ÉS BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET...

- Kéretem a nagyságos asszonyt; mondja meg neki, hogy az irodában várom! - parancsolta a szobaleánynak a ház ura, amikor hazajövet levetette az előszobában a felsőkabátját.

Az irodának tágas előrésze volt az ott dolgozók számára s ezt tejüveges ajtó választotta el a főnök külön helyiségétől. Hat óra már elmult s a segédek elmentek. Barnóty ilyenkor senkit sem fogadott. Az esti csendben legjobban tudott dolgozni. Háboritatlanul merülhetett bele a munkájába.

Vastag üveglappal boritott nagy iróasztal volt a szoba közepén, tele iratokkal, könyvekkel, hirlapokkal. Az irótéka előtt díszes állólámpa volt, sugárvetitő ernyővel. Barnóty felpattantotta a villanykörtét s a lámpát ugy szabályozta, hogy a fénye az asztal tulsó oldalán levő karosszékre essék.

Azután beleült forgólábon nyugvó kényelmes székébe az asztal elé és szórakozottan vett a kezébe egy ujságot, amelynek a főcimeit sebtében átfutotta.

Nemsokára hallani lehetett az előszobába vezető külső ajtó nyilását; könnyed lépések közeledtek; a főnöki szoba ajtaja halk nesszel tárult fel és belibbent az asszony.

Egy pillanat alatt megtelt a szoba az illatával.

- Jó estét, barátom, miért hivatott? - kérdezte muzsikáló hangon.

- Üljön le, Bella, oda ni, szemközt velem. Komoly beszélgetésünk lesz. Kérem, hallgasson meg nyugodtan, megértéssel. Itt az ideje, hogy elintézzük az életünk problémáját.

- Ejnye, de ünnepies! - szólott közbe az asszony megdöbbenve és beleereszkedett a megvilágitott székbe. - Halljuk, mi az? Miről van szó?

Rövidrenyirt, sűrü fekete hajjal pompázó feje szobormerevséggel fordult a férfi felé. Tüzes, sötét szemében néma kérdés égett. Diszkréten pirositott száját keskenyre szoritotta össze. Fekete toalettje divatos keretet vont fehér arca, nyaka és karja köré. Olyan volt, mint valami bűbájos titkos éjjeli pille.

- Lacika tegnap betöltötte a hetedik évét és most már semmi sem akadályozza többé, hogy elváljunk, Bella, - mondta a férfi egykedvü komolysággal.

Az asszony összerezzent. Fel akart pattanni a székéről; de leküzdötte meglepetését és titkolni próbálta izgatottságát. Ülve maradt.

- Hogy elváljunk?!... és ugyan miért, ha szabad kérdeznem? Ez igazán különös! Nem értem!

- Azért, Bella, mert az én mértékem most már tökéletesen betelt és minthogy az egyetlen nagy ok, amely várakozást parancsolt nekem, a fiam hétéves korával megszünt, nem provokálom tovább a sorsot, hanem, hogy sokkal rosszabb is ne történhessék, arra kérem, váljunk el békességben, minden botrány és feltünés nélkül.

Az asszony indulatosan készült valamit mondani, de az ura nem engedett neki erre időt. Folytatta:

- Az egész titkos levelezése a kezem közt van, Bella. Még nem bontottam fel a csomagot. Nem okvetetlenül szükséges, hogy mindent tudjak. Erre csak akkor kerül a sor, ha nem akarna elválni. Azon a napon, amikor a törvény teljesen szabaddá tesz bennünket egymástól, a leveleit sértetlenül és elolvasatlanul visszakapja tőlem.

- Megőrült?... - lelkendezett az asszony kinosan; - miféle levelekről beszél?

- Azokról, amelyeket két év óta irogatott a háziorvosunknak s amelyek ma egytől-egyig, az utolsóig, - amelyet tegnapelőtt irt, a postabélyegzés szerint, - a kezem közt vannak. A doktor egy gyöngyházkaszettában őrizte együtt valamennyit. Ezt maga bizonyosan tudja.

Az asszony elsáppadt. Torkából a számum forró szelével tört fel az indulata.

- És maga ezt megtette?!... Lesben állott?!... Alattomban várt két esztendeig? Miféle - férfi maga? Most rögtön adja ide nekem azokat a leveleket. Esküszöm, hogy semmi sincs bennök; de ezt nem türhetem!...

A férfi szánalommal nézett rá.

- Szegény; még maga vádol engem alattomossággal? Engem, aki előtt térdre kellene borulnia!... De hagyjuk ezt. Ne csináljunk jelenetet. Annak a varázslatnak, amelyet a saját beleegyező engedékenységem folytán gyakorolt valaha fölöttem, régen vége. Kedveztem uralkodni vágyó hajlamának; adtam a végképen meghódolt rabszolgát; nem volt más gondolatom, csak maga; eltűrtem a szeszélyeit; kielégitettem minden vágyát; éjjel-nappal dolgoztam, hogy mindene meglehessen, - s a vége az lett...

- A vége az lett, - vágott közbe az asszony suttogó kiáltással, - hogy halálosan untam az életet maga mellett, akinek a mézesheteink óta, sőt már akkor is, minden más dolga előbbre való volt, mint én, akit egyik napról a másikra csak az ebéd, meg a vacsora idején láttam, és akivel maga akkor is csak komoly dolgokról tudott beszélni. Pedig én játszani, mulatni, nevetni, kacagni, bohóskodni, szerelmeskedni vágytam; a diadalát élvező asszony akartam lenni, akit maga imád és akit büszkén visz ide-oda, ki a világba, ahol élhet az ember, s ahol magát irigyelték volna én miattam. Mit váltott be mindebből?!...

- Minden kötelességemet beváltottam maga iránt, Bella. Az egész életemben minden lépést azért tettem, hogy maga - amint mondja - «élhessen». Hogy követhesse a divatot, amelynek a hóbortjai iránt nekem semmi érzékem sincs; hogy ott lehessen mindenütt, ahol az életet élvezheti s ahol látják, csudálják, ahol érvényesülhet. Miről mondott le maga az én kedvemért valaha? Várt-e rám, hogy amikor megjövök, nekem adja magát? Mire én a robotomból szabadulhattam, magának itthon nap-nap után csak a hült helye volt. Hova futkoshattam volna utána szinházakba, zsurokra, Gerbeaudba, kioszkba, tudja Isten hova; még lóversenyekre is? A haját, azt a gyönyörü haját, amelyet ugy szerettem, ellenemre odadobta a divatnak és fius fejével provokálta magával szemben a szabadosságokat. Sohasem nekem öltözködött; mindig csak másoknak, akik körülvették s akiknek tetszeni vágyott. De mindez még hagyján lett volna. Engem sok mindenért kárpótolt a fiunk. Nem voltam már fiatal ember, amikor magát elvettem. Nem is illettünk nagyon egymáshoz. De nem volt rosszabb az arány köztünk, mint a legtöbb mai házastárs közt, akiknek nyugodt megelégedésben telik az életök. Maga ma harminc éves, én meg negyvennyolc vagyok. - Maga most van az élete tetején; az én életem alkonyatra fordult. Maga annyira szeret élni, amennyire énnekem a dologba, a munkába kell belemerülnöm. Tizennyolc év bizony számot tesz. Tudnom kellett, hogy ez a korkülönbség az esztendőkkel csak növekszik majd. Amikor maga negyven éves remek asszony lesz, akkor engem két év fog elválasztani a hatvan esztendőnek sok mindenről lemondató határától. Ezért nem vagyok magához tulságosan szigoru. Ezért nem olvastam el azokat a leveleket. - Mit tudhatom én, hogyha elolvasnám, nem ölnék-e embert? De ezek a levelek mégis vannak. És még ha csupa imádság volna is bennök, azon nem lehet változtatni, hogy maga nem hozzám, hanem valaki máshoz fordult a bizalmával, a szive kiöntésének a vágyával. Magának tehát mellettem mindenesetre van egy nálamnál becsesebb, a lelkéhez közelebb álló valakije. Már ez is elég lehetne arra, hogy szabadulni akarjunk egymástól. De ha még más egyébre is gondolok, akkor a válásunk az egyetlen sima megoldás, katasztrófa nélkül. Mondom, várnom kellett, amig Lacika be nem tölti a hetedik évét...

- Mi köze ehhez Lacikának? - riadozott az asszony.

- Csak az, hogy a hétéves fiu válás esetén az apjáé.

- Ó!!...

Félpercnyi olyan csend volt, amilyen a földrengéseket szokta megelőzni. Azután kitört az asszony:

- A fiamat akarja elvenni tőlem?!...

- A fiamat akarom magammal vinni, hogy én neveljek belőle férfit, embert.

- Maga egyszerüen az eszét vesztette. Értse meg, hogy nem válok el magától. Soha, soha! A fiammal akarok maradni. És vele is maradok! Micsoda ember, micsoda szörnyeteg maga, aki elképzel ilyen retteneteset?... Mi az, hogy maga apja neki, ahhoz képest, hogy én az anyja vagyok? - Ki szülte keserves kinok között? Ki szoptatta? Ki virrasztott betegségében az ágyacskája mellett? Ki imádkozott térdencsuszva, kezét tördelve, megszakadó szivvel a feszület előtt, hogy visszasirja, visszakönyörögje az életét, amely hajszálon mulott már? - Maga jó apa, jókereső, szorgalmas ember, kitünő polgár; de ha a munkában elfárad, lefekszik és ugy alszik, mint a bunda. Nem hall meg semmit sem, ami körülötte történik. De a doktor, az áldott jó doktor, az ott virrasztott velem. Percről-percre őrködött a fiam élete felett; birkózott a halállal és személyesen verekedte vissza tőle a fiamat, nekem! Hol volna őnélküle az én drága, egyetlen, gyönyörü, édes szép gyermekem?! Jézusnak szent lelke, még rágondolni is iszonyat!

Mit akar mitőlünk?! Bánom is én, olvassa el azokat a leveleket, ha már ellopatta. Hálálkodom bennök és kiöntöm a szivemet az egyetlenegy embernek, aki megváltott a megőrüléstől. Csuda volna-e, ha akármi volna is azokban a levelekben? Csak olvassa! olvassa!... Azután vigyen a biróság elé! Ott majd elmondok mindent. Mindent, érti? És kikaparom annak a birónak a szemét, aki engem az én fiacskámtól el akar választani. Magát meg, ha erőszakoskodik, megölöm, ledöföm!... kést mártok a szivébe, ha felakasztanak is, ha elkárhozom is! Ó, Istenem, édes jó Istenem! Édes kis Lacikám!

Lerogyott a székébe. Fekete haja ráomlott fehér karjára, amelyre zokogva ráborult.

- Engem ne kinozzon... ne kinozzon! - fuldokolta keserves nagy sirással.

Az elképpedt apa ott ült szemközt a vonagló anyával és ugy érezte, mintha az egész világ rászakadna.

Minden okossága semmivé vált. Megrendülve nézte, hallgatta az asszony kétségbeesett elszántságát. Szinte összetört az anyai fájdalom láttára.

Nagy elhatározással nyult a fiókjába és kivette onnan azt a gyöngyházdobozt, amely a leveleket rejtette.

Felkelt az asztal mellől s odament a feleségéhez.

- Ne sirjon, Bella, - mondta akadozva. - Itt vannak a levelei; fogja. - Szavamat adom rá, hogy egyet sem olvastam el közülök. Azt akartam, hogy ha szépen elválunk, ne legyen megalázva előttem az a nő, aki a feleségem volt. De most már semmit sem akarok. Elválni sem. Maradjon minden a régiben; a fiunkért, akinek igazibb anyát ugysem adhatnék többet. Már nem birom magokat egymástól elszakitani. Mind a hárman belepusztulnának abba. Itt van, fogja, vigye ezt a dobozt. A doktorral majd beszélek; ővele is el kell intézni mindent.

Az asszony felugrott. Tágra nyilt szemmel nézte a megtört, elgyengült embert.

Alig akart hinni a szemének meg a fülének.

A dobozt átvette. Nézte-nézte. Azután az urához fordult. Mélyen lesujtva mondta:

- Köszönöm!... örökre hálásan köszönöm. Bocsásson meg nekem. Kérem, térden állva kérem, bocsásson meg. És engedje meg, hogy a doktorral én beszéljek; én intézzek el vele mindent. Higyje el, jobb lesz igy. Őneki nem kell arról tudni, ami köztünk most történt. A levelek ügyét, a doboz nálam létét, magamra vállalom. Nekem is jogom lehetett visszaszerezni a saját leveleimet. Az Isten áldja meg magát, Ernő. Áldja meg mindkét kezével...

Megint leborult a széke karjára és sirt-sirt.

A férfi is egy nehéz könnycseppet dörzsölt szét az arcán.