IV.

Egy félreeső utczában lakott Éliás.

Volt neki egy földszintes háza, csendes és elhagyott, mint egy kolostor. A ház ajtaja örökké zárva; Éliáshoz nem jártak vendégek, de aki véletlenül bekerült a kapun, azt meglepte a nagy rend és tisztaság.

Az utczára néző ablakok vas rostélylyal védték a házat; az udvart magas kőfal választotta el a szomszédos telkektől s ugy be volt ültetve fával, cserjével, hogy kertnek is megjárta.

Éliás jóformán egyedül lakott ebben a házban. Csak egy vén nőcseléd volt körülötte, akit a sok év óta tartó elvonultság elszoktatott a szótól s aki nem zavarta gazdáját szemlélődésében. Ez az asszonyszemély volt összes rokonsága és barátsága, akihez nem füzte ugyan semmiféle vérbeli kötelék, de azért rábizta mindenét: vagyonát, háztartását, sőt még a testi jólétét is.

Öreg emberek, akik már csak a mult emlékein tallózva örülnek a régi szép életnek, gyermekkorukból emlékeztek vissza, hogy egyszer egy zömök termetü, dereshaju zsidó költözött be az elhagyatott házba, akit egy szenvedő arczu fiatal nő kisért. Az asszony lázas szeme révedezve kerülte a mások tekintetét s ha duzzadt ajka nem lett volna olyan nagyon piros, arcza halaványsága után azt hihették volna, hogy nincs semmi vére. Egy kis szopóst ringatott a karján, s ha a kis ember néha felsirt, gyöngéd csókjával nyugtatta meg.

A csendes ház kapuja bezárult mögöttük, azután ismét kihalt lett a tájéka, mint azelőtt volt.

Éliást nemsokára ösmerte mindenki. Akinek eladni valója volt, az őt kereste; aki venni akart, az hozzá fordult. Felesleges szót nem igen beszélt s miután tudták, hogy pénze van, megbecsülték. A fiatal asszonyt, meg a gyermekét nem látták azontul.

Csak egyszer, vagy egy félesztendő mulva, került kivül az asszony a kapun. Egyszerü fakoporsóban feküdt, nagyszakállu zsidók tették a gyászkocsira. Éliás a karjára vette a siró porontyot, ugy kisérte gyalog a koporsót. Mikor visszajött, a kis gyermek nem volt többé nála.

Attól fogva még csendesebb, még kihaltabb a ház.

Kevesen vannak, akik erről tudnak. Az ujabb nemzedék előtt nem más Éliás, mint egy vén zsugori, akinek kincsei vannak vas rostélya mögött s akiről azt tartják, hogy olyan koru, mint a bibliai vének.

Pedig a haja alig deresebb, mint egy emberöltő előtt; mozgása ruganyos, arcza ránczai ki sem látszanak tömött hosszu szakálla közül s a homloka fehér. Ilyennek ösmerte jóformán mindenki, nagyon régóta nem változik ő már. Csak annyi az egész, hogy egy kicsit megaszalódik, lassankint kiszáradnak belőle a nedvei és elfonnyad. Ha még sokáig tart, be fog válni élő mumiának.

Az öreg Éliás nagyon elmerült a gesztenyefák alatt; vaskos bőrkötésü könyvből olvasott, nem hallotta, hogy kocsi állott meg a ház előtt. Csak mikor a csengőt megrántották, akkor eszmélt fel és küldte a cselédet, hogy nézzen ki egy kicsit. Ő maga nem mozdult, de azért kiváncsian várta, hogy mi ujság. Szokatlan dolog az, hogy őt idehaza megkeressék.

Mikor Barduvay Ádám belépett a házba, az öreg Éliás ugy felugrott deszkapadjáról, mintha husz éves lett volna.

- Óh, óh, Ádám ur!... milyen szerencse.

És azzal gyors tipegéssel, majdnem futva sietett a ritka vendég elé. Egyre ismételte: «Milyen szerencse, óh, óh!...» Azután megfogta az athleta kezét és megszoritotta, megnézegette tetőtől talpig, összetapogatta a karját:

- Áldott legyen az Isten! Csupa egészség;... erős, nagyon erős;... milyen szerencse!...

Barduvay egy darabig hagyta, hogy körülsimogassa és eldicsérje az akrobataságát, azután megszólalt:

- Sürgős beszédem van, Éliás.

- Persze, persze, ha már idefáradt; ok lehet arra. Tessék csak befelé,... milyen szerencse!...

Levette a házisapkáját és alázatos, de azért bizalmaskodó szolgálatkészséggel fogta kézen vendégét, ugy vezette be a szobájába. Homályos szoba volt az, egyszerüen bebutorozva; egy bőrdiván, néhány szalmaszék, régi divatu iróasztal, a falon itt-ott bibliai képek. Az ablakok az udvarra nyiltak s egy ajtó átvezetett az utczai oldalra, ahol néhány besötétitett szoba volt; ócska butorok mindenütt, tisztán leporolva, megtörülgetve; nem lakott ott senki, egy légy se zugott keresztül a kriptaszerü csenden.

Éliás át akart menni a vendégszobába, Barduvay Ádám nem engedte:

- Jobb itt, ahol a levegőben van már az üzlet és nem zavar az utczai lárma.

- Igen, a hogy tetszik; üljön le, Ádám ur.

Az öreg zsidó előhuzott egy szalmaszéket és maga is leült. Illőnek látta megmagyarázni: «Ezek az öreg lábak,... hehe!... nehéz vagyok már.»

Barduvay megelégelte a formaságot, türelmetlenül rátért a dolgára. Nem tudta, hogy hogy adja elő.

- Valami váltók vannak itt. Az a katonatiszt... Nem tudom, talán most járnak le?

Éliás fanyar arczot vágott és ugy tett, mint aki boszankodni szeretne, de nem mer.

- Persze, persze; az a katonatiszt. Tudtam én azt, rossz üzlet az nagyon...

- Nem arról van szó, Éliás.

- Áj, áj, iszen tudom; önnek nem baj az, Ádám ur, de énnekem fáj. Üzlet csak üzlet; higyje el, hogy az ilyesmi csupa renommérontás.

- Nem értem.

- Hát ugy van az, Ádám ur: az ember mindig jól kell, hogy csinálja a hivatását. A suszternek nem szabad rossz csizmát csinálni, a péknek nem szabad rossz zsemlyét sütni, a kereskedőnek nem szabad rossz üzletet kötni. Az a hadnagy ur rossz, megmondtam én mindjárt. Adni, adnék neki, ha volna mit, de nem adnék kölcsön. A kölcsön, az már üzlet; olyan kölcsön, amit vissza nem kapok, rossz üzlet, - én pedig kereskedő vagyok.

Egészen belepirult a lelkesedésbe. Barduvay nyugodtan hallgatta.

- Nem ment az ingyen, Éliás.

- No, no, nem ment ingyen. Egy emberrel több, aki a mienk, aki hasznunkra lehet, de egy kicsit drága.

- Mennyi mindössze?

- Hja, azt meg kell nézni; öreg ember vagyok; - kaczagott hozzá és a fejére mutatott, - feledékeny, álmos; hanem itt van a könyv, mindjárt beszél az.

Felállott és egy szekrényből kivett egy névmutatót. Száraz, ránczos ujjaival lapozott benne.

- Hogy is hivják csak? ahán, Doborkay! - Doborkay, Doborkay, - mormogta magában, - itt van, 115, a 115 alatt, azonnal megmondom; tehát Doborkay Endre, huszárhadnagy, régi nemes család, anyai részről valami kis birtok, egyéb semmi. Hallja, Ádám ur? egyéb semmi. Váltótartozás: egy, kettő, három váltó, összegezve; megint egy, kettő, három, summa-summárum a kamatok nélkül ugy tizezer forint. Az a birtok, az anyja után, alig ér ennyit, pedig korábbi adósságok vannak már rajta. A hadnagy ur jól csinálta a maga dolgát.

Barduvay elgondolkodott. Tizezer forint adósság egy olyan kis katonatisztnek! Soha ki nem mászik belőle. A mint egy kicsit megszoritják miatta, vége van: könnyelmü adósságcsinálás miatt elveszti a rangját, azután lőheti magát főbe. Jól van az a kelepcze felállitva.

Odafordult Éliáshoz:

- Sok pénz, nagyon sok pénz, de nem is megyünk tovább: nem fogjuk a váltót prolongálni.

Éliás nagy szemet meresztett és csodálkozva csóválta a fejét:

- Nem prolongáljuk?... hm!... Lássa, Ádám ur, igy van az: ha az ember ur lesz, elszokik tőle, hogy a fejét okosan törje; azután azt megsinyli az üzlet. Hát ha nem prolongálunk, akkor elveszett a pénzünk. Az urfinak majd kiteszik a szürét, aztán se tőke, se kamat. Igy legalább a kamatokban valahogy csak megtérül a kész kiadásunk. Sokáig tart, de majd csak lesz belőle generális, akkor fizet, bizonyosan fizet.

Az öreg zsidó azt vette észre, hogy a levegőnek beszél: Barduvay nem hallgatott rá, arczkifejezése elárulta, hogy máshol van a lelke. Éliás kitalálta, hogy annak az embernek kisebb gondja is nagyobb most a tizezer forintnál. Aki olyan közel van a száz esztendőhöz, annak nem nehéz már a más emberek veséjébe látni, megtanitja rá a hosszu tapasztalat. Elmosolyodott és annyit mondott: vagy ugy!...

Barduvay megrezzent és amint tekintete találkozott az öreg ember fénytelen szemével: elpirult.

- Hallja, Éliás, nem akarom én magát megcsalni; ’iszen mi üzlettársak vagyunk. Az a tizezer forint fucscs! Bátran leirhatja veszteségszámlára, hanem azért mégsem prolongálunk.

Az öreg ember szomoruan hallgatott. Rosszul esett neki a veszteség, de még rosszabbul a bizalmatlanság.

- Hát mért nem mondta előbb?

Barduvay megfogta a kezét.

- Nem fog attól a maga feje fájni, de még az enyém sem. Miért mondtam volna előre?

- Csak; jól esett volna.

- Tudom. Maga szeret engem, öreg Éliás. Mindazok közt, akiket ismerek, magára emlékszem legrégebben. Jó volt hozzám mindig; oktatott, védett... igen, hiába huzódik, sokat köszönhetek én magának. De ez nem üzlet; ehhez maga nem ért.

- Jól van, jól; ugy-e gyülöli azt a katonát?

Barduvay még idejekorán összeszedte magát. Az ő titkába nem volt szabad holmi üzlettársat beavatni.

- Alig ismerem. Annyi az egész, hogy Bella megszerette és én nem akarom, hogy ilyen könnyelmü, léha férje legyen.

Éliásnak kiderült az arcza.

- Erről ismerek rá; okos és előrelátó, amit mindig csodáltam benne. Oh, oh, milyen fej...

Szeme elragadtatással csüggött Barduvayn, azt hitte, hogy érti. A tizezer forint majd elszámolódik a kisasszonyka örökségébe. De a leány legalább nem kerül olyan kézre; valami derék, komoly ember inkább való hozzá. Barduvayra nézett. Ki tudja, mi van a sors könyvébe irva?... Az urfi majd leköszön és elmegy hétszilvafásnak, a szép örökség jó kézre vár; majd elcsinálja azt az okos ember, akárhogy kezdi, csak jó sül ki abból. Annyi bizonyos, hogy ki van már az eszelve régen. De mégis aggódott:

- Hátha a leány beleavatkozik?

Barduvay vállat vont.

- Majd kiábrándul. Csak a Don Juant kell egy kicsit megnyomoritani, hogy prózaibb legyen a formája előtte.

- Hátha megköti magát és makacskodni talál?... Az ilyen kis leány csupa fellengősség.

- A hadnagy ur majd nem köti meg magát. Mikor is járnak le azok a váltók?

Odakint csengettek. Éliás nem törődött vele, nagyon elfoglalta ez a dolog. Majd kinyitja az öreg szolgáló. Hamarosan előkereste a váltókat.

- Holnap a terminus; minden perczben várom a hadnagyot.

Az öreg cseléd csoszogva lépett be. - Az a katona van itt, - dünnyögte.

Barduvay meg Éliás egymásra nézett. Nagyszerü véletlen. Éliás azt kérdezte a tekintetével: bejöhet-e? Barduvay felelt neki: igen. És mialatt a szolgáló nagy lassan kiment, összedugták a fejöket és elkezdtek suttogni.