IX.

A rózsák harmatát már csipegetni kezdte a napsugár, mikor Bella fölkelt. Szokása szerint első dolga volt, hogy egy kis bokrétát kössön gyámjának. Amint a folyosóra lépett, az öreg Jánost látta egy ablakmélyedésben. A hü szolga nagyon izgatott és sápadt volt; egy levelet tartott kezében.

- Oh, kisasszonyka, csakhogy már fent van; annyira aggódom! - mondá, miközben kezet csókolt és odaadta a levelet Bellának.

A fiatal leány, maga sem tudta miért, remegni kezdett.

- Mi történt, János? - kérdezte szorongva.

- Az urunk elment...

- Elment a nélkül, hogy megölelt volna... A rossz Ádám bácsi! Hát aztán hova ment?

Feltörte a levelet s mielőtt a szolga felelhetett volna, átfutotta. Nagyon megijesztette ez a néhány sor.

- Mi ez, János? Hova ment az ur? - kérdezte ismét.

- Nem tudom, kisasszony; az éjjel egyszerre becsengetett, felhivatta a kocsist, meg a kertészt, előttünk aláirta a nevét valami irásra, azután én meg a kertész szintén aláirtuk, mint tanuk; a kocsis nem tud irni, az csak nézte. Mikor készen voltunk, kifizette mindegyikünknek egy esztendei bérét és meghagyta, hogy legyünk jók mindig a kisasszonyhoz...

Az öreg cseléd nem tudta tovább visszatartani fájdalmát, sirt.

Bella türelmetlenül nógatta: Tovább, tovább!

- Azután ezt a levelet adta, hogy mihelyt a kisasszony felébred, adjam át... higyje el, kisasszony, hogy le sem feküdtem; itt várok már szürkület óta. Mikor mindennel készen volt, befogatott és kezet fogott velünk; oh, kisasszony, a mi jó urunk kezet fogott ilyen cselédnéppel! A kocsis bevitte a városba, azután onnan magában jött vissza. Az ur elutazott... Én nem tudom, hogy miért aggódom most annyira...

Bella is aggódott; a levélben Barduvay röviden elbucsuzott tőle; azt irta, hogy nagyon fontos üzletben utazik. Meghagyta, hogy azonnal hivasson közjegyzőt, nyittassa fel asztala fiókját és olvastassa fel vele a felül levő pecsétes levelet.

A fiatal leánynak ugyan nagyon kevés élettapasztalata volt még, de annyit lehetetlen volt ki nem találnia, hogy itt valami rendkivüli dolog történt. Megparancsolta, hogy a kocsis befogjon s beszaladt Sarolta nénihez, hogy értesitse.

Elhatározták, hogy Jánost beküldik a közjegyzőért s egyuttal kihivatják Doborkayt is; jó, ha ilyenkor férfi van a háznál, aki nem vesziti el a fejét; ők már elvesztették.

Valóságos remegés közt telt el egy pár óra. Az ut a városig, meg vissza, mégis csak hosszu volt, de végre hallották a kocsirobogást. János elhozta a hivatalos urakat, de Doborkayt nem találta; az tegnap óta nem is volt otthon.

Mikor éppen kinyitották a Barduvay Ádám fiókját, vágtatva érkezett meg a hadnagy; lováról szakadt a tajték. Először is Barduvay után kérdezősködött.

Mikor megtudta, hogy nincs itt, hanem valami urak turkálnak fent az irományai közt, felsietett ő is az emeletre. Bella szomoruan ment eléje és egy pár szóval megmagyarázta neki a dolgot.

Doborkay későn tudta meg, hogy Bella kerestette. Egész éjjel uton volt, késő este kért szabadságot a tábornokától, akinek részletesen elmondta az okot. A szomszéd állomás térparancsnoka távoli rokona volt, dusgazdag ember, annál járt valami sürgős ügyben.

Mikor megmutatták neki, hogy melyik a közjegyző, odament hozzá. Az éppen felbontotta a nagy pecsétes levelet.

- Bocsánat, uram, egy pillanatra, - szólt Doborkay, - mielőtt hozzákezdene, kérem, vegye át ezt a tizezer forintot; egy váltó ára, melynek itt kell lenni, miután az, akinek tartozom vele, azt állitja, hogy Barduvay ur magával hozta.

A közjegyző megolvasta a pénzt és nyugtát adott róla, azután ünnepélyes hangon felolvasta a pecsétes okmányt.

Olyan végrendelet-féle volt, szárazon és okosan irva, amint Barduvaytól csak kitelhetett. Elmondta benne, hogy hosszu üzleti utra indul, tul a tengerekre, s miután sorsa Isten kezében van, intézkedni óhajt a jövőre nézve. Röviden, velősen utasitást ad lebonyolitatlan ügyeire nézve, megnevezi az intézeteket, melyeknek bizonyos összeget kifizetni rendel, azután igy végzi:

«Miután pedig tudom, hogy gyámleányom, Ákosy Bella kisasszony, gyöngéd érzelemmel viseltetik Doborkay Endre huszárhadnagy ur irányában, s a hadnagy urat olyan embernek tartom, aki ezt a vonzalmat meg is érdemli: kijelentem, hogy házasságuk ellen kifogásom nincs, sőt óhajtom, hogy a legrövidebb idő alatt összekeljenek. Rendelem egyuttal, hogy ha egy év leforgása alatt vissza nem térnék, vagy magamról kétséget kizáró módon életjelt nem adnék: összes vagyonom haladéktalanul a fiatal pár közös tulajdonába menjen át, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy Éliás zsidót, aki barátom, s akinek üzletem minden sikerét köszönhetem, esküvőjük napjától fogva magukhoz vegyék és amig él, ugy tekintsék, mint családtagot, amit egyébiránt megbánni bizonyára sohasem fognak.»

Következnek az aláirások.

A háznép meghatottan hallgatta az egyszerü, de nagyjelentőségü szavakat, - Bella és Sarolta néni átölelték egymást és sirtak. Doborkay lesujtva bámult maga elé, egy szót sem értett a dologból. Hebegve adott kifejezést kételkedésének.

Nyugodt lehet, uram, - mondá a közjegyző, - Barduvay jó barátom és ösmerem irását. Ez az ő legkomolyabb akarata; különben is ma hajnalban személyesen volt nálam és előre kért, hogy legyek készen, mert értem küldenek. Biztositom, hogy oly higgadtan és világosan beszélt, mint a hogy csak egy épelméjü ember beszélhet.

- Mi történik itt? - hangzott e pillanatban alázatosan és aggodalmasan a küszöbről.

Mindönki oda nézett. Éliás volt; kalapját a közében tartotta, homlokáról patakzott az izzadság, haja összetapadva csüngött szemébe.

Bella odafutott hozzá és megmutatta neki az irást.

- Nézze, Éliás bácsi, nézze!

Az öreg zsidó elolvasta unokája végrendeletének utolsó pontját, azután térdei megrogytak és leborult a porba:

- Oh, Judit, Judit!... Sohasem látom többet!... - zokogta szivszakgatóan, kétségbeesve.

Csupán ő volt a titokba beavatva, aki tudta, hogy Barduvay Ádám, a zsidófiu, most lemondott szerelméről, meg egy nagy vagyonról a testvére javára, aki nem zsidó. És ő volt az egyetlen, aki kitalálta, hogy Barduvay Ádám, a zsidófiu, ettől az órától fogva nincs többé.

Hanem egyet még ő sem tudott meg soha.

*

Messze a czivilizált világ lármájától, haragos-zöld fenyvesek között magányos zárda áll. A zárda lakói, néma szerzetesek, komoly, áhitatos arczczal végzik örök egyformaságu dolgukat hajnaltól estig. Első a felkelők közt és utolsó a lepihenők közt az uj szerzetes, az «óriás», mint a hegy-lakók nevezik.

Egyetlen kegyet kért a főnöktől, mikor belépett: hogy a keleti oldalon adjon neki czellát, hadd fogadhassa mindennap imával a nap felkeltét. A hegy-lakók látják is a czella ablakában minden hajnalon, amint sötét, bánatos szemével elnéz a messzeségbe, napkelet felé.

Arra van valamerre Bella, akiért imádkozik szakadatlanul.

Ez a szerzetes Barduvay Ádám. Ezt nem tudta meg Éliás soha.