VERSENYGÉS AZ APÁMMAL.

Az édesapám a folyosón ült a nagy gyékény-zsölyeszékében és ujságot olvasott.

Nyári délután volt s a szellős és árnyékos folyosó nagyon jó hely volt ilyen sziesztázásra. Az apám sohasem aludt ebédután, hanem csak pihent egy kicsit és ilyenkor szokta az ujságját átböngészni.

Szombat délután volt, amikor a diákoknak nem kellett iskolába menniök, mert szerdán és szombaton délután volt a szünetjök. Én akkor a gimnázium harmadik osztályába jártam. Legboldogabb érzésem éppen a szombati szabad délutánokon volt, mert akkor nem kellett másnapra tanulnom. Elég könnyen tanultam és ráértem vasárnap este is, hogy elkészüljek a hétfői leckékkel... Különben ha minden kötél szakadt, akkor még a hétfő reggeli kismise alatt is átfuthattam a feladatomat. Tudniillik minden nap kellett misét hallgatnunk, ami körülbelül félóráig tartott. Szorongatott helyzetben ennyi idő alatt is lehet valamit tanulni.

A folyosónk azért volt olyan árnyékos még a legnagyobb nyárban is, mert a házunk ereszére nagy eperfák borultak, besátorozva azt a lombjaikkal.

Nagyon finom eperfélék termettek ezeken az eperfákon. Akkorák, mint a bütyökujjam felső izülete, és édes-zamatosak voltak. Volt fehér, meg lilaszürke, meg fekete eprünk. Magam is a fákon lógtam értök eperérés évadján. Versenyt eprésztem a verebekkel, a seregélyekkel, a sárgarigókkal, meg a magtörő pintyekkel, amelyek együtt és külön-külön állandóan eprező társaim voltak.

Az eperfákat rendszerint teleraktam lószőrhurkokkal a seregélyek számára, mert azokból a szakácsnénk pompás pörköltet csinált. De egyáltalán szenvedélyes madarász voltam. Nem is biztam magamat pusztán arra a véletlenre, hogy valamelyik epertolvaj-madár belelépjen a hurokba, vagy beledugja a fejét; hanem fogtam verebet vastőrrel, cinkét tökkel meg bodzakalitkával, és mindent, amit csak birtam, léppel is. Ebben nagy gyakorlatra tettem szert, ami némileg elbizakodottá tett.

Volt az édesapámnak egy kis madarászó pisztolya, amelynek még a rendszerét sem tudom. Nem olyan volt, mint a későbbi Flaubertek; a csővel vizszintesen belesrófolt piramidlije volt, amelyre egy szem kapszlit kellett rátenni. Az igen kis nyilásu csőbe egy szem nyolcas serét illett bele, amelyet a töltővesszőcskével le kellett nyomni, leverni, a cső alsó végéig, ahol már a piramidli következett. A kapszlit a rácsapódó kakas sütötte el s ez az elsült kapszli lökte ki a csőből az egy szem serétet, amellyel tiz-tizenöt lépésnyi távolságig nagyon szépen lehetett célba lőni. Az édesapám kitünően tudott bánni ezzel a kis pisztollyal. Amelyik madárra ráfogta, az ritkán szabadult meg a haláltól.

A kis pisztoly ott volt egy asztalkán az apám mellett, amikor én, verébtőrrel a kezemben, a folyosóra léptem, hogy majd a kút táján, ahova a pocsolyavizre jártak a verebek inni, fürödni, - verebésszem.

Néztem az apámat, meg a kis pisztolyt és megszállott a nagyzás ördöge.

- Édesapám, fogadjunk, hogy nem lő annyi verebet, ahányat én a tőrömmel fogok, - vágtam ki fennen, elbizakodottan.

Az apám féloldalt pillantott rám.

- Jól van, fogadjunk, de mibe?

Gondolkoztam egy kicsit.

- A mai vacsoránkba! - hirtelenkedtem el az inditványt, hevesen-merészen.

- Ahogy tetszik, - felelte az apám flegmatikusan. - Akinek kevesebb madara lesz, az ma nem vacsorázik.

Éppen akkor repült eléje egy veréb az eperfa alsó lombjára. Az apám ráfogta a kis pisztolyt. Csett! a veréb leesett a fáról.

- Nekem már van egy, - mondta s azzal letette a kis pisztolyt a helyére és tovább olvasta az ujságját. Velem nem törődött tovább.

Rossz előérzettel siettem a kúthoz, ahol összemarkolásztam néhány ugynevezett lócitromot, amely a verébnek kedvelt csalogatója. A vastőrömet ebbe a masszába beleépitettem, ugy, hogy semmi sem látszott ki belőle, azután félreállottam, elbujtam a kocsiszin mögé, onnan lestem, hogy mikor jönnek a szomjas verebek és mikor ugrándozik valamelyik a tőröm felé, hogy abba belelépjen, vagy belecsipjen s ezzel megfogassa magát.

Különös malőröm volt. A verebek jöttek, ittak, elmentek. A hazai citrommal egyik sem törődött. Visszaszállottak az eperfára. Ott jobb csemegét találtak.

Nagysokára egy ostoba fiókveréb mégis beleugrott a tőrömbe. Ujjongva kiáltottam: Nekem is van egy! S a verebet beletettem a madárhálómba.

Alighogy a tőrömet ujra rendbehoztam, hallom a kis pisztoly csettenését a folyosón. Mindjárt utána hallom az apám hangját is: - Nekem már kettő van.

Kezdtem magamat nem jól érezni. Ez nagyon is hamar volt. Ezt a tempót én aligha fogom győzni. A vacsora még hagyján, annak oda se. Hanem a restelkedés! - A hugaim kinevetnek, kicsufolnak. Az apám nem szól, csak mosolyog; de az lesz a legrosszabb. Hisz arra még felelni sem lehet.

A szerencse ugy, ahogy, megkönyörült rajtam. Miután babonás hókuszpókuszokkal varázsoltam bele a tőrömbe, hogy nekem verebeket fogjon, - egymásután fogtam is még vagy hármat.

De minden diadalkiáltásom után felcsettent a kis pisztoly. Megint egy madárral többje volt az apámnak. Mindig csak eggyel, de azt rendületlenül tartotta.

A verebek végkép eltüntek a tőröm környékéről; már megtanulták, hogy ott veszedelem fenyegeti őket. Vigasztalanul ácsorogtam még egy darabig a buvóhelyemen. Végre megszólalt az apám: folytassuk?

Röstelkedve feleltem: - Megadom magamat. - S felszedtem a tőrömet.

Az apám nem csufolt ki; még csak el sem mondta a fogadásunkat. Ugy ültünk le a vacsorához, mintha semmi sem történt volna.

Mindenki jóizüen vacsorázott, csak én nem nyultam az ételhez.

- Mi bajod? Miért nem eszel? - faggatott az anyám. A hugaim odáig voltak. Tudták, hogy jó étvágyam van. Agyonkérdeztek. Mindenki velem törődött. Az érdeklődés középpontjává váltam. Csak az apám hallgatott. Ő nem vett tudomást a dologról.

- Ez a fiu beteg - mondta az anyám.

- Szegény! Bizonyosan beteg! - visszhangozták a hugaim.

Majd kiugrottam a bőrömből.

- Ha beteg, hivjátok el az orvost, - mondta az apám tettetett komolysággal.

Erre már nem birtam a szót magamba fojtani.

- Nincs nekem semmi bajom sem, - kiáltottam, hanem apával fogadtunk; azért nem vacsorázom!

Mindenki apára nézett. Ő csak vállat vont. Nekem kellett a nagy faggatásra töviről-hegyire elmondanom az egész esetet.

Az anyám sajnálkozott. A huncut kis hugaim kacagtak. Simogattak. - Szegény! - mondogatták.

Elkezdték apánkat kérlelni, engedjen vacsoráznom. Az apám vállat vont. - Egy szót sem szólott.

- Na, fiacskám, egyél, - gügyögött az anyám - lásd, apád megengedi.

- Meg ám, - gondoltam magamban, - de mit fog gondolni rólam, ha ilyen szószegő, pipogyának lát egy rongyos vacsora miatt!

- Vesztettem, nem eszem, - mondtam határozottan.

Megtöröltem a szájamat; felkeltem az asztaltól és szokás szerint szépen megköszöntem a vacsorát. Anyámnak, apámnak kezet csókoltam. A hugaimat pedig odakint jól megboxoltam.

Nekem csak az volt a lényeges, hogy az apám gyengének ne lásson.

Az anyám utánam jött, félrehivott; titokban meg akart vacsoráztatni. Ekkor már torkig voltam a bűnrecsábitással. Éreztem, tudtam, megértettem, hogy az apám elvárja tőlem, hogy a szavamnak álljak. Nem tilt el semmitől sem, csak vár és majd itél.

Még ha menyei mannával kináltak volna, azt sem fogadtam volna el. Vacsora nélkül feküdtem le.

Másnap vártam az apámtól egy dicsérő, jutalmazó szót. Nem szólt egy árva szót sem. Nem is emlitette a fogadást. A magam eszével okulhattam rajta. Okultam is.

Az ember ne fogadkozzék könnyelmüen s ha veszit, fizessen.

*

Megjött az ősz, a mezőket odakint már letarolták s a sok mindenféle madár kezdett kivülről beljebb szorulni tanyák, falvak, ligetek, városi kertek felé.

A mi nagy veteményes kertünk is megkopárodott. A fák már nagyon hullatták a lombjaikat. Az őszi fonnyadás, hervadás mindenre rálehelte a mulandóság szineit. A kertünkben már jóformán senki sem járt rajtam kivül. Én ekkor is olyan szépnek - csak másnak - láttam azt, mint a legbujább pompájában.

A kert néhány holdas belsőség volt, sok gyümölcsfával, ribizke- meg köszmétesorokkal, veteményes táblákkal, amelyek most mind a téli nagy álomra készültek. A vándormadarak legtöbbje már elment; itt csak az állandók maradtak, a cinkék, a pintyfélék, a harkályok, a fakopáncsok, a bubos pacsirták, a varjak meg a szarkák.

Ilyenkor van legjobb időszaka a lépes madarászásnak. Ehhez nagyon értettem. Amikor az éneklő madarak már csapatokba verődve szálldosnak s rajokban lepik el a bogáncskórókat, a gazosokat, a kint maradt csutka-földeket, a napraforgó- és cirokszárakat, mindent, ahol valami nekik való jót kereshetnek, akkor csak egy jó «hivogatóra» van szükség s a lépvesszőre ugy száll a madár, mintha delej vonzaná.

Nekem pompásan hivogató csízeim meg stigliceim voltak. A suszterünk fia nagyszerüen tudott madárlépet főzni fagyöngyből. A sárgászöld, ragadós, nyúlós pépet egy darab olajos disznóbőr közé kentük, a belevaló arasznyi hosszuságu, vékony vesszőcskéket megsodorgattuk benne, a hivogatós kalitkákat, egy üressel (a fogandó madarak számára) a hónunk alá kaptuk s uccu neki, siettünk a vadászterületünkre.

Nekem erre a célra éppen elég volt a mi nagy kertünk is. Ha valamelyik nyilt táblára leszúrok egy ágas-bogas bogáncskórót s azt megtüzdelem lépvesszővel, a hivogatóim seregestül csalják oda az ő fajtájokbeli madarakat, amelyek a jó hivogató kétségbeesett csippangatásainak, messzehangzó hivásának nem birnak ellenállani: jönnek, pittyegve-csipogva; körülszálldossák a kalitkát, amelyben a rokonuk vergődik; ráereszkednek a bogáncson vagy bokron, napraforgón stb. elhelyezett lépvesszőkre; az, amint megérintik szárnyokkal vagy lábokkal, leesik velök a földre, megfogja szegényeket, egyszerre ötöt-hatot is, hogy alig birja az ember a zsákmányát kitisztogatni a ragacsos lépből.

Eszembe jutott a nyári fogadásom az apámmal.

Most visszaadhatom neki a kölcsönt. A hivogatóimmal annyi tengelicét, cinkét stb. foghatok lépvesszővel, amennyit akarok.

Elibe állottam az édesapámnak.

- Most tessék velem mégegyszer fogadni, hogy kinek lesz több madara.

Az apám az ő szokott nyugalmával mondta: Ahogy tetszik. De mibe?

Ez délelőtt volt, tehát a multkori vacsoravesztéssel szemben most az ebédről lehetett szó. Az egészet kockáztatni nem mertem, hanem mert tudtam, hogy káposztafőzelékünk lesz dagadóval, meg tepertős turóscsuszánk, felajánlottam a kettő közül az egyiket. Én a dagadós káposztát, az édesapám a turóscsuszát; ki mit szeretett jobban. A nyertes megeszi a vesztes porcióját is.

- Déli harangozáskor lejár a verseny, inditványoztam. Akkor bemutatjuk egymásnak a zsákmányunkat.

Az apám bólintott. - Rendben van.

Elindultam a nagy kertünkbe a felszerelésemmel: a kalitkáimmal, a kóróimmal, a lépestáskámmal. Az édesapám pedig bement az irodájába. - Bizonyosan a pisztolyáért, - gondoltam.

Gyönyörü őszi nap volt. A nagy diófánk alatt lévő padon ütöttem fel a sátorfámat. A kórókat kitettem negyven-ötven lépésnyire tőlem, a lépvesszőket rájok tüzdeltem, a hivogatókat, a kalitkáikkal a kórók alá helyeztem. Aztán a buvóhelyemen vártam.

Az ősz hangulata vett körül. A halvány, bágyadt szinek végtelenül gyönyörködtettek. A szellő megvesztegetően sugdosott a fülembe. A hivogatóim nagyszerüen viselték magokat. Délfelé már vagy egy tucat madaram volt. S éppen jött még egy csapat tengelice, amely a csattogó, éles hivásra ugy csapott le a lépvesszős kóróra, hogy rögtön ottragadt közüle négy.

Ujjongva szedtem össze a zsákmányomat.

- Most bizonyosan megnyerem a fogadást, meg lesz az erkölcsi elégtételem, - gondoltam.

Ebben a pillanatban megkondult a delet jelző harangszó, de rögtön rá hallok egy erős dörrenést az udvar felől. Mi volt ez?!...

Lelkendezve kapkodom össze a holmimat. Sietek fel a kertből a tizenhat vagy hány fogott madarammal.

Az apám ott áll az istálló mellett és vár rám.

- Mi volt az? - kérdezem tőle szemmeresztve.

- Magad látod - mondta és lemutatott a földre.

Ott vagy harminc veréb volt egy rakáson. Az apám egyetlen lövéssel lőtte valamennyit.

Elképedtem. - A nagy puskával! - hebegtem - de hisz ez nem a pisztoly!...

- Te sem a vastőröddel fogtad a madaraidat; láttam, hogy mire készülsz a hivogatóiddal. Különben énnekem is volt «hivogatóm».

- Hol? mi? - dadogtam.

- Egy pár villára való pelyva, amit kiszórattam ide, az istálló elébe. Száz veréb is jött rá.

Nem tudtam mit szólani.

Olyan bamba arcot vághattam, hogy az apám most már hangosan kacagott.

- Mikor fogadunk megint? - kérdezte kötekedve.

- Soha többet - jelentettem ki lefőzötten.

- Akkor feloldalak a veszteséged alól, lakjál jól csak bátran dagadós káposztával - mondta az apám.

És mentünk ebédelni.