FARKASLES.

Az uradalmi erdőkerülőház a felső faluvégen volt. Onnan az erdő széle már alig volt negyedórányira. Arra hegynek kellett menni, vizmosásos, szakadékos uton, amelyet az őszi sarak, meg a téli hóolvadások járhatatlanná tettek. Azon a néhány fahordó szekeren, meg szánkán kivül, amelyek itt nagyritkán megfordultak, nem is járt erre más a kerülőn kivül, mert a fatolvajok titkos utakon lopództak az erdőbe. Az egyetlen orvvadász pedig, akiről a környéken tudtak, nem is Nántün lakott, hanem beljebb, az elhagyott világban, Rákoson, és csak vendégszereplésre látogatott el hol ide, hol oda, ahol vadat sejtett.

A szegény nemes vadnak rajta kivül még csak a farkasok voltak az élő ellenségei. Akkoriban hirhedt volt Szatmárnak, Szilágyságnak ez az összeszögellése arról, hogy az erdőségeiben sok a «toportyánféreg». Télen bemerészkedtek a bestiák a faluba is, kikaparták a disznóólak alját, ugy garázdálkodtak; a házi kuvaszokat megfojtották, elhurcolták, felfalták; a viskójában szorongó oláh gazda az ablakából nézte az udvarára merészkedő lomposokat, de nem mert kimenni, hogy elriassza őket.

Pados Péteren, az uradalmi kerülőn kivül, akinek puskája volt, mindenki félt tőlök. A jámbor falusiak keresztet vetettek, ha azt hallották, hogy a «lupuj» megint levágta ennek vagy annak a gazdának a borját, csikaját, kecskéjét. Csak Pados Péter nem félt. Sőt a krasznabélteki erdész ur parancsára még dögre is leste éjszakának évadján a kóborló fenevadakat, minthogy már két hajtóvadászat is sikertelen volt rájok. Kevés volt a nagy erdőkhöz mérten a vadász; meg a hajtó is. Az óvatos farkas könnyen kicsuszott köztök.

Ez a Pados olyan negyvenes, tagbaszakadt, az erejéről hires, mindenre vállalkozó, semmitől meg nem riadó ember volt. Az első feleségével csendes békességben élt, mert az a jó asszony minden cselédi munkát elvégzett a ház körül s Péter bátran járhatta tőle az erdőket. De amikor az asszony kidőlt mellőle, olyan keserüség vett erőt rajta nagy magányossága miatt, hogy a legsürgősebben megházasodott ujra. Annyira sietett, hogy egy Pestről hazakerült világlátott perszónával akadt össze, aki a különben módos kérőt azzal a gondolattal látta szivesen, hogy jó élete lesz majd mellette. Pados, hogy kedvében járjon, tartott is a háznál attól fogva egy szolgalegényt, olyan tizennégy-tizenötéves kamaszt, aki a tehenet, meg a malacot etesse, fát vágjon, vizet hordjon, az udvart egyszer-máskor végigsepregesse; egyszóval: elvégezze a házi dolgok nehezét, amig az asszony a falut járta s hol itt pletykált, hol amott, ugy lopta a napot.

Farkasordittató hideg volt, amikor Pados estefelé elindult hazulról a döghöz, hogy ott lesse az arravetődő rablófajzatot. Báránybőrös bekecsét összegombolta magán; a puskáját, tarisznyáját a nyakába kanyaritotta; fejszének is beillő fokosát a hóna alá kapta; a süvegét a fülére huzta, végül rágyujtott és akkor igy szólt az asszonyhoz:

- Én most elmegyek farkast lesni; te pedig hazulról el ne mozdulj, mert még megtalál enni a farkas. Majd csak éjfél után jövök meg. Miskával rakass a bubosba, mert félig hótt ember leszek, ugy összefagyok odakint.

Az asszony nemhogy sajnálta volna; inkább nagyon mulatságosnak találta, hogy félig hótt ember lesz az urából. Kacagott. Olyan volt a kacagása, mint a gerlicéé. Pados hümmögött és megcsóválta a fejét.

Azután elindult.

*

Ment a ropogós havon az erdő alá, ahová a «csalétket» - egy kimult kehes lovat - még reggel kitette volt. Kivitte szekerén s a megfelelő helyen ráforditotta a puszta hóra. A szekeret visszabillentette. A bokrok közt, ahol lesni készült, helyet csinált magának. Egy kéve szalmát tett a hóra, hogy arra ráülhessen. Azután majd jöhetnek a farkasok.

Mialatt a leshelye felé ballagott, ráért gondolkodni. A farkasok nem jönnek korán; megvárják az éjszakát, amely ugyan ilyenkor, télen, hamar kezdődik. Minthogy holdvilág lesz, világos lesz. Addig is világit már a hó. Meg lehet látni a farkast, ha a döghöz vetemedik.

Ment-mendegélt és a gondolatai visszaszállottak haza, az uj asszonyhoz. Vajjon szót fogad-e? Otthon marad-e? Vagy bemegy a tanitóékhoz; talán a jegyzőékhez, akik szivesen hallgatták a meséit Pestről. Más nántüi egy sem volt, aki Pesten járt volna. Padosné pedig valamennyi szinésznőt ösmerte volt; vagy csak füllentette; de megcáfolni senki sem tudta. A dolog magyarázata abban volt, hogy szinpadi dámáknál cselédkedett. Tudhatott rólok egyetmást. Kisasszonnyá nevelődött mellettök. Nem is volt olyan bizonyos, hogy végig megmarad itthon; most éppen, hogy férjhez ment, itt volt; itt is lesz, amig meg nem unja.

Padosnak volt valami homályos sejtelme erről a bizonytalanságról; de alaposan kikérdezni az asszonyt, restelte. Hátha hazudnék neki? Annyit mégis megtett, hogy titokban megkérte a szomszédját, az asztalost - Kerezsinek hivták -, hogy amikor ő nincs otthon, tartsa szemmel a házatájékát; figyelje meg, jön-e valaki az asszonyhoz és ki. Meg hogy az asszony hová jár, mikor kerül haza.

Azután az történt, hogy kétszer is ott találta Kerezsit az asszony mellett, amikor véletlenül vetődött haza. Az asztalos jóval fiatalabb ember volt, mint ő; elég formás ember is volt, nem olyan zömök, totyakos, nehézkes. - Zavartan hebegett valamit, hogy azt mondja: mozgott a szék lába, azt reparálta meg. Igaz volt-e, azt a megigazitott székláb nem árulta el.

Amikor az asztalos elment, mondta is Pados az asszonynak: te, ez akar itt valamit.

- Mi a csudát akarna? - pattogott az asszony - jön, mert kend rákapatta, hogy énrám vigyázzon.

- Megmondta? Elmondta? - hüledezett bambán a kerülő.

- El hát. Mit gondol kend? Azt hiszi, mindenki olyan, mint kend?

- Én ugyan milyen ember vagyok? - csudálkozott az ember.

- Ravasz! - vágta ki a menyecske és elfordult; ugy riszálta a derekát, dacosan.

Pados majd hogy a föld alá nem sülyedt. Érezte, hogy valamin rajt’csipték. Nem birt védekezni. Alig várta, hogy másról kezdjen beszélni a nyelves asszony. Ő a világért sem folytatta volna.

Az asztalosnak csak annyit mondott:

- Hallja-e szomszéd, elég volt; nem kell már figyelni az asszonyt. Hagyjon neki békét!

Ezt olyan nyomatékosan szuszogta ki magából, mint a fujó bika. Az asztalos megint hebegett, hogy ő nem is; hanem a segédjegyző szeret erre sétálni; különben őneki ahhoz sincsen köze. Mi köze neki akármihez is? Ugy-e bizony?

Most meg a segédjegyzőtől zugott a kerülő feje. De amig rajta nem kapja valamin, addig nem szólhat neki. Ezt megértette.

Halkan káromkodott magában az uton is, mert eszébe jutott a segédjegyző. Minden eszébe jutott. A régi jó csendes élete is az első feleségével, akihez ugyan a fene sem járt; még ő maga se’ nagyon. Azzal békessége volt. Ez a második pedig csupa nyugtalanitás. Fiatal is, szemrevaló is, takaros is; most is a pesti ruháiban jár; olyan, mint valami tekintetes asszony; aki találkozik vele, köszön neki; a segédjegyző is városi gyerek, szivesen szóba állogat a menyecskékkel.

*

Péter megérkezett leshelyéhez. A lótetem ott sötétlett a fehér havon, vagy negyven lépésnyire tőle. Amikor a bokor megzörrent a bekecse surlódásától, egy korán kiszemtelenkedő róka ugrott el a dög mellől. Arra most kár lett volna a lövés. Hadd menjen. Jöjjenek a farkasok...

A zsupszalma párnásan kinálta magát a bokor alatt. Pados vigyázva tekintett körül; szétnézett, azután lassan leereszkedett a szalmára. Ugy ült le rá, félig törökösen, hogy ha kell, hamar felpattanhasson.

Várt és hallgatódzott.

A pipáját már kiszivta; itt ujra rágyujtani nem volt szabad. A füst áruló. A farkas amugy is nagyon óvatos, neszes. És gyáva!... Minden szokatlantól elriad. Nem igaz az, hogy a bátor emberre is veszedelmes. Csak hadd jöjjön. Itt puska is várja; koponyalékelő fokos is.

A hold már feljött. A hómező egyszerre tündéri világitásban ragyogott. Az erdő egy pár száz lépésnyiről sötétlett.

Borzasztóan hideg volt. A csalétek mégis éreztette a szagát, mert már oszlásnak indult, s a kerülő, amikor itt kitette, felvágta, megnyitotta. Pados alig birta megállani, hogy mozdulatlan maradjon a helyén.

Leste az erdőt; az alatta elterülő lankás pusztát; várta a farkasokat. Nézte az eget, amelyen annyi csillag még talán sohasem volt. Ha volt, sem ragyogott igy. Mintha az ég is megfagyott volna, olyan dermedt volt minden, a levegő is, amikor a kóválygó szél elállott.

A kerülőnek ugy rémlett, mintha az erdő szélén sötét árnyak ácsorognának s erre figyelnének. Teljesen fedték a bokrok, meg az a hósánc, amelyet még reggel épitett a szalmás bokrok köré. Itt meg nem láthatják a bestiák, csak megérezhetik; mert a szaglásuk kitünő. De a szél jó; tudniillik az erdő felől fuj; a farkast nem figyelmeztetheti, amikor a hazájából kilép s a sikságra merészkedik.

Csend, - halálos csend. A hómező messzire nyulik a Kraszna völgye felé; kietlen világ ez most. Egyik negyedóra telik a másik után; nincs nesz, nincs mozgás; csak a néha-néha felnyögő szél rezditi meg a bokrokat.

Pados egyet gondol. Óvatosan hajtja le a fejét a föld felé, két tenyeréből tölcsért csinál a szája elé, azután nagyot fohászkodik és nyomban rá elkezd búgó, egyre erősödő, mély vonitással bőgni, mint a társait szólongató farkas. Amikor a vontatott orditás elfogy a torkából, elhallgat.

Egyszer csak az erdő felől felel neki a másik, az igazi. Messziről harsan fel a minden hangok leghátborzongatóbbja, a farkasüvöltés. Ezt a kisérteties, hosszasan elnyujtott pokoli hangot nem lehet közönyösen hallgatni.

Pados még a száját is kitátja, ugy fülel.

Oldalvást is rákezdi egy szólista, s most már azok ketten hivják, bolonditják egymást. Kétszer-háromszor felelnek egymásnak, azután ujra csend. Végleges csend. A tréfát megismételni nem szabad. A farkas a legkisebb gixert is rögtön megérti s akkor szökik a gyanus hang elől.

Pados vár, vár; a hold megvilágitja a nyilt pusztát; nincs azon élet, még a legkisebb mozgás sincs. A farkasok még nem tudják, hogy mi van itt a számukra... Vigyázat! amott valami árnyék suhan át a havon... erre tart;... sunyitva sompolyog; - szimatolva emeli a fejét; kinyúlik; - jön, - megáll, meg ujra indul...

A farkas!

Egy farkas. De jöhet utána több is.

Pados megelevenedik. Most már nem gondol haza; nem gondol az asszonyra, sem a segédjegyzőre. Csak a farkast lesi. Meg sem moccan; a szeme se’ rebben; csak néz, vár és egy kicsit gyorsabban lélegzik.

A farkas óvatosan közeledik. A kerülő tapasztalt szeme már látja, hogy a bestefajzat észrevette a csalétket. A kiváncsisága felébredt. Tudni lehet, hogy most mi következik... A farkas körül fogja kémlelni a dögöt; egyenesen hozzámenni nem mer; előbb szoktatja magát a jó reménységhez. Meggyőződik, hogy nem fenyegeti-e veszedelem. Az ilyen mozdulatlan zsákmány gyanut keltőbb, mint ha élne az állat. A legelő, prüszkölő, vagy a havas mezőn áthaladó lovat rögtön megtámadná. A holttetem nem sietteti, azzal ráér; és különben is, éppen ez a halotti csendü helyzet aggasztja, ez teszi a legnagyobb mértékben óvatossá. Ösztöne sugja neki, hogy nagyon vigyázzon; résen legyen...

A farkas fordul és félkörben kanyarodva kullog; a fejét csak akkor forditja el a lóról egy pillanatra, amikor megáll, hogy körülnézzen. Magamagának sem hisz. Talán a társait várja. Hadd bizonyosodjanak meg azok a csalétek ártatlanságáról, mielőtt verekednének érte.

A havas mezőn most odaér a körben járó, kémszemlét tartó farkas, ahova a szél a ló felől a bokorban rejtőző ember szagát is hordja. Ennél rettegettebb, riasztóbb jelt nem ösmer a vadállat. Az emberszagtól minden vad menekül. Csak a legmardosóbb éhség birja rá a farkast, hogy embert támadjon meg. Hát még fegyveres embert, akivel a puskaszag is elkeveredik; ami specialitás az aggasztó „illatok” közt.

A farkas hirtelen megtorpan; a fejét felkapja, fülét lesunyitja, farkát a lába közé huzza; egy másodpercig a gyanus bokor felé mereszti foszforeszkáló szemét, azután megfordul, az erdő felé kanyarodik, elkezd arra ügetni, vissza-visszatekintve eközben.

Pados féltérdre emelkedve látja az egész manővert és megérti, hogy fel van fedezve. Ez a farkas ma vissza nem jön ide. Jó messzire megáll, ráles egy darabig a bokorra; azután megint kanyarodik, vissza, abba az irányba, ahonnan jött. Ott a homályban végképen eltünik.

A kerülő morgó nyögést hallat. Elfojtott káromkodás van abban. Ez azt jelenti, hogy: vége! Ha másik farkas jönne, ma azzal is éppen csak igy járna. Amig a bestiák rá nem kapnak a dögre, addig nagyon óvatosak. Napról-napra meg kell előbb bizonyosodni róla, hogy már kikezdték a csalétket, s akkor kell ujra próbálkozni. De itt most megveszi az embert az Isten hidege! Brrr!

Pados reszket a fázástól; ezer farkasért sem maradna itt tovább. Különben is mozgatja valami, hogy ne várja meg az éjfélt. Ki tudja, mire érkezik, ha most váratlanul haza siet!

Már megint az asszony jár az eszében; meg a segédjegyző... meg a szomszéd; meg az ördög, aki hogy elvigye valamennyit!

Felpattan, megrázza magát; a nyakát behúzza a suba gallérjába; a süveget jól a fejébe nyomja; azután olyan gyorslépésre fogja az igyekvését, hogy futásnak is beillik. Félannyi idő alatt otthon van, mint amennyi idő alatt kijött.

Közel érve a házához, lassudik. A keritéshez már lopódzva sunyit. Leskelődik. Betekint az udvarba; figyeli, nincs-e a házban valahol rejtett világosság. Nincs-e kutya, vagy éppen farkas, a kertben.

Csend és békesség mindenütt.

A kapuajtót a titkos zárral halkan kinyitja, hogy ne csikorogjon; meg ujra beteszi, bereteszeli. A csekélyke neszre felvakkan a kuvasz az istállóban, ahol Miska ugy alszik, mint a bunda. Akár őt magát is ellophatnák. De a hü házőrző rögtön megismeri a gazdáját; lohogva-hehegve, farkát csóválva jön és körülhizelgi a félig megfagyott embert.

Az csak lepisszegi; azután lábujjhegyelve lép fel a tornácra. A külön kulccsal halkan felnyitja a pitvarajtót, meg ujra bezárja. Már csak az utolsó van hátra, a konyhától balra: az udvari szoba, ahol az asszony alszik.

A kerülő az ajtóban megáll és hallgatódzik.

- Bent van! Itthon van! Szuszog a lelkem, hogy horkolásnak is beillik. Akármelyik kölyökfarkas sem morogna különben a társára.

Vigyázva, óvatosan nyit be a gazda, hogy fel ne keltse az édesdeden alvó asszonyt.

A bubos csakugy ontja a meleget.

Idebent valóságos nyár van. Még az is huncut, aki most farkast les odakint.

A jégcsapos ember leszedegeti a bajuszáról a jégkölöncöket; meg sem gyujtja a lámpást; csak a süvegét, ködmönét, csizmáját dobja le, azután ráveti magát a vackára.

Pár pillanat mulva két mérges farkas hörög-morog egymásra, ugy hallják saját horkolásukat.