VIII.

A milliomos kocsija megint végig gördült a szőlők alatt, a régi uton, a homokos ligeten.

Hold fénye, csillag ragyogása keveredett össze körülötte a világos levegőben; néhol tünt fel csak az utszélen egy csősz alakja; a nagy város poros, füstös légkörét felváltotta a mezők harmatszülő köde.

Barduvay Ádám levette kalapját, jól esett forró homlokának az esti szél simogatása. Szüksége volt rá, hogy minél nyugodtabban gondolkozzék, mielőtt örökre szakit multjának emlékeivel s az uj embernek, a koros zsidófiunak engedi át magában a cselekvés jogát.

Egy pár óra előtt még csupa akarat, csupa erőszakosság volt ez az ember, aki megszokta, hogy senkire nem szorulva, a maga erejéből érjen el mindent. Könnyü volt az eddig. Egyedül állott a világon; amióta eszmél, ideggyöngitő érzelgés nem termett szivében; nem volt, akit féltsen, megsirasson; önmagában találta meg azt, ami munkára, küzdésre buzditotta, s miután csupán a saját érdekeivel kellett törődnie, valóságos zsarnokká fejlődött ki benne az önzés.

Most vége van ennek. Egy öreg ember, akit eddig csupán az «üzlet» kötött hozzá, megforditotta a világot fölötte; elvette függetlenségét, széttépte nemeslevelét, bebizonyitotta neki, hogy a saját erejében és eszében való hit csupa képzelődés, hogy egy eddig semmibe sem vett kéz őrködött fölötte egész életén át.

Mert hogy őrködött, az kétségtelen; valóságos gyámság volt az, ami alatt tudtán kivül állott. E perczben annyira bántotta ez a gondolat, hogy az ellentétes tulzásba menve, minden érdem nélkül valónak tartotta magát; s ő, aki még nem ösmert más kötelességet, mint amit a saját czéljai irtak elő, most azt hitte, hogy ezentul kikerülhetlenül rabja lesz egy sereg «tekintet»-nek s hogy abból az atyafiságból kifolyólag, melyhez pedig semmiféle törvényes kötelék nem füzi, talán még uj czélok is támadnak rá nézve, melyek a régiekkel homlokegyenest ellenkezni fognak.

Visszatért emlékezetében ahhoz az időhöz, mikor Éliás mint gyermeket egy üzletbe vitte, ahol praktikus bizonyságát találta annak, hogy az élet igazi alapja az egyszeregy. Bármily szigoruan bántak ott vele, az öreg ember mindig tudta módját ejteni, hogy szorgalmának jutalma legyen, ami mindenekfölött emelte benne a munkakedvet és a kitartást. Ennek köszönhette, hogy lassankint megszokta a rendithetetlen önbizalmat, ami pedig már magában is annyi, mint a siker. Lehetetlen, hogy hálátlanságot kövessen el valaha ez ember iránt, aki kiemelte a sárból és lemondott érte mindenről, ami zaklatott életének vigasztalása lehetett volna.

Bármily mesés volt mindez, amit az öreg elbeszélt, hinnie kellett. Nem a halotti bizonyitvány, nem a fátyolos arczkép, hanem az az ölelés, az a zokogás, győzte meg róla, amely megmutatta, hogy milyen szive van annak a zsidónak. Barduvay Ádám, a korcs, megtört a kérlelhetetlen igazság sulya alatt: szenvedett.

Nem térhetett ki többé ama kinos gondolat elől, hogy annyi ideig csalta a világot álnévvel s a becsületről alkotott fogalmai szerint annál gyötrőbb volt rá ez a tudat, mert ugy hitte, hogy egy véletlen felfedeztetés esetében védtelenül állana. Bárha születése titka mélyen megalázta: iszonyodott attól, hogy eldobja a lopott nevet, mely pedig csak betetézte önmaga előtt a megaláztatást.

Akármit telt eddig, jól ügyelt, hogy hozzáférhetetlen maradjon; a kalmár-becsületnek megvannak anyagi kérdésekben a maga szabadságai, de ezek miatt sohasem volt lelkifurdalása, mert baj nem fenyegette általok. Most azonban oly titoknak jutott tudatára, mely eddig is, mint egy Damokles-kard függött fölötte s mely annál nagyobb veszélybe döntheti, mert a maga ereje nem biztosithatja teljesen az ellen, hogy a pallos egyszer le nem zuhan rá.

Ő, a gentleman, a bőkezü, nemes ur, aki egyenlő rangunak tartotta magát akármelyik gróffal s aki nem cserélt volna egygyel sem ama léha mágnások közül, akiknek nincs más jogczimök a társadalomban elfoglalt helyökre, mint születésök: most rosszabbnak tartotta magát a tolvajnál s közel volt hozzá, hogy megátkozza születését és nagyapját, akinek eszményi nagyravágyása ebbe a rettenetes helyzetbe sodorta.

A park fái már feltüntek a világos éjszakában. Barduvay örült, hogy olyan későre jár; igy legalább nem kell találkoznia senkivel; Bella, akinek e pillanatban nem merne a szeme közé nézni, talán már alszik is.

Mikor a kocsi befordult a gyepes udvarra, a milliomos kiugrott belőle és csaknem futva indult az emeletre. János, az öreg szolga, megcsóválta fejét és mosolyogva dörmögte magában:

- Milyen virgoncz; sohse vénül meg.

Azután felment ura után, hogy meggyujtsa a lámpát. Barduvay az ablak előtt állott és kinézett a parkra; János kétszer is szólt neki, hogy a vacsora várja, utóljára abban hagyta. Szokott az igy lenni a gazdával, bizonyosan megint valami nagyszerü vállalaton töri a fejét.

Barduvay pedig csak nézte a világos éjszakát és kereste a fák feketeségében azt a helyet, ahonnan gyámleánya fehér ruháját látta délután.

A mai nap nagy megpróbáltatások napja volt rá nézve. Először jött a levél, abból keletkezett a többi. Megtudta, hogy egy zsidóleány fia, akit elcsábitott egy aranybojtos hunczut; ez a gazember a tulajdon apja, aki mostohább volt hozzá a mostohánál, s ennek a nyomorultnak törvényes fia van, aki neki, a korcsnak, mégis csak testvére s akit Bella szeret.

Barduvay Ádámban ismét forrni kezdett az indulat. Hát micsoda jogon kivánhatnák tőle, hogy ő, az elsőszülött, átengedjen az öcscsének mindent: nevet, szerelmet, boldogságot?... Hát nem egy apának fiai-e, akik között, ha van külömbségtétel, az csak az idősebb javára eshetik?... Hát nem esküdött-e boszut Éliás a meggyalázott zsidóleányért, a kinek ő fia, az egyetlen hivatott, aki betöltheti a boszu-esküt?!...

Éliás számitott rá és ő megigérte neki, hogy meg lesz elégedve. Az igaz, hogy másképen gondolta; nagyon hatott rá akkor a halott arczképe s valami magasztos érzés szállotta meg egy pillanatra, amelyben nem volt semmi az emberi indulatokból s amely által valóságos megtisztuláson ment keresztül.

Barduvay Ádám nem birta eloszlatni lelke zavarát; lement a parkba és a fenyvesen tul a kerti tó partján bolyongva kereste az Ariadne-fonalat, mely lelkét az ingadozás utvesztőjéből kivezesse.

A kettős ember iszonyu tusára kelt benne. E pillanatban, mikor belebámult a tó vizébe s elnézte ott a magasságban tündöklő csillagok képe-mását: édesanyja jutott eszébe, a kinek vértanusága az egész világ büneért könyörgött előtte és ugyanakkor a nagyapja hangját vélte hallani, aki fogcsikorgatva követelte tőle a boszut.

Barduvay Ádám sokáig azt hitte, hogy nem éli tul az iszonyu tusát. Óhajtotta volna, hogy az öreg Éliásnak legyen igaza, akinek szelleme folyvást ezt sugdosta fülébe: «Szemet szemért, fogat fogért»; hajlamai szerint arra vonta vágya, hogy széttörje az akadályt, mely boldogságának utjában állott és mégis, az éjszaka balzsamos levegőjében, a béke ez otthonában, hol fülemüle csattogott körülötte s a tóparti sás közt haris hivta a párját; mindig élénkebben látta maga előtt azt a fátyolos képet, melynek keretéből édesanyja mintha irgalmat kérve nyujtaná felé kezét. Mintha hallotta volna, hogy esdekel hozzá a halott; ugy rémlett neki, hogy hangok támadnak a levegőben s tulvilági fényességet áraszt a kis tó vize, melyből egyszerre a fekete haju Judit emelkedik ki és vérző szivére mutatva, igy kiált fel:

- Fiam, ne sértsd meg anyád emlékét, aki megbocsátott, mielőtt meghalt!...

A feketehaju Juditnak, a Barduvay Ádám édesanyjának árnya visszahanyatlott a tó vizébe. A korcs zsidó fiu a halál hideg verejtékével arczán, susogta:

- Kincs neked igazad, öreg Éliás! Hiszen látod, hogy ő nem akarja!... Az anyám, aki ugy szeretett minket!... Hadd legyen csak ő megelégedve; ami neki tetszik, abban megnyughatol te is!...

És visszaindult a szobájába, egyre beszélgetve magában:

- Mit akarok én, aki csak olyan vagyok, mint egy magányos fa a hegytetőn? Mire lenne énnekem a virág, mely csak elhervad a vén fa árnyékában?... Hogy csak egy perczre is meg tudtam tántorodni!... pedig olyan jól megtaláltam már az igazi utat. Az az arczkép, az édesanyám arczképe sugta... Ugy is fog történni!...

A rózsatelep felől üde leányhang csendült meg. Barduvay Ádám megállott. Egy darabig vivódott magában, azután lábujjhegyen az ut füves szélén lopózott a nyaraló felé, melynek egyik oldalrésze a rózsatelepre nyilt. Ott volt az emeleten a Bella szobája; az ablak előtt kissé oldalvást egy sürü lombos eperfa ingatta ágait; Barduvay egy fogással fellóditotta magát a fa villája közé s kigyósimasággal kuszott feljebb, mig elérte az ablak irányát. Azután benézett.

Egy nappal előbb megbolondult volna attól a látványtól, ami a csipkefüggönyön át tündéri jelenéssel vesztegette meg érzékeit. A meleg éjben, biztositva idegen szemek tekintete ellen, Bella lebontotta hosszu haját, mely fejének minden mozdulatára másképen omlott fehér vállára. Zongorája előtt ült és énekelt. Csupa szerelem volt hallani, csupa őrület látni.

Barduvay Ádám nem látta sem azt a földig érő hajat, sem a leány patyolatvállát; rá nézve nem a szerelem habzó kelyhe volt már az a szép fiatal test, hanem egy eleven liliom, melynek ajka az ártatlanság himnuszát zengi. Rövid ideig maradt a lombok rejtekében, azután szivére szoritotta kezét, csókot intett a leány felé és óvatosan, hogy az ág se rendüljön meg utána, leszállott a fáról.

- Isten veled... Isten veled! - sóhajtotta halkan.

Néhány perczczel később iróasztala mellett ült szobájában és nyugodt, komoly arczczal végzett valami nagyon sürgős munkát.

Ugy látszott, hogy elmult a katasztrófa és Barduvay Ádám ismét az a csodálatraméltó «okos ész» lett, aki kérlelhetetlen akaraterejével markában tartja a világot.