III.

Barduvay, a finom ur, aki sohasem engedett meg magának szenvedélyeskedést, szinte felorditott dühében.

- Tehát mégis! a pojácza-mama, meg a házi Czerberusok daczára! El kellene csapni valamennyit, a nyomorult kutyákat!

Már-már azt hitte, hogy vége van az ostoba komédiának és most ime, kezdheti előlről.

A rongy papirost összeszoritotta kezében, ugy ment végig néhányszor a szobán; lépései dobogtak a mozaik padlón, mintha össze akart volna tiporni valakit. Nem tudta még, hogy mi van a levélben, de azért nem sietett vele, hogy olvassa. Egyedül volt, nem látta senki, eldobhatta boszantó álarczát s vonásain, melyek minden idege megelevenült, változó némajátékban nyilvánultak gondolatai.

Akik Barduvayt sohasem látták másképpen, mint okos nyugalmával, azokra leginkább magas, szabályos homloka, meg arisztokratikus arczéle voltak rokonszenvre keltő hatással. Most ez az előkelő kifejezés, melyben annyi volt a bátorságból és férfiasságból, egyszerre eltünt és tétova tekintetü szemének lángja, meg duzzadt ajkának remegése megváltoztatta az egész embert. A Jánus-lélek másik arcza volt ez, mely megszokta, hogy rabszolgamódra meghunyászkodjék, elrejtőzzék és ne adjon magáról semmi életjelt, de amely azért épp oly mértékben követelte a kettős emberből a maga részét, mint az a másik, talán tetszetősebb külső, melynek rovására háttérbe kellett szorulnia.

Szokva volt hozzá, hogy sohase legyen bizonytalanságban arra nézve, amit tennie kell s ebben rejlett nagy fölénye és erőssége más emberek fölött. Mielőtt a levelet elolvasta volna, már elhatározta, hogy mindenáron széttépi azt a hálót, mely Bellát egy idegen sziv foglyává teszi és megnyugvással gondolt nagy előrelátására, melynek következménye, hogy már régóta kezében tartja bizonyos fokig a vetélytársa sorsát.

Mert mikor megtudta, hogy az az ember szereti gyámleányát, apróra utána járt viszonyainak. Tisztán akart látni, ismerni akarta a veszély nagyságát s nagy megelégedéssel értesült róla, hogy a hadnagynak adósságai vannak, mint legtöbbnyire minden tisztecskének.

Éliásnak egyszerre nem volt sürgősebb dolga, mint ezeket az adósságokat a saját kezében összpontositani s az öreg zsidó hiába csóválta a fejét, nem győzhette meg Barduvayt arról, hogy rossz üzlet ez nagyon. A rideg, számitó embert, aki előtt korábban csak az első helyen való betáblázás volt hitelképes, most furcsa és szokatlan érzelgősség gyengitette meg; régi nemesi névről, katonatiszti becsületről s több efféle, kézzel meg nem fogható dologról beszélt Éliásnak s a hadnagv tartozását legkevésbbé sem látta veszendőnek. Magában pedig azt gondolta, hogy aki adósunk, az félig rabszolgánk, s titokban kivánta, hogy bárcsak minél nagyobb veszedelemben forogna az a hitvány pár ezer forint.

A kalmár felülkerekedett benne egy pillanatra és kalkulust csinált. A hadnagy éppen eléggel tartozott neki arra, hogy adóssága a nyakát szeghesse. Volt ugyan szó egyszer valami anyai ágon maradt kis örökségről, hanem az már uszott; a nemes Doborkayak családfája éppen jókor indult pusztulásnak: a fa utolsó hajtására jóformán csak a puszta czimer szállott. Ez a czimer is egy katona kardjának ékessége, akinek a koporsója fölött alighanem megforditják egyszer.

A váltókat csak a napokban vitte el Éliás; lejáróban voltak s a hadnagy ur prolongálni akart. Ezt most meg kellett akadályoznia. A szócsövön leszólt, hogy a kocsis fogjon; azalatt meg ráért a levelet átfutni, melyről egyébiránt bizonyosra vette, hogy közönséges szerelmi ömlengések gyüjteményét találja benne.

Csalatkozott. A levél rövid volt és tartalma ugy nehezedett rá, mint egy kinos álom. Az az egyetlen halvány reménye, hogy hátha valami régibb levél ez, melyet a kis leány csak ereklyeként őriz, nagyon is hamar szerte foszlott. Elolvasta tizszer is és nem akart hinni a saját szemének; arczát a néma düh meghalványitotta, amint ujra meg ujra meglatolgatta a levél minden szavát.

«Édes kis Bellám! - irta a hadnagy - igy nevezlek, mert rövid idő választ már el attól, hogy örökre enyém légy. Néhány hónap alatt vége lesz a pörnek, mely apám családi vagyonához juttat s akkor megszünik az akadály, mely eddig kötelességemmé tette, hogy titkoljam czélomat gyámod előtt. Boldog vagyok, hogy bizol bennem és kérve-kérlek, jőjj ismét a szokott időben...»

Barduvay Ádám ugy érezte, mintha egy iszonyu pörölylyel rácsaptak volna a fejére. Az akrobata megtántorodott és behunyta a szemét, hogy ne tudja meg egyszerre az egész rettentő árulást, melyet a levél felfedezett. Mikor az első megdöbbenésből felocsudott, olvasott tovább.

«Kérd meg Sarolta nénit, a mi jóságos védőangyalunkat, hogy gondoljon rám, szerető öcscsére, akinek érdekében feláldozta magát és vigasztaljon meg azzal, hogy nem tilt el bennünket egymástól. A kocsit hagyjátok ismét a vadászház mögött, a fák lombja elrejti ott a kiváncsiság elől...»

Barduvay nem olvasta tovább. Valami befejezésféle következett, meg az aláirás. Azokból bizonyára nem tudna meg ujat. Egészen elkábult az eddigitől is, annyira, hogy eleinte meg sem értett mindent.

Tehát megcsalták, kijátszották, bolonddá tették. Megfogták a saját tőrében s mikor egy tisztességes asszonyt keresett, akire Bellát rábizhassa: maga nyitotta ki ajtaját leghalálosabb ellenségeinek.

Mert az kétségtelen, hogy esküdt ellensége valamennyi: Bella, a hadnagy, sőt még az a pletykás szipirtyó is, akiben pedig annyira megbizott. Kicsoda is tulajdonképpen ez a Sarolta néni? Egy vén keritő, aki visszaélt ura jóságával s a sétakocsizás ürügyével megannyi találkozást segitett elő a vadászház tölgyfái alatt. Felültették, mint egy gyermeket; vak volt és vezették tetszés szerint; hisz az egész háziasszonykodás csupa komédia, amelyet eljátszik egy regényes vén asszony az öcscse kedvéért; kicsinált dolog, valóságos összeesküvés, melyben az egész világ ő ellene harczol s miután köztök egy hü embere sincs, titokban maradt az egész aknamunka.

Csak legalább Bella ne volna azok között, akik megcsalták és ellene törnek! Csak ez a fehér galamb, ez az ártatlanság, ez a Vénusz-testtel született Madonna maradt volna meg jónak és igaznak!... De mit tehet róla ez a gyermek, aki mellett itt volt az ördög s a csábitás?!...

Arra nem is gondolt, hogy ennek az ördögnek valószinüleg villogó szeme és nagyon csinos bajuszkája van s hogy ennélfogva alig volt rá szüksége, hogy a csábitással magát valami nagyon megerőltesse.

Lassankint hire ment már, hogy a leánynak egyebe is lesz a kis ingatlannál. Barduvay, miután milliomos lett, fölöslegesnek tartotta, hogy ezt nagyon titkolja. Mig a szive meg nem szólalt, ugy beszélt a dologról, mintha az ő millióiból kerülne ki a dus hozomány. Ez is nagyban emelte nagylelküségét az emberek előtt. A leány gazdagsága szinte kinálta neki a gyanusitást. Persze! egy ilyen aranymadár holmi ringy-rongy hadnagyocskának!...

Hogyha ugy volna!... ha csakugyan a pénze miatt járna utána!... oh, akkor a játék meg lenne nyerve, - a mellényzsebéből kiráz neki egy tábornoki nyugdij-alapot.

Jelentették, hogy be van fogva. Barduvay lement és mialatt a keztyüjét felhuzta, néhány közönyös kérdéssel kivallatta a kocsist. Az jámbor arczczal mondta el neki, hogy miféle vadászházról van szó és ostobául őszinte tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy a vadászház mögött nem mozdult el egy perczre sem a lovai mellől. Nem tudott a jó ember semmit és katonatisztnek szinét sem látta.

Barduvay megmondta neki, hogy hova hajtson s a fogat csakhamar eltünt a nyaraló látköréből. A ligetes erdőből kiért a sik mezőre, magasra nyult vetés fénylő zöldje lengett körülötte mindenfelé. A selymes buzahajtás ingása az ő haja lengését juttatta eszébe; a páros pacsirta látása rávitte gondolatát magányos élete ridegségére. A nekibokrosodott szőlővenyige közt egy jókedvü suhancz évődött a szeretőjével. Barduvay Ádám, a milliók ura, megirigyelte tőlök, hogy olyan szabadon szerethetik egymást.

Megváltozott az idők járása fölötte, a sziv szólalt meg benne, annak a hangját hallotta mindenütt.