MENYUS GAZDA TAPOGATÓDZIK.

Fodor István gazduram feldarabolta a félszerben azt a néhány hasáb fát, amely a feleségének kellett a holnapi kenyérsütéshez, azután, jól végezvén a dolgát, pipáját tömögetve ballagott ki a kapuja elé, hogy szétnézzen egy kicsit a «nagy világban».

Éppen akkor érkezett oda Kádár Menyus is, aki az utca tulsó végéről ballagott errefelé. Minthogy jóemberei voltak egymásnak, szivesen paroláztak és István mindjárt meg is kérdezte Menyust, hogy mi járatban van erre.

- Idejövék egyenest kelmedhez, szomszéd (vagy félkilométerre laktak egymástól, de a földjök egymás mellett volt a határban, innen a szomszédság), merthogy szeretnék magával egy kicsit tanácskozni.

- Akkor hát gyöjjön beljebb, biztatta István a vendégét, aki szabódott egy kicsit, mondván, hogy itt is jó lesz, legalább senki sem hallja őket, minthogy az utcán ebben a téli időben alig jár valaki. Mindjárt el is kezdte a mondókáját:

- Nekem van egy fiam, azt tudja kelmed.

- Tudom, hogyne tudnám. Derék fiu. A háboruban is volt, medáliája is van és itthon dolgos, nem olyan naplopó, mint olyik azok közül, akiket megrontott ez a világfelfordulás.

- Látom, jól esméri kelmed, bólintott Menyus, és most már uj biztatás nélkül is beljebb lépett a kapun, csak ugy véletlenül. A fiam most huszonkét esztendős, folytatta; majdnem annyi, amennyi én voltam, amikor megházasodtam.

- Elég korán követte el, szomszéd, - vélekedett István.

- Az pedig úgy volt, mondok, hogy az apám is korán rakta meg a maga tüzhelyét és amikor én a katonasággal akkoriban, már mint az én időmben, végeztem, elővett, hogy aszongya, rendes életet csak a feleséges ember élhet, mert aki enélkül van, az mind elkurafisodik; többet szaladgál a szoknya után, semhogy istenigazában végezhesse a dolgát.

- Ebben van valami - szólt István, helybenhagyó fejbólintással.

- Még az ég madarai is mindjárt fészket raknak, mihelest itt van az ideje. Nem várnak - tóditotta Menyus.

- Mire várnának? - tetézte István a bizonyitást.

- Hát én biz hamar megházasodtam és nem jártam rosszul! Kutyabajom nekem azóta. Főznek, mosnak rám; ugy élek, mint a hal a vizben.

- Magam is, - büszkélkedett István. - Mindenki, akinek jóravaló asszonya van. - No, de ugy kombinálom, hogy kelmed most meg alkalmasint a fiát szeretné a mi sorsunkra juttatni, ha nem nagyon tévedek.

Menyus arca felderült. Mosolygott.

- Nem téved, nem tagadom, nem is tagadhatom, minek is tagadnám? Ilyen okos ember előtt!...

- Erről akarna tanácskozni, - állapitotta meg János elégülten; érezte, hogy milyen igaza van a szomszédnak, amikor azt mondja róla, hogy ő okos ember.

Menyus csudálkozó arcot vágott.

- Lám, ezt is kitalálta. Maga csak ránéz az emberre és már belelát a veséjébe. Nagyon tisztelem kendet.

- Abban közösek volnánk, - adta vissza a jó szót János gazda, néminemü kis leereszkedéssel.

- Akkor mindjárt meg is kérdezem, szomszéd, hogy kit ajánlana itt a faluban? mert messzebb nem keresünk. Amink van, tegyük össze, ha lehet; minél közelebb vagyunk egymáshoz, annál jobb.

János gazdának egy kicsit furcsa volt ez a sarokba szoritó kérdés. Most már kezdett tisztábban, világosabban sejteni. - Ördög vigyen el engem, gondolta, hogyha ez a példálódzás a nagy közelségre, nem a mi Bözsinket környékezi. Nagyot fujt a pipáján és elösmeréssel mondta:

- Lám, kend is okos ember.

Menyus fürkésző szemmel figyelte Jánost.

- Hogy gondolja szomszéd? - kérdezte.

- Csak ugy, hogy kend is ki tudná ám ugratni a nyulat a bokorból.

Menyus nevetett. - Nyula válogatja. - No, de maradjunk a tanácsnál.

János összeráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkodik. Egyszerre csak megszólalt:

- Hajagoséknak, Bugyiéknak, Kormoséknak tudok eladó leányokat. Derék leányok mind.

Menyus megrázta a fejét: - Nem kell, egyik sem kell.

- Aztán miért nem? - csudálkozott János.

Menyus ugy mondta, mintha titkolódznék.

- Nincsenek elég közel.

János megcsóválta a fejét.

- De iszen mind itt laknak, Bugyiék magának éppen a harmadik szomszédai a faluban. Ez csak elég közel van.

- Nem ugy értem én a közelséget.

János ravaszul adta, hogy ő meg ezt nem érti.

- Hát hogy?! - kérdezte, nagy szemet meresztve.

Menyus éppen ezt nem akarta egészen nyiltan megmondani. Azt szerette volna, azt várta volna, hogy egy kicsit elibe jöjjön Fodor szomszéd; csakis bizonyosra mert volna szint vallani. Felelet nélkül hagyta a nyilt kérdést és másik hurt penditett meg.

- Mert az én fiam olyan legény, aki egymaga megbirná két gazdaság terhét is, ha egymás mellett volnának a földek; hun az egyiken dolgozna, hun a másikon, hun meg akár mindkettőn is egyszerre.

- Nono! - viaskodott János, - az talán még sem igen lehetne.

- Dehogy nem, dehogy nem! amit az én fiam egyszer feltett magában!... A féllába itt, a másik amott; mindenütt ott bir lenni! A Doberdón is valahol az egyik lába az egyik hegy tetején volt, a másik meg a másikon, úgy kergette a taliánt.

- Ő mondta? - kérdezte János megdöbbenve és kezdett kiábrándulni a Menyus szomszéd fiából.

- Dehogy: én gondolom! mert ösmerem a fiam potenciáját.

- Az már más, csillapodott le János, megkönnyebbülten.

Menyus ugy érezte, mintha kezdene a talaj kisiklani a lába alól; - rákiáltott Jánosra:

- Mondjon már kelmed is valamit, szomszéd!

- Én-e?! Mit mondhassak? Én csak ugy gondolom a magamét.

- Azt mondja meg kend éppen, amit gondol! - biztatta Menyus, felülkerekedve az erőszakoskodással.

- Mit mondjak? Mit akar kend tudni?

- Azt, hogy ki az én szomszédom legközelebb; meg hogy ki a magáé: odakint no!

- A kendé jobbról a pap.

- Annak nincs lánya. Balról ki a szomszédom, ezt mondja meg.

- Ejnye, mit kérdi? Tudja! - én vagyok.

- No lássa! Valahára!... Még sincsen kelmednek valami mondanivalója?

- Csak ami magának van. Derék legény a fia, az egyik lába az egyik hegyen, a másik a másikon.

- Ne tréfáljon kend, szomszéd; ist’ugyse komolyan beszélek; - nem is tehetném máskép, mert már ugy is késő; - ezt a két gyereket ásó-kapa se’ választja el egymástól, azok már megegyeztek!

János gazda majdhogy ki nem ejtette a pipát a szájából.

- Mit mond kend? Megegyeztek? Kik egyeztek meg? Mire egyeztek meg?

- Hát az én fiam, meg a maga Bözsike-leánya, ha olyan kiváncsi lett egyszerre. Azok már régen szeretik egymást!

- Akkor mit kunéroz itt engem ezzel a sok előadással? Ugyis mindjárt átláttam a szitán; ugyis mindjárt tudtam, hogy miben mesterkedik.

Menyus nagyot nevetett.

- Azért mondom én, hogy maga okos ember; - de hogy mit kunérozom?... Iszen csak nem ronthattam be ajtófélfástól a házába! Előbb tapogatódznom illett.

- Ezt alaposan megcselekedte kend.

- No, mit szól hozzá? most már maga is beszélhet.

- Mihez szóljak én hozzá?

- Az esethez! a két gyerek esetéhez.

- Az nem tartozik rám, az rájok tartozik, meg az anyjukomra. Én ebbe nem ártom bele magamat, menjen kend, tapogassa ki ott is.

- Tyhü! az áldóját! előlről kezdjem?

- Dehogy. Kezdje kend a végén, okosabb lesz.

- Honnan gondolja?

- Onnan, hogy az anyjukom is affélét nyafogott a minap, hogy jó lenne a mi Bözsinknek a maga fia. Talán megértik egymást.

Menyus ugrott egyet.

- Nagyszerü! akkor egyet gondoltunk, szomszéd, akkor hát rendben vagyunk.

- Miattam rendben, de az asszonynak ebben több szava van, mint nekem.

- Hogy lehet az?

- Nem érti kend a csiziót! Ugy egyeztünk meg az anyjukommal, hogy én a borjut, meg a malacot adom el, ő meg a csibéit.

- Értem, dünnyögte Menyus értetlenül. És hozzátette: - no mindegy; mindjárt elintézzük. Addig is csapjon fel kend, nászom!

A két ember jókedvvel parolázott.