VII.

Barduvay olyan lett, mint a fal.

Rábámult az öreg emberre, akinek lassan hanyatlott alá a karja s aki átszellemült, igazságot hirdető arczczal állt előtte. Néma szembeszédjök a megdöbbenés e pillanatában egész seregét árulta el a hirtelen támadó és egymást üző gondolatoknak.

A milliomos kiérezte az Éliás tekintetéből, hogy nem játék ez. Ebben a szentélyben, ahol halott leánya ereklyéit őrzi, nem nyilhatott meg hazugságra az apa szája. Barduvay látta, hogy milyen csodálatos tüz ég az öreg szemében, mely szinte melegitett; ilyen sugarat csak a szeretet támaszthat a szemben. Egész hosszu multja végig pörgött emlékezetén s minél közelebb ért ahhoz a meghalványodott képü időhöz, melyből első emlékei fennmaradtak: annál seregesebben tolultak eléje azok a soha nem kutatott és soha meg nem magyarázott dolgok, melyek egy tanuságot tevő ármádiaként sorakoztak a ránczos képü vén ember mellé.

Barduvayt e pillanatban nagy csapás érte. Bármi legyen is a titok alapja, rá nézve mindegy, ő ettől a percztől fogva nem a régi többé.

Eddig nem adott semmit a nemességére. Nem ugy nevelték, hogy ambicziója lett volna fényesebbre csiszolni ősei czimerét. Korai árvasága óta az üzletet csepegtették vérébe és kifejlesztették benne az elfogultságtól mentes józan gondolkodást; és most mégis rettegett veszélyben forgó czimeréért. Ugy volt vele, mint az egészséggel, amit soha sem féltünk, amig megvan, pedig tudjuk, hogy nagy kincsünk.

Végre is az a nemesség üzleti okokból is megérte, hogy féltse, mert megaranyozta a czéget és kiemelte a nyárspolgári versenyzők közül. Bizalmat keltett, sőt voltak esetek, a mikor egyenesen az ötágu koronának köszönhette, hogy tekintélye volt vállalatának.

- Beszéljen hamar! - szólott a legnagyobb felindulás hangján s megragadva az Éliás kezét, tudtán kivül összepréselte tenyerében.

Csaknem kiserkedt rá a vér az öreg ujjak alól, de azért Éliás egy mozdulattal sem árulta el, hogy fáj. Arcza inkább azt látszott mondani, hogy boldoggá teszi az a vaserő.

- Beszéljen, beszéljen! - kiáltott Barduvay, - mert ha igaz, amit mondott, akkor ez az anyám és én...

- És te unokám vagy! - sóhajtott Éliás reszkető ajakkal, miközben könybe lábadt szemét gyöngéden pihentette az óriás alakján.

- Tehát igaz! Bizonyos benne?!...

A reménykedés utolsó felvillanása volt ebben a kérdésben, hogy hátha mindaz, csak egy végzetes tévedés. Éliást mélyen sértette a bizalmatlan hang, és komoly, tartózkodó hangon felelt.

- Én csak egy szegény zsidó vagyok, Ádám ur, aki sok megaláztatást szenvedtem már egy hosszu életen át. Egygyel több nem számit. Majd befejezem történetemet.

Leült és halkan, lecsillapodva folytatta az emberöltő előtti idők meséjét. Barduvay hallgatagon nyelte minden szavát.

«Judit meghalt, - kezdte Éliás. - Egyedül maradtam a világon veled... önnel, - tette hozzá hirtelen kijavitva magát.

Ebben a szobában hallottam utolsó hangját, itt szoritotta szivéhez utoljára a csábitója fiát. Minden itt van most is, csaknem ugy, mint akkor: ihol a szenvedések ágya... ihol mellette a gyermek bölcsője!...»

Széthuzta a menyezet függönyét. Az ágy mellett csakugyan egy régi divatu kosárfonatos bölcső állott, gömbölyded alakja olyanforma volt, mint egy kivájt kéreg, az ember szinte ráképzelte a ringó habokra, valahová a Nilus vizére, ahol Mózes kosara libegett egykor a fehér nimfavirág között.

Éliáson erőt vett az érzés. A kis bölcsőről a nagy emberre emelte szemét, aki ott pihent valaha a megfakult párnácskán, a liliputi selyempaplan alatt.

- Ez volt az ágya, annyit ringattam benne! - mondá.

Azután megsimitotta homlokát, és visszatért megint a meséjére.

«Mikor eltemettem a leányomat, vittem magammal a fiut is. Tudtam már, hogy mit fogok csinálni... Az utolsó éjen, melyet a halott mellett virrasztottam át, megcsináltam a sorsát mind a kettőnknek. Mikor a föld porában fekve kétségbeesetten téptem a hajamat, megteltem ujra boszuvágygyal, csakhogy én már nem tehettem semmit, mert megesküdtem a leányomnak...

Hát jól van, akkor majd a fiára bizom. Nem fogok sujtani késsel, ami csak egy pillanatig kinos, hanem elgyötröm élve.

Nem tudom én, Ádám ur, hogy mi az a regény, de azt hiszem, hogy a bánat elvette az eszemet és regényessé tett. Azt mondtam magamban, hogy urat csinálok a fiuból, olyat, aki karddal vagdalkozik a haragosára, meg belé lő; azután ha megnő, akkor ráuszitom valahogy arra a katonatisztre és ha majd ott fekszik vérében, akkor megmondom neki, hogy a fia volt az, aki megölte. A fiu azonban ne tudja meg soha, hogy meg ne sirathassa!...

Gonoszszá tett a boszuvágy; valóságos mánia volt az, mert mindig rá gondoltam. Hanem ezt a tervet nem magamtól eszeltem ki, sohase lettem volna képes; a véletlen sors keltette bennem a merész gondolatot.

Előtte való nap egy ismerősömmel találkoztam volt a városban. Vidékről jött a feleségével, meg a szopós fiával. Doktorhoz vitte az asszonyt, aki beteg volt. A szerencsétlen nőt operálták és abba belehalt; a kis fiura aki éppen a fogzással kinlódott, rájött a nyavalya és egy nap alatt megölte. Akkor kapott az ember egy levelet, hogy a villám becsapott otthon a házába, és felgyujtotta, ugyanakkor a jégvihar elverte mindenét.

Barduvay Barnabásnak hivták az embert, aki egy napon lett koldussal és egyedül állóvá a világon. Öreges volt már, meggörnyedt a sok csapás alatt, félni lehetett, hogy még meggyilkolja magát.

A halott leányom mellett töltött éjszaka után elrohantam hozzá korán reggel. Azt hiszem, hogy legfőbb ideje volt; láttam, amint egy puskát elrejtett, bizonyosan avval akarta magát ledurrantani.

Sokáig beszéltem az emberemmel és mind a ketten megvigasztalódva váltunk el. Barduvay Barnabás eltemette a feleségét, meg a szopós fiát, egy sirba, szépen egymás mellé. Azután szépen hazament a hegyek közt fekvő falujába, ahol a hét szilvafa árnyékában lepte a por a nemesi czimert és otthon elmondta, hogy szegény felesége meghalt, a gyermeket meg kiadta dajkaságba, amig egy kicsit felcseperedik. A leégett házát pedig felépitette sokkal szebbre és oda se nézett többet a jégnek: került minden szükséges a házhoz. A pénzt én adtam rá...

A leányom kis fiával a temetőben maradtam estig. Nem akart szegényke megválni a sirtól, nagy játékban volt a gyászkoszoruval. Utoljára mégis csak rákezdett egy kis keserves sirásra, mert megéhezett az istenadta. Akkor feleszméltem, letöröltem a könyeimet, megcsókoltam a hantot és elvittem a fiut egy keresztény családhoz, ahol érőben, egészségben gyorsan gyarapodott a kis pseudo Barduvay Ádám.»

Éliás elhallgatott. Az athletán meglátszott, hogy mint éli magát bele lassankint a hitbe; nem tekintette többé lehetetlennek, hogy mindez valóság. Éliás egyszerre csak egy ócska szekrényhez ment és sárga papirosokat vett ki belőle. Odanyujtotta Barduvaynak: halotti bizonyitványok voltak, közte az is, amelyik arról tanuskodott, hogy Barduvay Ádám majdnem ötven évvel ezelőtt meghalt, mielőtt egy éves lett volna.

A nagy, erős ember, aki talán soha sem sirt még életében, ráborult az öreg zsidóra, és zokogott.

Olyan különös látvány lett volna az. Egy szürke szakállu, töpörödött zsidó, meg egy elegáns ur, akik összeölelkeznek és sirnak és szakgatott szavakat mondanak egymásnak, hizelgő örömmel, gyötrő fájdalommal, amikből más nem értett volna semmit.

- Hát elhiszed most már?!...

- Hiszem, hogy az unokád vagyok, hiszek mindent!...

A halott arczképéről ás aranysugarak lassan lecsusztak; csend és homály volt a szobában. Barduvay Ádám maga mellé huzta az öreget:

- Ezért voltál hát védőm, oktatóm; te tettél azzá, ami vagyok, te nélküled semmi se lennék.

- Nem akartam, hogy pária légy, mint az én fajom, akinek bünül róják fel, hogy a legrégibb istent imádja; nem volt jogom hozzá, hogy megfoszszalak attól a világtól, amelyhez édes apád után tartoztál. Önző voltam, mert a boszura gondoltam, mikor urrá tettelek, de egyuttal vezeklettem a bünömért, mert megfosztottam magamat tőled, akitől nem kérhettem többé szeretet s akit csak titokban volt szabad szeretnem...

- Te szegény öreg ember...

- Nem vagyok már szegény, hiszen megöleltél. Azt hittem, hogy soha sem érem el; soha tőlem meg nem tudtad volna, mert a boszu lejárt, Szabó Pál meghalt, mielőtt te férfi lettél volna.

- Szabó Pál!?... A Doborkay apja?!...

- Ő volt a te apád. Mikor az imént Doborkay Endre kimondta a nevét, feltámadt bennem a régi düh, a régi gyülölet. Nézd csak, hogy remegek most is. Csak a csábitó fiát láttam benne akkor, aki mellett ott állt a másik fiu, az elhagyott, a korcs, aki lopott névvel, hazug álarczczal csalja a világot, s akinek e pillanatban kezében a boszu. Meg voltam őrülve, képes lettem volna megölni és reád kiáltottam, hogy te öld meg.

- Az apám fiát, a testvéremet!...

- Nem mondom többé. Zavart eszü öreg ember vagyok, nem tudom, mit beszélek. Te férfi vagy és okos; te tudod, mit csinálj. Nem hiába neveltelek én ugy; hagytalak sanyarogni, hogy ösmerd meg az életet és légy önálló, aki nem szorul soha a más eszére. Csak akkor nyultam a hónod alá, hogy emeljek rajtad egyet, mikor különös bajban voltál. A Barduvay Barnabás hagyatéka, aki nem sokáig élt azután, hogy a czimerét eladta számodra, felment a terhekre; te ugy maradtál, mint az ujjam; mióta felcseperedtél, magad kerested a kenyeredet.

- De te könnyitetted meg nekem azt is. Jól neveltél engem; a te iskolád volt az, hogy számtannak néztem az egész életet, amelyben nem csalódik, aki a számokkal bánni tud.

- Mit fogsz most tenni? Megbocsátasz-e, hogy ezt a nagy szomoruságot okoztam neked?!... Tudom én, hogy a világ előtt nem szabad köztünk semminek megváltozni, de ugy-e néha eljösz és ha igy magunk leszünk, megengeded, hogy megöleljelek, hogy fiamnak hivjalak?!...

Barduvay azzal felelt, hogy megölelte és megszoritotta a kezét. Aztán felkelt.

- A legjobbat akartad és igy nincs mit megbocsátanom, - mondá; - hogy mit fogok tenni, azt még most nem tudom, de nyugodt lehetsz: meg lesztek velem elégedve, te is, meg ő is.

Rámutatott a falon függő képre. A halott fehér arcza már csak homályos körvonalban látszott a sötétségben; Barduvay Ádám olyan mozdulatot tett, mintha csókot intett volna felé, azután még egyszer megölelte az öreget és elment.

Éliás kikisérte a kapuig, és mikor elváltak, alázatosan meghajtotta magát:

- Isten önnel, Ádám ur... milyen szerencse! - mondá, mikor elmentek a vén cseléd mellett. A kapuból addig nézte a robogó szekeret, amig csak látta, azután becsoszogott a szobájába és fejcsóválva dörmögött magában:

- Te is, meg ő is. Mit érthetett az alatt, hogy ő is? ’szen a halott megtiltotta nekem, hogy boszut álljak és ő soha sem lenne megelégedve azzal, amire én vágyom!... Oh, oh, rá kell bizni arra az okos fejre; az majd tudni fogja: ’iszen az én vérem!...