EGY ASSZONY HAZASIET.

A «Bangola» tulsó oldalán volt az ősi kastély, az innenső oldalán pedig a perneszi vadászház. Egyiktől a másikig jó egy órát kellett gyalogolni az erdőn keresztül. De ezt az utat nagyon ritkán tette meg valaki. Mert máskülönben a kastély meg a vadászház ezer mérföldnyire volt egymástól - lélekben.

A kastélyt a régi gazdái, vagy inkább azoknak erre a vidékre sohasem is kerülő örökösei eladták Dornstein Félixnek, a dúsgazdag bankárnak, aki hirdetések útján keresett prima-vadászterületet, és azután, amikor itt szétnézett, belebolondult a kastélyba, meg a Bangolába, amely körülötte terült és lenyult addig a bizonyos vadászházig.

A Bangola tudniillik egy gyönyörü erdőség, hegyes-völgyes, felséges tájékon. Egy része ősbükkös, fehérszeplős bükkóriásokkal, amelyeknek embercomb vastagságu gyökérujjait finom, selyembársonyos, sötétzöld moh fedi.

Ebben a bükkoszlopokkal diszelgő Istenházában csak a csend lakik, meg a szarvasok. Vannak benne csudálatos szentélyek az elszórtan csoportos, örökzöld fenyőfák alatt. A fenyőillat ugy szálldos itt, mint a tömjénfüst a templomokban. Éppen ez a rész esett a kastély meg a vadászház közé. A vágás a fácánossal a sikföldi ligeterdő alatt terült, a kastély mögött.

Dornstein Félix szó nélkül fizette le a borsos vételárat, pedig ő maga nem is volt vadászember. Hanem a százféle üzletéhez, amellyel a millióit szerezte, nagyon kellett egy ilyen pompás madárfogó kalitka, ahova becsalogassa azokat a gimpliket, akikre a tervei érdekében szüksége lehetett. Nagyon jól tudta ő azt, hogy a legtöbb embernek megvan a maga Achilles-sarka, amelyen hozzá lehet férkőzni. Akit akkora gyémánttal sem lehetne megvesztegetni, amekkora a hires Kohinor, az «bedől» valami másnak; például a szép asszony szemének, vagy egy jó vadászatnak, vagy tudja isten mi egyébnek. Akit meg sem mert volna hivni a budapesti palotájába, annak okkal-móddal a kezére lehetett játszania egy szép szarvasbikát a bangolai erdőben; de azért előbb oda kellett menni és meg kellett szállani a kastélyban, ahol még más csalogató is volt a finom konyhán és uri kényelmen kivül. Ott volt tudniillik a bankár úr felesége, Lea asszony. Aki meg nem puhult a remek vadászattól, az hamarabb részeg lehetett a háziasszony ellenállhatatlan kedvességétől, mint a francia pezsgőtől, amelyet pedig számlálatlan üvegszámra bontatott fel Félix ur.

Nem volt féltékeny, nem! Sokkal jobban bizott a feleségében, semhogy ilyesmivel izetlenkedett volna körülötte. Ha nagyon forgatta már a szemét valamelyik befolyásos nagyúri vendége, ő inkább elfordult. Előzékenyebb, a vendégeinek kedvében járóbb házigazdát képzelni sem lehetett nálánál. De volt is vendége mindig, amikor csak akarta.

A Bangola innenső oldalán egészen más élet folyt abban az egyszerü, szerény erdészházban. Annak sohasem volt több vendége egynél.

Valami nagyon magánakvaló, zárkozott ember lehetett, aki attólfogva, hogy megérkezett, örökké csak az erdőt bujta. Sohasem vitt magával kisérőt, - a «demarkációs vonalat» - a maga erdeje meg a bankárék erdeje közt - át nem lépte, és mig a Bangola tulsó oldala felé, a fácánosban, csakugy ropogott néha a puska: az innensőn csak ritkán dördült el egy lövés. De olyankor a Dornstein úr fővadőre, aki már régi ember volt itt, azt mondta: egy szarvasbikával kevesebb van.

- Hallja Keszeg, ki lövöldözi ott a mi bikánkat? - kérdezte Félix ur ilyen esetekben.

A fővadőr haptákba vágódott. - Az ott, kérem alázattal, a kapitány úr területe, nem a miénk. Bajcsy kapitány ur sohasem süti el a puskáját hiába.

- Érdekes ember lehet - jegyezte meg Lea asszony és feltette a lorgnonját, ugy nézte meg azon keresztül az urát, aki vállat vont és azt mondta: - mégsem hivom meg, mert csak ellőné a szarvasaimat a becses vendégeim elől.

Másnap azután hazakisérte a miniszter ur Őkegyelmességét Budapestre, minthogy ilyen jó hangulatban nagyon alkalmas a külön szalonkocsi - amelybe a miniszter meghivta - a komolyirányu közlésekre. A feleségének pedig jó mulatást kivánt arra a rövid időre, amig magárahagyja. A nagyságos asszony is ugy rákapott már a vadászatra, hogy nem kellett félteni az unalomtól. Az öreg Keszeg biztos kisérője lehetett a kirándulásain.

*

Lea asszony délután elindult a Bangola rejtelmes sürüségeibe, amelyeken kanyargós cserkészutak vezettek végig minden égtájék felé. Tetőtől-talpig szürkészöld vadászdresszben pompásan festett. Karcsu volt, mint az előtte szálldosó pávaszemü pillangó; a lépését pedig akármelyik őzike megirigyelhette volna. Szép arca volt az egyetlen, ami szinte veszedelmesen világitott a fehérségével az erdei őszi tarkaság közt. De a hajával is volt egy kis baj. Rengeteg fekete haja volt, amelyet már azért is kellett takarni, hogy a galyak bele ne akadozzanak. Erre a célra saját találmányu vadászsapkát szerkesztett, amely bő-buggyosan ült a fején, mint valami turbán. Meg nem állhatta, hogy legalább ezt selyemből ne csináltassa, kacérul, féloldalt billenően. Az enyhe zöldváltozatu keretben még az öreg Keszegnek is ugy meg-megakadt rajta a szeme, hogy amikor ezen érte magát, röstelkedő fejcsóválással fordult másfelé, akárcsak a gazdája szokta.

A «mohos forrásnál» azután - a kastélytól alig öt- vagy hatszáz lépésnyire - megállottak.

Lea asszony azt mondta Keszegnek:

- Maga, Keszeg ittmarad, iszen tudja,... szeretek magamban barangolni, iszen tudja;... az erdőt már ösmerem; - maga itt megvár engem; csak akkor jön utánam, ha sipolok, addig nem; értette?... Otthon lesz jó borocska, meg szivaaar!...

Vontatva, szinte hizelkedve mondta az utolsó szót és ugy nézett Keszegre, hogy az öreg cseléd azt sem tudta, melyik lábára álljon. Hisz mindig ugyanezt ugyanigy hallotta. Jelezte is a jóindulatát. - Igenis tudom; tessen csak rámbizni; én hallgatok; a nagyságos ur ideges, tiltaná...

Lea asszony bólintott és mosolygott. Azután keztyüs kis kezével bucsut intett a vadőrnek. Pár pillanattal később már eltakarták a lombok.

*

Az erdő szeptember második felének a szineit mutatta. Még a zöld volt a tulnyomó, de már jelentkezett a hervadás kezdődő tarkasága, amely októberben válik tökéletessé. Egy magányos nyirfa tévedt ide a bükkerdő egyik naposabb foltjára; az olyan volt, mintha ezer meg ezer kanárimadár szállott volna rája. Sárga levelei is ugy mozogtak a gyönge szellőtől, mintha rebbenős madárkák szárnyai lettek volna.

Amint a surranó asszony tovább és tovább haladt, ugy volt, mintha a bokrok egymásnak adogatnák, végigsimogatnák, utána nyúlkálnának.

Eleinte hátra-hátranézett; azután, amikor az első «magaslesig» jutott, arra hirtelen fellépegetett és vadászmesszelátójával meggyőződött róla egy alkalmas nyiláson átkukucskálva, hogy Keszeg csakugyan ott vár a forrás mellett, - sőt azóta le is heveredett a gyepre. Már most nyugodt volt. Ha utána jönne, sem érhetne többet a nyomába; annyi itt a gyepes, semmit el nem áruló cserkészút, amelynek a labirintján el lehet tévedni.

Sietett. Mintha röppent volna egyet minden lépésével. Elmaradoztak mellette a Bangola vén bükkfái, amelyek tövét csudás mohgallér födte, a derekokon pedig a jellegzetes nagy, fehér szeplők foltosodtak. A rigók csacsogva riadoztak arrább az utjából. Egy fordulónál szarvasok ugrottak el előle. Nem törődött velök, nem nyult a puskájához.

Rátért egy kereszt-ösvényre, amelynek az elején régi cölöp volt rozsdás táblácskával. A táblán elmosódott betük látszottak, de még ki lehetett találni ezt a szót: Határ...

Idáig tartott ebben az irányban az ura erdeje. Még egy lépés és odaát volt az idegen területen.

Ott pedig egy vastag bükkfa mögül abban a nyomban eléje lépett valaki. Egy férfi. A kapitány.

Amikor egymás karjába szakadtak, az asszony fejéről lecsúszott a zöld selyemturbán és alóla elkezdett lefelé zuhogni az oda rejtett feketetenger.

A kapitány elfogta a gördülő sötét hullámot a félkarjával és ugy dobta a saját vállára, hogy szinte betakaródzott vele. Azután egy görbén nőtt ikerfához vezette az asszonyt, amelynek egyik elágazása alacsonyan, majdnem vizszintesen nyujtózott el, lócát kinálva nekik. Arra ültek le most is.

- Borzasztó, - kezdte az asszony, - huszonnégy óránk van még; - ha visszajön, rögtön utazunk és akkor erre az esztendőre vége!... Nem akarom! Veled akarok maradni, vigy el engem magaddal valahova, a világ végére...

- Ott vagyunk - mondta Bajcsy mosolyogva és gyöngéden simogatta meg az asszony fejét.

- Ne tréfálj; vigy el engem valahova messze, ahol csak az enyém lehetsz és én a tied. Szökjünk Amerikába!

- Megbánnád. Nem az lennék én máshol, aki itthon. Az én lelkem ebbe a földbe gyökeredzik. Máshol nem élhetek.

- Én elfeledtetnék veled mindent. Még a fjordok szikláit is rózsás kertté varázsolná számodra az én szerelmem.

Átcsuszott a kapitány ölébe, ugy gügyögte: lennék neked a paradicsomod, a menyországod; - angyal tudok lenni a kedvedért; de ha kétségbeejtesz, megtanulok te érted ördög lenni... Szivtad a véremet, a vámpirom voltál, most hát szeress. Szeress engem te ember!... Borzasztó, hogy mivé váltam miattad; nem birok élni, ha nem érezlek... Megleptél, elvetted az eszemet, mire eszméltem, késő volt...

A férfi ajka rátapadt az ajkára, ugy hallgattatta el.

A bükk lombja közé suhogó nesszel szállott le egy örvösgalamb. Észrevette őket és riadtan csattogott el onnan. A nap fénye rézsutosan szürődött rájok nyugat felől.

Attól a hosszu-hosszu csóktól nem birt többet szóhoz jutni az asszony. Mire - sokára - magához tért, már csillapodott a láza. Bágyadtan, a szemét lehunyva suttogta: mondj valamit, mesélj nekem, mint máskor, valami nagyon szépet.

A férfi éppen betelt a csókkal. Most csak diadalmasan hallgatni vágyott inkább. Majdhogy ki nem röppent a száján, amit gondolt: «már mindent elmondtam», - de halk nesz hallatszott az erdőben s most odafigyelt.

- Szarvas! - suttogta kisvártatva és a puskája után nyult. Már semmi egyébbel sem törődött.

Az asszony a lélekzetét visszafojtva nézte, hogy változik át az ő szerelmese ősemberré, akinek minden gondolata csak az a szarvas. Eközben egy kicsit megmozdult. A férfi türelmetlenül és parancsolóan intett neki: ne moccanj!

Azzal már emelte is a puskáját.

A lövés döreje végig visszhangzott a Bangolán. Az asszony látta, hogy rogyik össze a vesztébe indult vad. Odalent, a forrásnál, Keszeg felkönyökölt. Kereste az irányt, ahonnan az élesen csattanó hang jött - Egy szarvasbikával kevesebb van, - mormolta szokása szerint.

A kapitány ugyanakkor nyugtalanul mondta az asszonynak: - Szivem, neked most el kell tünnöd; a vadőreim bizonyosan ide sietnek a lövésre.

Az asszony megrezzent, felugrott. Hamarosan összecsavarta leomlott haját s a turbánja alá gyömöszölte. Most már az volt a gondja, hogy itt ne érjék.

Búcsuztak.

Sietve indult a határcölöp felé. Amikor odaért, ugy tetszett neki, mintha a nevén szólitanák, hivnák. Megfordult.

Senkit nem látott. A kapitány már eltünt. Bizonyosan a szarvasa volt neki most az első.

Hüvös szél kerekedett és megborzolta a fákat.

- Csak a szél - susogta az asszony fázósan.

Azután még jobban sietett a hulló levelekkel boritott ösvényen a mohos forrás felé.