a megszokás szürkeségein tul nem birtam eljutni melletted. Azt te meg sem próbáltad, hogy törődjél vele: ki vagyok én; mire van nélkülözhetetlenül szükségem; mire vágyom, mi riaszt el, mi aggaszt, mit nem birhatok megszokni sohasem. Te csak a férj voltál, aki nem fárasztotta magát azzal, hogy bánni tudjon velem; hogy meg tudjon nyerni; hogy szeszélynek mondott hangulataimat ne kicsinyelje; hogy eltalálja a hangot, amelyre a szivemben dal csendülhet és virágos érzés fakadhat. Te a jó férj voltál, aki már kényelemszeretetből is eleget ültél otthon; aki ugyancsak ebből a kényelemszeretetből ócska papucsban csoszogtál a lakásban ide-oda és három napig sem borotválkoztál; s amikor pedig ilyen borostásan megcsókoltál, éreznem kellett a bajuszodon is, a ruhádon is a pipaszagot.

Ha elfulladva fordultam el ettől az illattól, még neked állott feljebb, hogy no, de finnyás is vagyok! Ha szótlan esték után - ki-ki a maga könyvébe merülve - eluntam az ilyen egyedüllétet, és a hálószobám magányára vágytam: ott sem lehettem benne bizonyos, hogy legalább az álmom, az alvásom, lesz zavartalan, - hogy az álmodásomról ne is szóljak. Mindig csak magaddal törődtél, sohasem én velem is. Amit asszonyi kegyként kellett volna megnyerned, azt zsarnokjogon követelted; a szerelem édes mámora helyett valami csömört sugalltál belém minden iránt, ami után a nő ott marad lesujtva, határtalanul megalázva. Hányszor sirtam titokban reggelig és téptem a párnámat és megvetettem magamat, de téged még inkább. És soha semmi sem történt, ami ebből a beteg életemből kigyógyithatott volna. Te még csak nem is érdeklődtél efélék iránt, Károly.

Mindössze azóta vagy egy kicsit nyugtalan, amióta olyan betegséget komédiáztam melletted és neked, ami nincsen. Mert nem volt más módom rá, hogy védekezzem a legborzasztóbb ellen, a „jogod!” ellen, amelyet már nem viselhettem el. De ez a hazugság is csak nyomott, emésztett, nem volt nekem való, nem volt hozzám méltó. Hisz nem arra van nekem szükségem, hogy igazolt engedelmeddel vonhassam meg tőled a saját énemet, hanem hogy nyiltan, fennem mondhassam: nem akarom, nem tűröm tovább!... Szabadulnom kell ettől a vivódástól, még pedig örökre. Meg kell válttatnom tőle.

S a megváltásom abban van, amit te talán ráncolt homlokkal és férji becsületedet féltve hallasz, hogy: szeretek valakit, aki azzal bizonyitja legjobban, hogy megbir érteni engem és hogy az lesz majd mellettem, akire nekem van szükségem, hogy még egy ferde szóval, vagy egy merész tekintettel sem kivánta el tőlem a te becsületedet. A magaméra vigyázni ugyis egyedül csak az én feladatom.

Most már tudod, mit tarts felőlem, Károly; nekem nincs más vágyam, mint az, hogy elváljunk és minél kevesebb rossz emlékezéssel kezdjük uj életünket...

„Utóirat: Mihelyt a válópörünknek vége lesz, férjhez megyek. Házasodjál meg te is minél előbb”.