IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Doborkay Endre huszonöt éves volt. Nem csinosabb, mint akárhány bajtársa, de csupa kedvesség. Egy ember, aki nem tudta, hogy az életnek még gondjai is vannak s igy csak a vidámság levegőjét vitte magával mindenfelé, amivel megnyerte a férfiakat s veszedelmes volt az asszonyokra. A fiatalság, az egészség, meg az arany bojt külömben is megkönnyiti már az efélét.
Egy kicsit zavarba jött, mikor Barduvayt meglátta, de nem tart az ilyesmi sokáig világban forgott embereknél. Azalatt, hogy Éliás megkinálta székkel, visszanyerte katonás nyugalmát és udvariasan üdvözölte imádottja gyámját, akivel a falusi magányban találkozott egyszer.
- Mivel szolgálhatok, hadnagy ur?
Doborkay azt hitte, hogy minél kevesebb szóval esik át a dolgon, annál kevésbbé lesz feltünő. Boszantotta, hogy most tud valaki itt lenni s hogy az a valaki éppen Barduvay; de már mindegy, azért katona, hogy ha bajban van, hát kivágja magát.
- Azt a kis váltót szeretném rendezni, - felelte.
Éliás megsimogatta hosszu szakállát.
- Pontos, nagyon pontos. Igazi katona. Rábiznám az egész életemet, az egész vagyonomat.
Barduvay ugy tett, mintha nem hallgatna oda. Valami irás volt előtte, azt nézegette. Doborkay ezer mértföldre kivánta onnan. Ha más valaki lett volna ott, bizonynyal megmondja Éliásnak, hogy négyszem közt akar vele lenni, de igy nem tehette, gyanut keltett volna. A sok dicséret csak még jobban kihozta sodrából. Mit fecseg a szamár összevissza? Kikürtöli, hogy rendes látogatója; mi szükség van arra? Hanem azért azt hitte, hogy jó lesz mosolyogni.
- Kifizetem a kamatokat és másik váltót adok, - mondta.
- Hadnagy ur, baj van. Nem lehet a váltót prolongálni.
- Ugyan?!...
Pillanatnyi csend következett. Barduvay még mindig el volt merülve irásaiba, nagy buzgalommal számolt valamit. Doborkay nem tudta eléggé elpalástolni kellemetlen meglepetését; Éliás ég felé forgatta szemét, mint aki nagyon meg van hatva és végre hozzákezdett, hogy valamiképen megmagyarázza.
- Itt van éppen Barduvay ur, ő tudja legjobban. Nagyon sokkal tartozom neki valami bérletért. Kérdezze csak meg.
Barduvay a nélkül, hogy felnézett volna papirosáról, megkérdezte:
- Mennyivel tartozik a hadnagy ur?
Doborkay intett Éliásnak, hogy hallgasson. Éliás ugy tett, mintha nem vette volna észre és kimondta:
- Tizezer forint, a kamatok nélkül.
Barduvay letette a tollat és csodálkozva nézett a hadnagyra.
Tekintete nyiltan elárulta gondolatát: «Hát mire csinál egy ilyen tiszt akkora adósságot?»
Doborkay kitalálta. - Meg fogom fizetni, - mondá. Azt hitte, hogy ezzel bezárja a további tárgyalást; számitott rá, hogy egy ember, a ki rá nézve mégis csak idegen, nem firtat egy olyan kényes ügyet, amihez köze nincs.
Barduvay nem is szólt rá semmit, hanem Éliásnak, aki nagyon közelről volt érdekelve, bele lehetett avatkoznia.
- Holnap van a terminus, - mormogta.
- Nos tehát, ön átveszi most a kamatokat és még egy kis halasztást ad. A legközelebbi lejáratkor hozom a tőkét is.
Volt a hangjában valami követelő, a hogy a hivatásszerü katonák kérnek, akik ahhoz vannak szokva, hogy vagy engedelmeskednek, vagy parancsolnak. Éliás azonban soha se volt katona és nem ismerte a szubordinácziót.
- Lehetetlen, hadnagy ur, higyje el, hogy teljes lehetetlen. Nagyon sokkal tartozom Barduvay urnak.
Doborkay félig tréfásan, de nem minden aggodalom nélkül megkoczkáztatott egy közvetett kérdést:
- Talán ő neki lesz még türelme? Könnyü egy olyan milliomosnak.
- Nagy tévedés, uram: higyje el, hogy minekünk is megvannak a magunk nagy gondjai és én biztositom, hogy e perczben boldog lennék, ha cserélhetnék Önnel.
Szinte megdöbbent, mikor kimondta, de nyugodt volt abban, hogy nem találják ki szavai értelmét és valami kinos gyönyörüséget talált abban, hogy ezt a rejtett vallomást mások előtt tette önmagának. Azután, mikor látta, hogy vetélytársa elkomolyodik, vontatott hangon hozzá tette:
- Egy feltétel alatt azért segitenék önön.
Majdnem megbánta, mikor kimondta, de már megtörtént. Tervszerüleg vitte oda a dolgot, hogy a hadnagy benne keresse menekülését és most, mikor itt volt a döntő pillanat, rettegett, hogy titkát el fogja árulni. Felállott és az ablak elé ment, honnan a homályos szobában levőket jobban láthatta, mig az ő arcza inkább árnyékban maradt.
A hadnagy várta a folytatást; Éliás hallgatott. Barduvay azt gondolta, hogy most egy csapással fogja megsemmisiteni ellenfelét.
- Mondjon le örökre a gyámleányomról, - mondá, keményen megnyomva a szavakat s a mellett kiegyenesedett és athleta karjait összefonta mellén, mintha attól félt volna, hogy kiszabaditják magukat önuralma alól és most összezuzzák azt az embert, aki boldogságának utjába mert állni.
Doborkay Endre megdöbbent és nagy zavarában megsemmisülve nézett a gyámra.
- Mindent tudok és nem akarom, hogy ez a játék tovább is folyjon. Nem teszek szemrehányást, pedig a titkolózás szinte kihiv rá; de végét kell vetnem, miután Bellát már másnak igértem.
Ha Doborkay nem lett volna annyira meglepetve, észre kellett volna vennie, hogy milyen vad hév volt abban a kijelentésben, de az egyenes lelkü fiatal katonát nagyon váratlanul érte a csapás és az első pillanatban nem gondolt egyébre, minthogy szerelme veszélyeztetve van. Eszébe jutott, hogy a Bella utolsó levele, tele édes igérettel, most is ott van a szive fölött és feltámadt benne a dacz.
- Nem volt joga hozzá, - kiáltotta, - mert engem szeret és én is szeretem!...
Barduvay elsápadt. A gyalázatos még dicsekszik vele! Szavakat keresett, amelyekkel a porba sujtsa.
- A pénze nélkül is? - kérdezte gunyosan.
Doborkay a kardjához kapott: Köszönje meg, hogy a gyámja neki!
- Külömben most összeapritana, ugy-e?! Nézzen ide! - kaczagott az óriás ember és felragadva székét, öklének egy ütésével pozdorjává zuzta. - Láthatja, hogy nincs szükségem rá, hogy kardot vagy más fegyvert vegyek a kezembe!...
Éliás, akit ez a kinos jelenet halálra rémitett, minden tagjában reszketve, siránkozni kezdett:
- Jaj, jaj, Ádám ur, hol van az a jó csendes esze! Hadnagy ur, az Istenért, ne ránczigálja azt a spádét; hagyják békében a székeimet!...
Barduvay Ádám belátta, hogy amit tett, nem volt okos dolog. Megpróbált mosolyogni és szánté barátságos hangon azt mondta:
- Ne vegye komolyan, hadnagy ur. Kereskedő ember nem ért a lovagias formaságokhoz s én nem akartam egyebet mondani, mint hogy egy olyan elkényeztetett leányt, a milyen Bella, vagyontalan ember nem vehet nőül.
Doborkay közbe akart szólni, de Barduvay még nem fejezte be; visszatért nyugalma teljes simaságával adta meg vetélytársának az utolsó döfést; bizonyosra vette, hogy ezzel tönkreteszi:
- Bella tán nem törődnék vele, mert hisz’ e tekintetben minden fiatal leány egyaránt naiv, de önérzetes ember - lassan szürte a szót - sohasem számit pénz dolgában a feleségére.
- Azt én sem tettem, uram, s feltételezem, hogy ez a megjegyzése nem vonatkozik rám, - felelt Doborkay. - Tisztelem az ön aggodalmait és belátom, hogy a látszat félrevezethette. Meg fogok hát magyarázni mindent.
Barduvay jobb szerette volna, ha magyarázat helyett egyszerüen csak megalkusznak. Még mindig remélte, hogy üzletet fog csinálni a katonatiszttel, akinek - ugy hitte - lesz annyi esze, hogy két rossz közül a kisebbet választja. S igy mindenáron rá akart térni a dologra.
- Nekem nem tartozik a hadnagy ur magyarázattal, - mondá.
- Meglehet, de most már magamnak tartozom vele, hogy tisztázva legyek s önnek kötelessége meghallgatni. Azt hitte, ugy-e, hogy könnyelmü vagyok, aki aláástam jövőmet s most jó házassággal akarok a bajból menekülni? Arra is gondolt, hogy legrosszabb esetben eladom magamat és megfizettetek egy lemondást. Nem jól ösmer, uram. Ha csakugyan könnyelmü lennék és bizonytalanra csináltam volna adósságokat, akkor sem fogadnám el ajánlatát. Uj pályát kezdenék, dolgoznám, hogy megfizethessem tartozásaimat és Bellára biznám, hogy hü marad-e hozzám, amig tisztességesen el tudom tartani. De erre nincs szükség. Örökségem van, mely bőven meghaladja adósságomat s gyámleánya urnő lesz mellettem.
Barduvay visszaemlékezett, hogy abban a levélben, melyet a leány zsebéből kilopott, olvasott már erről. Akkor nem vette komolyan, vagy azt hitte, hogy a tisztecske nagyzol. Kiváncsi volt a folytatásra.
- Apám után is szép vagyon maradt rám, csakhogy pör alatt volt eddig. Most megnyertem a pört.
- De hisz a Doborkay-birtok már tul van terhelve? Különben sem hallottam róla, hogy valaha pörben lett volna, - szólt közbe Barduvay csodálkozva.
- Igaza van, a Doborkay név ma már nem jelent mást, mint nemességet. De az én apám nem Doborkay volt.
Barduvay és Éliás a legnagyobb meglepetéssel nézett a hadnagyra. Egy szót sem értettek a dologból.
- Az urak nem tudják, - folytatta Doborkay, - hogy én az édes anyám nevét viselem, akit mint ősi családja utolsó sarjadékát fiusitottak. Apám gazdag iparoscsaládból származott; huszárőrnagy volt, mikor megnősült s mint ezredes halt meg.
A két ember bámulata egyre növekedett. Mindez egészen uj volt előttök. Doborkay csaknem elérzékenyedve fejezte be magyarázatát:
- Az apám születésre nézve nem volt nemes ember, csak a csatákban kapott sebek tették nemessé; egyszerüen Szabó Pálnak hivták.
A vadállat üvöltésével ugrott fel e szavakra Éliás.
- Öld meg! öld meg a nyomorultat! - hörögte halálsápadtan. Egyik kezével belekapaszkodott Barduvayba, a másikkal a hadnagyra mutatott. Iszonyat volt ránézni eltorzult arczára. Azután egyszerre elkezdett tántorogni és összerogyott. Barduvay felfogta estében és a divánra fektette; a hadnagy bekiáltotta a szolgálót.
Mig a vén cseléd siránkozva locsolgatta gazdáját, a vetélytársak közös erővel fogtak hozzá, hogy életre keltsék. Barduvay megtapogatta az öreg ember szivét. Dobogott. E szerint csupán elájult. De mi okozhatta ezt a kitörést? Doborkay megrendülve szólt:
- Megfoghatatlan! Azt kell hinnem, hogy a szegény öreg megzavarodott. Milyen borzasztó volt!
Barduvay sejtette, hogy Éliással különös dolog történt; egy puszta névtől nem zavarodik meg egy olyan kipróbált józan ész. Egyedül akart vele maradni és rögtön készen volt a tervével.
- Mindegy, akármi, de az bizonyos, hogy beteg. És senki sincs itt, akit orvosért küldhetnénk, mert ez a cseléd most nem hagyhatja itt. Talán a hadnagy ur lesz olyan szives?...
Doborkay kész örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy eltávozhatott. Nagyon rosszul kezdte magát érezni ebben a komor szobában, melyben oly kinos órát élt át az imént. Röviden elbucsuzott Barduvaytól és megigérte, hogy azonnal küld orvost. Egyebekre nézve majd tisztába jönnek legközelebb... rövid idő alatt.
Barduvay várt, mig elhangzottak a hadnagy lépései. Akkor kivett zsebéből egy kis üveget és a halálsápadt öreg ember orrához tartotta. Néhány pillanat mulva Éliás felnyitott szemét.
Az öreg cseléd kiabált örömében, Barduvay kiküldte. Az ajtóban megállitotta és egy boritékban pénzt adott neki:
- Ha az orvos jön, fizesse ki és mondja, hogy egy másik orvos már megelőzte.
Azután felültette az öreget, aki lassankint magához tért és emlékezni kezdett. Egyszerre felkiáltott és arczára ismét a düh démona ült.
- Elment... elment, - mondogatta halkan.
- Mi történt, Éliás? - kérdezte végre Barduvay, akit az öreg eddig alig vett észre.
Éliás felugrott és megfogta az akrobata kezét.
- Mi történt? - ismételte remegő hangon, - jöjjön hát, majd el fogom mondani.
És bevitte Barduvayt a legtávolabb eső szobába, melyben legócskábbak voltak a butorok s a levegő dohos és fülledt volt, mintha évek óta nem lett volna kiszellőztetve. A falon egy nagy kép aranyozott kerete fénylett, maga a kép sürü fátyollal volt leboritva.