VI.

Az öreg ember betette maga után az ajtót és mintha nem bizna benne, hogy egyedül vannak, körülnézett.

Kezét homlokára szoritva, megállott a szoba közepén és átszellemült arczczal szedte rendbe gondolatait. A behajtott zsalu zöld lapjai közt alkonyati napsugár csuszott be és a csipkefüggöny vonalai után fantasztikus árnyék rajzolódott a szemközt levő falra, melyen a leboritott kép volt.

Éliás megmozdult. Mintha egy templom szent levegője venné körül, lassan, zajtalanul huzott elő egy széket és megkinálta vele Barduvayt. Ő maga nem ült le; belekapaszkodott a menyezetes ágy függönyébe és halkan, szakgatottan, akár egy álmodó, elkezdett beszélni.

.......................................................................................................................................................

«Régen volt az már. Az apám, aki száz évig élt, meghalt. Ő még egészen pária volt: jogok nélkül, sulyos kötelességekkel... A feleségem, a szép Sára, akit igy hivtak egyszer, meghalt, de akkor már nem volt többé szép, hanem öreg és ránczosképü. Egy leányom maradt: Juditnak hivták.

A feketeszemü Judit. Most is itt látom magam előtt. Nagy haja volt, mikor megszületett; sötét, mint az édesanyjáé; meg kicsinyke, vérpiros szája; nem tudott vele sirni, csak kaczagni... az édes...

Jaj de szerettem!... az a leány volt az én kincsem, akit ringattam a karomon, a térdeimen; neveltem okosan, játszottam vele, mint egy pesztonka, hazaszaladtam egy mértföldnyiről, hogy néhány perczre lássam, ugy mentem tovább a dolgomra...

Sok dolgom volt,... mindig akadt dolgom. Azt akartam, hogy gazdag legyek, hogy meg tudjam neki szerezni, amit a szeme-szája kiván, hogy el tudjam vele feledtetni, hogy magába van a világon mellettem;... hogy pótoljam az anyját...

Kis gyermek volt, mikor árván maradt, alig pár éves. Sokáig nem mertem neki megmagyarázni. Majd megszakadt a szivem, mikor azt kérdezte: Édes apám, hol van az én mamám? Elment, kis leányom, hanem majd visszajön; itt küldi neked ezt a játékot, nézd, milyen gyönyörü! Hogy csókolta, hogy örült neki az árva leány, az én leányom!...»

Egy perczre megpihent. Évek repültek el gondolatában, azokról bizonyára nem volt semmi mondanivalója. Ránézett Barduvayra, a kinek nem jutott eszébe, hogy sürgesse, hanem csak hallgatta néma figyelemmel. Azután folytatta:

«Egyszerre megnőtt. Észre se vettem: egy hosszu ruha tette az egészet... Mikor reggel elmentem hazulról, olyan kis bolond volt, hogy megcsiptem az arczát és fölemeltem a levegőbe, ugy csókoltam meg; mikor este megjöttem, látok egy kisasszonyt, akinek azt kellett, hogy mondjam: «Alászolgája!»...

Hogy kikaczagtuk egymást!... Te bolondos apa, ugy-e szebb vagyok igy? Hát mért nem emelsz a levegőbe megint? De nem emeltem többet. Oh, én ostoba öreg fejem; ilyen az, mikor nincs asszony a háznál; hát nem azt hittem, hogy olyan kis baba marad mindig?

Másnap guvernantot fogadtam neki. Finom hölgyet, aki sokat beszélt és szépen tudta magát viselni. Ugy megszégyeltem, mikor megtanitott rá, hogy ne vágjak fel a tányéromon mindent egyszerre... de azért örültem titokban. Milyen kisasszony lesz a lányomból!»

Eleresztette az ágy függönyét és nehéz lépésekkel végig ment a szobán. Utóljára is visszatért előbbi helyére, mégis csak ott volt neki legjobb. Mintha valami oda huzta volna.

«Kisasszony lett belőle; finom és kényes. Ugy féltem mindig, mikor azzal a franczia leánynyal elment hazulról... Mert mindennap sétálni mentek... Azt akarta, hogy vegyek neki ruhát, ékszereket. Vettem. Nem tagadhattam meg az árvától, aki örökké siratta az anyját. Mert sokat siratta... Nagy szive volt nagyon, szerencsétlenségre...

Napról-napra szebb lett. A mai lányok nem olyan szépek többé... Ön azt nem tudja, Ádám ur, mert soha sem igen törődött vele. - Látott ön már valaha egy szép zsidó leányt? ...Ne beszéljen nekem ábrándos szemekről, fehér arczról, kis puha kezekről; azt mondom én, hogy mind nem ér az semmit. Szobrot faragni tud a szobrász is, ha nem dolgozik többet; a szemét meg ugy forgatja kiki, ahogy akarja. ...Aki nem látta az én Juditomat, az nem is látott szép zsidó leányt.

Nem vagyok én poéta, Ádám ur, se nem az apai vakság csacsog belőlem. De azt tudom, hogy mikor megláttam földig érő haját, hát azt gondoltam: ez itt az Éva, akinek semmiféle Ádám sem áll ellent, és mikor azt a sötét bőrt megláttam a karján, amelyik ugy feszült párnásan, gödrösen, finom, ki nem érezhető csontjai fölött, hát a bün jutott eszembe: hogy kinek a nyakát fogja az a két kar egyszer körülfogni és hogy meg kell halnia annak a halandónak akkor a gyönyörtől!...

Ne higyje, Ádám ur, nem halt bele a halandó ember!... Jaj de nehéz a szivem, a lelkem! Jaj, de megvert az Ábrahám istene!...»

«Ádám ur, hallgasson ide; egy napon eltünt a leányom!... Nem szólott egy szót sem, ott hagyott engem, nyomorult vén embert, aki imádtam s még el sem bucsuzott. Mikor már félig megörültem, harmad nap mulva kaptam egy levelet... Tudja mi volt benne? Ugy-e, mi volt benne? Ugy-e, hogy nem tudja?... Azt irta benne, hogy elment a kedvesével! Hallja-e, Ádám ur? a kedvesével ment el!

Legyen megátkozva a franczia leány! Legyen megátkozva a csábitó! Átkozott a világ, az Isten!...»

Barduvay észrevette, hogy Éliás tántorog. Felugrott és gyengéden betette egy karosszékbe. Az öreg ember megkapaszkodott a karjába és nem eresztette el. Lihegve, az emlék kinja alatt vivódva nézett az athlétára, aki mint a pelyhet, oly könnyen vitte karján.

«Én is ilyen voltam. Régen, nagyon régen. Leütöttem volna egy bikát is. Oh, hogy kerestem azt az embert!... de nem találtam. Talán máskép lenne, ha megtaláltam volna... Csak annyit tudtam róla, hogy katonatiszt. Hátha egy egész hadsereg lett volna!?... Élesre fentem egy hosszu kést és elindultam a világba utána... Tudtam én azt, hogy mi sor vár a kis leányomra és meg akartam magamat boszulni... Egy teljes évig jártam utána; szabadságon volt a gazember, vitte magával a gyermekemet: a bün nászutja volt az!...

Megtört az élet, az örökös kin nem hagyott pihenőt. A boszu volt minden gondolatom. Egyszer korán reggel lelkendezve rohan be öreg cselédem. Leborul a földre és szörnyen sivalkodik; nem tudom, mi baja... Itt van, itt van! - mondogatta egyre. - Azt hittem, meghalok. Kitaláltam, hogy Judit van itt... egy teljes év után...

Azután kinyilt az ajtó és én megláttam... Istenem! Ádám ur. Az első perczben elfogott a düh, kirántottam késemet, mely sohase hagyott el és neki mentem, mint egy fenevad. A cseléd orditott; az a sápadt, beesett arczu, tönkrement teremtés behunyta a szemét és a szivéhez szoritott valamit, ugy várta a halált! ...Leszurtam volna!... mondom önnek, hogy utolsó órája ütött volna; de a szemem ráesett a leány keblére: egy gyermek csüggött rajta!...

A kés kiesett kezemből. Judit némán, szomoruan sütötte le szemét: a gyermek rám mosolygott... Ádám ur, ön nem tudja, hogy mi az, mikor egy gyermek, aki a mi vérünk, ugy ránk mosolyog!... Bárányt csinál az a tigrisből. A következő perczben már sirtunk mind a ketten, átölelve egymást...

Én nem kérdeztem tőle egy szót sem. Tudtam ugyis, hogy be fogja vallani. Elmondott mindent, attól kezdve, hogy eleinte nem akarta elárulni a franczia leányt, akinek a tiszttel ismeretsége volt, azután lassankint nem birta többé elárulni a saját szivét... Szerette a tisztet.

Az azt igérte neki, hogy nőül fogja venni... A boldogtalan a zsidók Istenét is elhagyta volna érte, hogyne hagyott volna el hát engem?... Hát bántam volna én, ha kikeresztelkedik, csak félje az Istent és legyen boldog azzal az emberrel. Na ’iszen boldog lett!... Mikor kiábrándult, akkor már anya volt.»

Éliás megint egy kis szünetet tartott. Az egyre gyorsabbodó beszédben elfult lélegzete; eleresztette a Barduvay kezét, aki visszaült ujra a székére.

Más körülmények közt a milliomos azt kérdezte volna magában: Mi szükségem van nekem ezt tudni? - és sajnálta volna a drága időt, melyet a léha történet meghallgatásával elpazarol; - de most megpuhitotta a saját gyötrődése s fogékonynyá tette a részvétre.

«Oh, Ádám ur! és az a szerencsétlen leány mégis csak arra kért, hogy bocsássak meg annak az embernek és hogy ne álljak rajta boszut: a fia édes apján!

Meg kellett esküdnöm, de ravasz voltam és csak azt fogadtam, hogy én nem állok boszut... és mikor az Isten szent nevét kimondtam, arra gondoltam, hogy az apa bünét majd a fiuval büntetem!...

Akkor kerestem egy magányos házat, ezt itt. El akartam a világ elől bujni, valahova, ahol senki sem talál ránk, ahol egymást szeretve, egymást bátoritva, egymást siratva telnek majd a napok...

A boszu reménye egy pillanatra se halt ki szivemből. Azzal ébredtem, azzal feküdtem, de hallgattam róla... A szegény megcsalt leány utóljára szépen megnyugodott. De mikor a gyermeket karjaimra vettem, mindannyiszor elöntött a vakdüh, elsötétedett a szemem előtt és két iszonyu terv küzdött bennem egyre: hátha falhoz vágnám ezt a porontyot, ezt a bün magzatát? vagy inkább megvárjam, amig megnő, hogy egy napon megfojttassam vele a saját édesapját?!...»

Suttogó hangon, fogait összeszoritva mondta e szavakat, mintha csak lelki kényszernek engedve beszélne és rámeresztette tekintetét Barduvayra, aki igazat adott neki némaságával.

«Nem hinné, Ádám ur, hogy az ember mennyire szeretheti ugyanazt, akit szive mélyéből gyülöl egyszersmind!... Én már tapasztaltam... Annyira szerettem azt a gyermeket, pedig ha a leányomra néztem, aki elkezdett hervadni, összeesni: akkor megátkoztam... Hanem a másik perczben, mikor a leányomat olyan boldognak láttam általa, mikor ott gőgicséltek, játszottak együtt, akkor megáldottam. Az Isten csak az áldást hallgatta meg.

Egyszer aztán lefeküdt a leány. Arcza piros volt, a szeme égett, tompa köhögés szakadt fel melléből... napról-napra gyengült... megtiltotta, hogy orvost hivjak, de azért hivtam...

Jaj, jaj, Ádám ur!... de megvert az Isten! Mikor itt feküdt hallva, az én reménységem, az én istenségem: belevágtam a fejemet az ágyaszélébe, hogy ketté repedjen s ott vesszek el én is!... Az a nagy, nagy, fekete szeme le volt hunyva; az a duzzadó, piros kis szája beesve, megkékülve!... Ádám ur, az nem erre a világra való szenvedés volt, az már a pokol volt...»

Az öreg zsidó jajveszékelve járta végig a szobát, nem lehetett többé ráismerni. Barduvaynak megfényesedett a szeme, kezdett kijönni okos nyugalmából.

Egyszerre Éliás megállott a fátyolos kép előtt és elkezdett sirva beszélni hozzá, mint egy eszelős:

- Te menyországom, te aranyos leányom!... Hogy megölt a szived, te rózsaszála apádnak, te angyal!...

Azután anélkül, hogy megfordult volna, elkezdett kiabálni:

- Hallja-e, Ádám ur, ez az én leányom! Lefesttettem a halálos ágyán!... Most halt meg éppen; nézze csak, nézze!

Felugrott egy székre és lerántotta a kép burkolatát.

A nyugvó nap sugara az ablak előtt álló akácz lengő levelei közt csuszott be a szobába; a fal minden pillanatban másképen volt megvilágitva. Az aranyos sugarak ráestek a halott arczképére. A némaságban szinte testté váltak a szomoru vonások; a szenvedő szép arcz, a leomló fekete haj, az összekulcsolt kéz, az enyészet halványsága, mind összefolyt a kiengesztelődés áhitatában, mely olyanná tette a képet, mint egy imádság. A festő, hogy annál nagyobbá tegye a hatást, odafestette az életet is. Egy bölcső látszott a halott ágya mellett, a bölcsőben egy piros arczu, gömbölyü kis fiu aludt, szeliden, édesen.

Barduvay Ádám felkelt és odament Éliás mögé. A szegény öregnek mozgott a szája, mintha magában beszélne; szeméből csodás fény sugárzott; hangtalan zokogása, merev tekintete elmondták, hogy a lelkével nincs most ezen a világon.

A milliomos nézte egy darabig a szomoru képet, a halott néma, örökpihenésü mozdulatlanságát, a gyermek mosolygó ajkát, melyről az élet lehelete látszott szerteszállni, azután odahajolt az öreghez és gyengéden vállára tette a kezét, ugy kérdezte meg:

- Mi lett a fiuból, öreg Éliás?

A vén zsidóember megrázkódott erre a szóra, azután kiegyenesedett. Arczán leirhatatlan kifejezés ült, szemközt fordult a kérdezővel és kinyujtotta jobbját az ég felé, mintha esküt tenne arra, amit állit, ugy kiáltotta érczes, kemény hangon:

- Ádám ur, Barduvay Ádám! Az a fiu te vagy!...