II.

Egy hónap óta volt már Bella a gyámapja házánál. Vége volt a kisleányságnak, cselédek álltak rendelkezésére, kényeztette mindenki, még Sarolta néni is, az előkelő özvegy.

A jó asszonynak korlátlan szabadsága volt mindenben a háznál; soha életében nem álmodott olyan kényelemről, amilyenben itt megfizették jó drágán - semmiért. A ház ura kezet csókolt neki, bizonyitva, hogy nem tartja cselédnek, s a nemes hölgyet ezzel annyira megnyerte, hogy ez a hatvan éves gyermek, aki a nyelvén kivül egyetlen tagjának sem volt föltétlen ura, a rábizott leánykát is egész áldott nap azzal mulattatta, hogy a gyámját dicsérte előtte.

Bella szivesen hallgatta, mert őszintén ragaszkodott Barduvayhoz. Ugy tekintette, mint jóltevőjét. Vonzalmának sokszor adta oly kifejezését, amely gyámapját kimondhatatlan gyönyörrel töltötte el s Barduvay, nehogy ezeket az apró kedveskedéseket koczkára tegye, semmit sem árult el előtte abból, amit érzett. Azt mondta magában, hogy majd eljön annak is az ideje. De azért, anélkül, hogy maga is észrevette volna, egész életrendjét megváltoztatta. Többnyire otthon volt, üzleteivel keveset törődött és szórakozottan hallgatta meg az Éliás jelentését. Ezenkivül gondosan fésülködött és illatszereket tartott, szóval, valóságos piperkőczczé lett. Ha koráról volt szó, azt állitotta, hogy a legjobb években van. Egyébiránt nagy és erős volt, mint egy akrobata s nem igen látszott rajta, hogy már közel van az ötödik X-hez.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A tavasz egész teljességével ragadta magához a sziveket; virult a föld, illatot és madárdalt hordott a levegő.

Egyszer Barduvay nyári lakásának kiterjedt parkjában ült gyámleánya mellett egy gyeppadon. Boldog volt, hogy beszivhatja azt a levegőt, amelyet a leányka kilehelt és hogy nem érzett maga mellett semmi vetélytársat. Abban megbizott, hogy itt jól őrzik a kincsét s remélte, hogy lassankint meghalványodik a leányka szivében az az érzelem, amelyet a mostani körülmények közt nem ujit fel semmi. Teljesen ujoncz, volt a szivek harczterén s a Bella nyugodtságát a legjobb jelnek vette.

A leány olvasott, Barduvay nézte. Ez az ember, akit kora fiatalsága óta egyedül a kalmár ész vezetett, akit a teljes elhagyatottság már gyermekkorában megszoktatott arra, hogy ne legyen előtte az életnek más czélja, minthogy minél inkább kizsákmányolja az anyagot: rajtakapta magát, hogy ebben a kertben, melynek bozótját senki más nem gondozta, mint a természet, sokkal szebbnek látja az életet, mint eddig akárhol. Csodálkozott, hogy egy idő óta olyan dolgokat is észrevesz, amikkel eddig sohasem törődött; gyámleányától megtanulta a virágok neveit, gyöngéden óvta azokat a bokrokat, melyekben Bella madárfészket talált s akár örökké a fák alatt lett volna, ő, a szobamoly, aki azelőtt értékpapirjai meg számolóasztala mellől legfeljebb a poros utczára ment üdülni.

Tisztában volt vele, hogy mindez miért van. Olyan embert, mint Barduvay Ádám, a kinek egész élete egy logikailag összeállitott kalkulus volt, nem hozhat zavarba az egyszeregy. Tudta, hogy szerelmes és nem küzdött ellene, mert ez az érzés végtelen kellemes fordulatot hozott rideg életébe. Tetszett magának uj szerepében, mikor elhatározta, hogy családot alapit s elveszi gyámleányát. A leány hozománya eszébe sem jutott e mellett.

Most már odáig volt, hogy ez a gondolat foglalta el minden pillanatát. Valóságos szenvedélylyel érlelte tervét s bár érezte, hogy mint hatalmasodik el fölötte a zabolátlan vágy, nem engedte, hogy az esze beleavatkozzék a szive dolgába. Ugy járt végre, mint a mákonyevő, aki lassankint megszokja a mérget s nem bir megélni többé nélküle.

A szél arról az oldalról fujt, amerre Bella ült. Barduvay sóváran leste, hogy mikor csapódik arczához egy paránya annak az illatnak, mely a leány hajáról, ruhájáról és ajkai körül szerte áradt. Ráképzelte arra az ajakra mindazt, amit róla hallani vágyott s kinozta magát az askéta türelmével, mely annál mohóbban emészti fel az önuralmat, minél tovább volt szigoru lánczokon.

Vágyainak fenevadjai egymásután szabadultak el lelke mélyéből s néma remegéssel lapultak meg valamennyien a kis leány körül, aki nem sejtette e modern Tantalus gyötrelmeit. Pedig Barduvay izről-izre falta föl tekintetével s e közben megakadt a szeme mindenen, a leányka lecsüngő haját összetartó szalagtól kezdve a kivágott czipőcske csatjáig. Észrevette azt is, hogy a gyámleánya zsebéből egy rózsaszinü papirosdarab kandikál ki.

Ahány levél a házhoz érkezett, mind az ő kezén át jutott a czimzetthez, de Barduvay nem emlékezett rá, hogy valaha rózsaszinü levéllel lett volna dolga. A hadnagyra gondolt s tudni akarta, hogy miféle firka az. Egy pillanatnál kevesebb idő alatt tisztában volt vele, hogy tudni is fogja. Az első perczben gyámi hatalmára támaszkodva, követelni akarta, hogy a leány megmutassa neki, de még jókor eszébe jutott, hogy ő vetélytársa egy nálánál szerencsésebbnek s attól tartott: abban a perczben, amelyben elárulná, hogy erről tudomása van, csak a lemondás maradna számára.

Minden sikerét annak köszönhette az életben, hogy a döntő pillanatban feltalálta magát. Ugy rémlett neki, hogy közte, meg vágyai koronája közt az a levél a legnagyobb válaszfal és elhitette magával, hogy joga van ahhoz, amit tenni készült. Közelebb csuszott gyámleányához s a rózsaszinü papirost óvatosan kihuzva zsebéből, gyorsan elrejtette.

Azután fáradt mozdulattal felállott a padról s mialatt szive kiverte nagy, erős mellét, lassan ballagott az első fordulóig s mikor bizonyosra vette, hogy a leány nem látja többé, sietve indult a ház felé, emeleti lakosztályába. - A homályosra függönyözött dolgozószoba ablakából ki lehetett látni a kertre, melynek sürüjében, a fenyvesek zöldje közt, Bella még mindig nyugodtan olvasott.

Barduvay kivette zsebéből a lopott levelet és sietve megnézte aláirását: ugyanaz a kéz volt, amely a kis hadnagy váltóit kiállitotta.