A TAMÁS UR SÁRGÁI.

Szatmárban, Szilágyban, Szabolcsban, de még Beregben is mindenütt ösmerték Sárfy Tamást. Ármális nemes ember volt, minthogy az ükapja Rákóczi kurucai közt vitézkedett valaha. Amig az idők folyása Tamásig jutott, nagy, hosszu utat tett meg. Eközben az egyik Sárfy gazdagon házasodott és földesur lett belőle. De olyan jól gazdálkodott, hogy az unokájára már csak a hét szilvafa maradt. Azt azután Tamás görcsösen védte és nem eresztette ki a kezéből; pedig nagy csábitása volt abban az irányban, hogy ha mindenét bérbeadná, bemehetne Nagykárolyba és hivatalt vállalhatna a megyénél, ahol azután holtig úr lehetne.

Mert az tetszett volna neki, hogy ráérjen láblógázva élni; kaszinózni, követet választani, vagy éppen követségre pályázni; beülni hivatal után a baráti kompániába a poharazó asztalhoz; vagy a patikába, ahol a «honorácior» dupla-keserüvel javitgatja a gyomrát és hordja-viszi, hozza és kapja a friss pletykákat; meghányja-veti mellékesen az ország dolgát is; szervezi a vadászatokat, a piknikeket, meg a kártyapartíkat és elhatározza, hogy kinek legyen legközelebb nevenapja, kivilágos kivirradtig tartó cigányozással, hétországra szóló hejehujával.

Talán ilyenformán is történt volna, ha nem lett volna valami, ami Tamás urat még jobban csábitotta, mint a reménybeli hivatal, amelyért csak ki kellett volna nyujtania a kezét. Hisz’ megyebeli kurtanemes volt, akinek jussa lehetett hozzá, hogy a megyéje eltartsa.

De a megye nem adott volna neki lovat; szép lovat, jó lovat, amilyennek mindig bolondja volt Sárfy Tamás. A ló volt az egyetlen igazi szenvedélye és amikor már csak a hét szilvafája maradt meg, akkor is neki volt mindig a két legjobb ügetője a vármegyéjében. Csak kettő, mert négyes fogatra már sehogysem futotta. De még a fogathoz szükséges egyéb uri rekvizitumokra sem. A két lova nagyszerü tüzes két sárkány volt, az aranysárgáknak abból a fajtájából, amely játszva menti meg a sárgákat attól a rossz hiröktől, hogy lusták és csak elvétve akad köztök madárlábu, már tudniillik a gyorsaságukra nézvést. Hanem a kocsija bizony elnyütt és rozoga volt; a szerszámja pedig kopott és foltozott. A kocsisán az egykor kék libéria megfakult és a zsinórok leszakadoztak róla. És mégis mindenki ezt a fogatot nézte, amikor Tamás úr ült a bakon.

Hajtani, azt tudott. Amikor a sárgái őt érezték a bakon, még délcegebben tartották magokat s ha benne voltak a tempóban, senki sem nézte rozogának a kocsit, sem elnyüttnek a sallangos szerszámukat; hanem mintha királykisasszonyért repülne valami pompás hintó, ugy látták az emberek, akik már messziről megösmerték a veszekedett gyorsaságukról hires sárgákat és minden alkalommal megcsudálták.

Amikor Sárfy estefelé megállott velök a patika előtt, mindenki kijött onnan, hogy gyönyörködjék a táltosokban.

Tamás ur leugrott a bakról s odadobta a gyeplőt a kocsisának, aki maga is elnyütt betyárlegény volt, olyanforma, mint agglegénygazdája. Hajtani ritkán kellett neki; ez az úr dolga volt. De egy igen keserves kötelesség mégis nehezedett a vállára. Amikor a gazdája mulatott, akkor őneki nem volt szabad inni. Hisz’ valakinek józanon kellett maradni a családban. Ebbe azután lépten-nyomon belebetegedett, mert Tamás ur mindig mulatott, amikor csak tehette.

Mogorván ült meg a bakon a kocsis, amikor az urak visszaszállingóztak a patikába.

Tél volt és a hó eleintén szép csendesen kezdett hulldogálni; de aztán közbe suhintott a szél korbácsa és attól minden hópehely megbolondult. Ugy kavarogtak fel és le, összevissza, mintha egyik sem akart volna lejutni a földre, hanem mind visszatörekedett volna felhőanyja ölébe.

Akkor az urak már javában angolkeserüztek a patika főnöki szobájában. Tamás ur megszánta a bakon gubbaszkodó kocsist és kiküldött neki a laboránssal egy kupica gyomorerősitőt, azzal az üzenettel, hogy mindjárt jön, csak takarja le addig a lovakat.

A mindjártból lett két mindjárt, meg három, és a vigasztaló kupicák ezalatt egymásután tüntek el a fagyoskodó kocsis vastag bajusza alatt. Ez azt jelentette, hogy Tamás ur nem mulat, csak szokás szerint egy kicsit nehezen mozdul. Nem ivott; hisz’ a patika nem korcsma; muszájból szopogatta a diópálinkát; «beköpött» egy-egy pohárkával, csak ugy szokásból, minthogy szivesen kinálták. De akárcsak vizet ivott volna, olyan szinjózan maradt. Mi volt az őneki!...

Már régen megunta ezt is és elment volna haza, vagy Királydarócra a sógorához, akihez egy esztendő óta folyvást készült; de Hajdu Manó, a telekkönyvvezető, azt a vakmerő kijelentést kockáztatta meg, hogy ’iszen nagyszerü lovak ezek a sárgák, de a Korondy Gáspár feketéi mégis csak különbek. Azok valami oroszok; sohasem fáradnak el és mintha szárnyok volna, ugy repülnek.

Ebből meddő vita támadt, amelyet eldönteni sehogy sem lehetett. De azért csak beszélgettek róla és mindenki beleszólott. A patikárius volt az egyetlen, aki hallgatott. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Minek haragitsa magára akár az egyiket, akár a másikat; ámbár Korondy Gáspár nem volt itt. De a fülébe juthat a dolog annak a vadembernek. Ő (a patikárius) nem ért a lovakhoz.

- Mert én láttam, amikor azok a feketék lefőzték a grófi telivéreket, - erősitette Hajdu Manó. - Egy darabig csak birták a remek pejkók a nyujtódzást; de a feketék egyforma tempóval ugy szoritották őket, hogy utoljára is lemaradtak. Bizony!

Na, ha már esküdött is, el kellett neki hinni. Tamás ur csak annyit dünnyögött rá: - majd meglássuk! És megismételte: majd meglássuk...

Minthogy pedig minden jónak (nemcsak a szerelemnek) vége szokott lenni és mert a kocsis beüzent, hogy most már tessék ám jönni, mert a lovak nem állják a havas szelet: Tamás ur felkerekedett és elbucsuzott a társaságtól. Erre valamennyien ugy határoztak, hogy már illik hazamenni.

Együtt indultak el. Odakint megcsudálták még egyszer a toporzékoló sárgákat és megvárták, hogy Sárfy beüljön a kocsiba, mert ebben a kutyának való időben nem akart a bakon fagyoskodni.

Éppen oszladoztak volna; Tamás ur rá is szólt a kocsisára: - hajts! - amikor, mint a szélvész, elrobogott mellettök egy fogat, két koromfekete lóval.

Mindnyájan megösmerték a Korondy Gáspár orosz ügetőit. A kocsiban egy alak ült, fülig bujva a bundájába. Az csak maga Korondy lehetett.

- Húzd le! - kiáltott rá a már induló kocsisra Sárfy Tamás.

Ösmerték már a szavajárását. A kocsis legjobban ösmerte azt. Amikor Tamás úr azt parancsolta: húzd le! az annyi volt, hogy akárki fia, elibé! csak elibé! meg kell mutatni neki, milyenek a Sárfy Tamás sárgái.

A faképnél hagyott társaság csak azt látta, hogy a csipős szélben megfázott sárgák egy szempillantás alatt kirúgják magok alól a világot és ott teremnek a hires feketék mellett.

A havas út széles volt, elfértek rajta egymás mellett. A feketék kocsisa megérzett valamit; azt, hogy miről van itt most szó, - és cuppantott egyet a lovainak. Azok még jobban kinyujtództak.

Sárfy odaadta volna minden pénzét (nem volt sok), ha ő ült volna a bakon s az ő kezében lett volna a gyeplő. De ettől elkésett. Most már csak a kocsisát biztathatta. Annak a fülébe üvöltötte elfojtott hangon: - szorritsd! a mindenedet!

A kocsis értette a dolgát, ha nem is ugy, mint a gazdája. Jól tudta, hogy nem szabad a lovait vágtára engednie, mert akkor hamar elfulladhatnak. Tartotta velök a lélekzetelállitó tempót, annyira eresztve őket, amennyire merte.

A sárgák nagyszerüen viselték magokat, ütemesen verte a patájok a havas utat; de amióta odaszökkentek a feketék mellé, még egy orrhossznyi előnyt sem birtak nyerni. Pedig a feketék már jöttek valahonnan, a sárgák meg mostanig pihentek.

Sárfy egy ezredrész másodpercig odagondolt a patikabeli társaságra. - Ha ezt látnák! Bizonyos, hogy a sárgák mindjárt lehúzzák a feketéket. De nem ért rá, hogy most Hajdu Manóval vitatkozzék: - ide nézz, mamlasz!

Ugy robogott a két fogat, hogy a nagypiacon szinte elsodorták a cédulaházat. Onnan csak egy rugaszkodás volt a piac túlsó széle, ahol éppen derékszögben vált kétfelé az országút, jobbra-balra. Addig kell eldőlni a versenynek; mert ott Korondy jobbra fog fordulni, Tamás úr meg balra.

- Szorritsd! - bőgte Sárfy még egyszer, torokhangon, alig birva magával.

A kocsist is elfogta a hév a sok biztatásra és megcsipte ostora hegyével a rudast.

Abban a pillanatban előre ugrott mind a két ló, még pedig olyan vadul, hogy elragadásnak is beillett. A gyeplőszárat ezzel a nekirugaszkodással kirántották a meglepett kocsis kezéből. Amikor utánakapott, elvesztette az egyensulyt és előrebukott a lovak közé. Azok erre még jobban megriadtak és most már - gyeplő nélkül - igazán elragadtak.

A szabályszerü versenynek tehát vége volt és Sárfy csak annak örült, hogy éppen abban a pillanatban kanyarodtak jobbra a feketék, amikor a katasztrófa történt. Ezt sem Korondy, sem a kocsisa már nem láthatta.

Hanem a sárgák csak rohantak; vakon, de ösztönösen balfelé, a hazavezető uton.

A kocsisnak hirehamva sem volt, a gyeplő meg a havon kigyódzott a fergetegesen vágtató lovak közt.

Sárfy már csak azt nézhette, hogy hogyan szabaduljon a még nagyobb bajtól. Az ut mellett mély árok volt. Ha abba bedőlnek, nem marad egy ép porcikája sem, ha ugyan a nyakát nem szegi.

Gondolt egyet; összefogta magán a bekecsét, bevonta a nyakát a gallérjába, a kalapját fülére húzta és gombóccá gömbölyödve, egy lódulással kigurult a kocsiból.

Olyan ügyesen csinálta, hogy nem ütötte meg magát. Gyakorlata volt már az ilyesmiben.

Ugy pattant fel a földről, mint a gummilabda.

A kocsija már messze robogott; hátul pedig rettentő orditozással üvöltötte valaki: - Ja-a-a-ajj! jahajj!

Tamás ur sejtette, hogy az az ő kocsisa; de most inkább agyonütni lett volna kedve, semhogy vele törődjék és ne a lovaival.

A fogat után bámult és egyszerre csak félig ijedten, félig örömmel látta, hogy valami istencsudája történt, mert a kocsi hirtelen megállott. Az egyik ló ugyanis felbukott és magával rántotta a társát is. Mind a kettő ott vergődött a földön.

Tamás ur lelkendezve rohant oda és hamar megértette a helyzetet.

Az elszabadult gyeplő addig rángott ide-oda, amig a nyerges elsőlábára nem tekerődzött; a ló erre megbotlott és elesett.

Tamás ur kiszabaditotta a remegő állatot a béklyójából és talpraállitotta egyiket is, másikat is. Körülnézte féltett kincseit. Megállapitotta, hogy semmi különös bajuk sincsen, sőt a kocsi sem tört össze. Örömében még káromkodni is elfelejtett.

Hátulról folyvást közeledett a behemót bömbölés: - jahajj! jaaajj!

Jött a kárvallott kocsis és úgy sántitott, mint akin nem is egy könnyü kocsi, hanem egy cséplőgép ment volna keresztül.

Sárfy nem mozdulhatott a horkoló lovak mellől; megvárta, amig a rokkant ember oda nem bicegett hozzá. Ennek valami nagy baja lehet, gondolta és feltámadt a szivében az irgalom.

- Mit óbégatsz? Mid tört el? - kérdezte nyugtalanul.

A kocsis hirtelen elhallgatott.

Kiegyenesedett és vigan kiáltotta: Hát nincs baja a tekintetes urnak?... Akkor nekem sincsen!

De már erre csattant az ábrázatja. És következett olyan adtateremtette, hogy attól a lovak is kapálódzni kezdtek.

A kocsis magába nyelt egy hálaistent; hisz a mennykő is leütött, a jégeső is pattog; majd csak vége lesz egyszer a fergetegnek. A nagyján már tul van.

Neheztelés nélkül ugrott fel a bakra.

Sárfy is felmászott a kocsira.

- Hajts! - mordult rá a feléje sanditó kocsisra. - Hanem azt mondom, hogy vigyázz! azt mondom!

A két táltos lassan kezdett kocogni. Nekik is elég volt mára a mulatságból.

Sárfy kifujta magából lassan a mérgelődést.

Eszébe jutottak a patikabeli pajtásai.

- De jó, hogy ezt nem látták, - gondolta.

Belecsendült a fülébe az előtte ülő nagy marha ember iménti jajgatása. Szörnyen komikusnak találta az egész esetet.

Kacagott.