IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Gömbölyü kis leány volt, akinek minden tagja ugy domborodott ki, mintha el akarta volna titkolni, hogy csont is van benne.
Kint lakott a falu végén, egy csinos nemesi kurián, amelyen tul már a sik mező következett. Mikor még olyan futkározó gyermek volt, azon a mezőn töltötte egész idejét. Szabadon nőtt fel, mint a pillangó, melyet naphosszat kergetett; remegett a napért, boldog volt, ha a nyári forró sugár ráhullott puszta fejére; sohasem vágyott az árnyékos erdő mélázásra hivó magánya után.
Ilyen élet mellett aztán nem is fejlődött belőle halvány liliomarczu uri kisasszony, hanem piros pozsgás kis parasztleány, akinek az arcza majd kicsattant az egészséges vértől és mert mindig olyan nagyon piros volt, hát elnevezték pipacs-kisasszonynak.
Egy vézna, szőke fiu mondta neki először, akit a városból hoztak ki néha. Másnak talán kikaparta volna a szemét, hanem a szép kis szöszke gyerkőczöt nem bántotta; annak örült, hogy kötekedik vele. A két gyermek játszva kergette egymást a sik mezőn, a fiu alig volt két-három évvel idősebb a leánynál, jól összeillettek. Azután mikor az urfi már megkamaszodott és pehely verte ki az orra alját, a kisasszony meg felkötötte gyürübe a haját, akkor is csak ugy futkároztak együtt a bogarak után és szedték a virágot a réteken. Hanem a leány csak megmaradt akkor is pipacs-kisasszonynak. Mikor az öreg doktor Kanócz igy látta őket évődni egymással, ravaszul a válla közé kapta a fejét és mosolygott magában.
Telt, mult az idő, a két gyermeknek el kellett válni. A fiu felkerült az egyetemre, a leány odahaza maradt a tarka boczik között. A fiu egy darabig szorgalmasan irta a hosszu leveleket, azután a levelek kurtábbak lettek és utóljára elfogytak egészen. Ha a pipacs kérdezősködött róla, azt mondták neki, hogy nincs annak ideje az irka-firkára, tanul az egyre.
Hála Istennek; hogyha tanul, azt nem bánta a leány, de azért csak irhatna néha. Szegény kis «pipacs» egyre pirosabb lett a levél után való várakozásban; kivált ha szekérzörgést vagy lódobogást hallott, ugy elöntötte a vér az arczát, hogy végre elhivatták hozzá doktor Kanóczot.
A tudós férfi megint a válla közé kapta a fejét és szélesen mosolygott. «Férjhez kell adni», mondta anélkül, hogy csak egy ujjal is megvizsgálta volna.
Egyszer aztán mégis megkerült a szőke gyerkőcz. A «pipacs» valamit himzett a varróasztalnál, mikor behoztak neki egy névjegyet: Az ő neve volt rajta s előtte ez a két betü: «Dr.»
Szegény kis «pipacs» érezte, hogy még a homloka is rózsaszinre válik. De jó, gondolta, hogy nem ugy nyitott be, mint valamikor régen! Pedig bántotta, hogy az a fiu még ilyen formaságot is szükségesnek tart.
Aki bejött, arra meg éppen nem lehetett ráismerni. Finom ur volt, elegáns tetőtől talpig, parfüm és frizura, sárga keztyü, aranygombos bot. Még a beszédje se a régi többé. Csupa «nagysád» az egész ember. A «pipacs»-nak olyan rosszul esett, hogy már nem csufolja. Hát megváltozott köztük valami? vagy ő nem olyan piros már többé? Oh, mennyivel kedvesebb volt, mikor a mezőn egyre kiabálta: «Hol vagy, kis pipacs? merre jársz, kis pipacs?»
Pedig a leány érezte, hogy ő most is csak a régi. Faluhelyen nem igen változnak az emberek; a pillangós mezőt mindig ugyanaz a szellőcske járja; ugyanaz a virág virit ki minden tavaszszal; megmarad ott minden egyformának egy emberöltön át, még azon is tul. Hát akkor miért nem szólitja őt most is «pipacs»-nak, mikor mindenkitől megszokta már, aki közel van a szivéhez, hogy ugy nevezze?
Mikor az előkelő doktor ur elment, megint meghajtotta magát szépen; három ujja hegyével megérintette a leány három ujja hegyét, aki szerette volna, ha megszoritja az egész kezét és kaczag rajta, hogy ő, a «pipacs», felsivalkodik a nagy fájdalomtól.
Meg se merte hivni, hogy jöjjön el ujra, s amint elhangzott a poros uton a hintó tompa dübörgése, a «pipacs-kisasszony» befutott a szobája csendességébe és két nagy harmatcsöppet törült le hosszu szempillájáról.
*
Az öreg doktor Kanócz megint bevetődött egy pár hét mulva a faluvégi nemes kuriára. Összecsapta a kezét, amint a «pipacs»-ot meglátta: «Nini, milyen halvány, egész uri kisasszony lett már belőle!»
A pipacs mosolygott: «Hát nem szebb vagyok igy, doktor bácsi?»
Egyszer eljött ő is. Aznap a leány megint piros volt. Olyan édes örömest hallgatta, mikor a jeles ember magyarázta neki, hogy mi az a «kongrua», amiről az imént a plébános urral annyit vitatkoztak. Mikor pedig lementek a kertbe s a «pipacs» megmutatta virágait, a juris doktor akkor is belekevert a dologba sok szép tudományt, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy általános müveltségü ember, de ami mind nem volt a «pipacs»-nak való, aki azt kérdezte titokban magától, hogy hát miért jött, ha nincsen egyéb mondani valója?
Dehogy nem volt. Csakhogy azt véletlenül tudta meg a «pipacs».
A szobája ablaka a kerti lugasra nyilt, onnan látta a zsalu mögül, hogy a doktor ur nagy beszédben van az édes apjával. Nem zavarta őket a lugasban senki, jól lehetett hallani minden szavukat.
A pesti tudós nagy fába vágta a fejszéjét, követ akart lenni. Arra kapaczitálta az öreg urat, hogy lenditsen az ügyén.
A «pipacs»-ot nem igen lepte meg a dolog, nem törődött vele. Ő csak azért maradt ott tovább is, hogy észrevétlenül nézze azt az embert, akit nem birt olyannak képzelni, amilyen, hanem ha rágondolt, akkor mindig ugy látta maga előtt, rakonczátlanul szaladgálva a mezőn, miközben egy békát szorongatott, hogy őt ijesztgesse vele.
Az öreg megcsóválta a fejét a fiatal ember vallomására. El van az már késve; ez a kerület a régi követé, annak paroláztak a szavazók.
Nem bánta a tudós. Neki csak mégis volna reménye, ha olyan ember támogatná, amilyen a «bácsi». Eddig nem gondolt rá, uj keletü az eszme, a leendő apósa kivánja.
- Ugy, hát az apósa?!... Gratulálok öcsém!
A kis «pipacs» megkapaszkodott az ablakpárkányában, ugy remegett, mint a nyárfalevél.
- Köszönöm alássan; igen, hát nem mondtam? Megházasodom.
- És kit tetszik elvenni, ha szabad kérdenem?
- Oh kérem, szót sem érdemel, egy jómódu leányt innen a környékről. Pesten nevelődik.
Az öreg ur elfojtott egy nehéz sóhajtást és ezt gondolta hozzá:
A «pipacs» nem sóhajtott. Ő csak nézett mereven az apjára, aki éppen elsétált az ablak alatt és olyan szomorunak látszott.
Doktor Kanócz, mikor ujra meglátta a leányt, igazán megijedt. Neki nem szólt, hanem az apjának. «Férjhez kell adni», mondá fontoskodva.
A választás előtt eljött még egyszer a fiatal tudós. Hátha kapaczitálhatná a jó öreg urat? Meg akarta próbálni még egyszer. Nem volt szerencséje, csak a «pipacs» volt odahaza.
Halvány volt mind a kettő, a leány is, meg a fiatal ember is. Az észrevette ennek a halványságát és azt gondolta: «Mennyire szerelmes!» A doktor juris pedig, aki sápadt volt, mert a kortesekkel lumpolt egy hét óta és a gyenge melle nem birta az ivást meg a nótát, azt gondolta: «Milyen penészvirág lesz ebből a «pipacs»-ból.»
Azután megfogta a kisasszony ujjai hegyét és tudakozódott, hogy jól termett-e az idén a csicsóka?
A «pipacs» nem felelt, hanem ő kérdezett:
- Azt nem lehet tudni. Sok függ a képviselőségtől.
- Szép a menyasszonya? Szereti-e nagyon?
- Persze, hogy szeret; nagyon szeret.
- Nem azt kérdeztem, hanem hogy maga szereti-e?
A «pipacs» lázas mohósággal nézte a férfi ajkát, hogy a szája nyilásakor leolvashassa róla a választ. Jól esett volna talán, ha azt mondja, hogy nem; meg sem gondolta, hogy hiszen olyat nem szabad mondani.
A férfi azt felelte, hogy igen és mosolygott hozzá. A «pipacs» arra vette, hogy a boldogságtól és nem látta meg annak a hideg embernek a hideg tekintetét. Várt egy darabig, azután kérdezte ujra:
- Azért vágyik hát képviselőségre, hogy megházasodhassék?
Ugy értette, hogy akkor gazdag ember lesz a felesége után és szerepelhet; a «pipacs» azt gondolta, hogy csak akkor kapja meg a leányt. És eszébe jutott, hogy mennyi jót tett már ő az emberekkel és hogy talán csak arra van itt a földön, hogy folytassa ezt az áldásos munkát, ahogy tette eddig is a faluban mindenkivel. Valamire gondolt, ami megnyugvással töltötte el zaklatott szivét és azt mondta a fiatal embernek:
- Bizzék az Istenben, doktor ur.
Az pedig felkelt a székéről és fanyar kételkedéssel mosolyogva, meghajtotta magát.
*
Reggel óta folyt már a szavazás a városban.
Az alkotmányos jog gyakorlatában egyre-másra dőlt ki a kortes-szónok, nem győzte locsolni a kiszáradt torkát, megakadt rajta utóljára még az «éljen» is.
A veres tollasok erősen szoritották; azok a volt képviselő mellé sorakoztak, aki egészen bizonyosra vehette a dolgát. Hat falu az övé volt egy szálig; azok már bemondták a nevét a szavazatszedő bizottságnak; a fehér tollas csak ugy szállingózott odakint, ahogy a pusztákról tizével-huszával összeverődött.
Gubaczinak, a vörösek főkortesének volt is rajtok nagy mulatsága. Ha egy-egy kis csapat elvonult előtte, megverselte őket nyomban. Az emberei azután nevettek rajta és nagyokat huztak a kulacsából, amely nem ürült ki soha, mert amint fogyatékán lett volna a karczos, került mindig, aki teletöltse.
A fehérek szótlanul, lárma nélkül mentek tovább; nem nagyon buzdultak a maguk erején, szemmel látható volt, hogy legalább száz választóval több van a tulsó oldalon, nem is számitva a rácskaiakat, akik még csak ezután szavaznak. Azok messze laknak, még meg sem jöttek, ha jönnek is, vöröstollas az valamennyi.
- Ostobaság! - dörmögte magában a pusztatelki ispán, aki megpróbálta rendbeszedni a fehér tollasokat, - mennyi drága fuvar, meg enni-inni való vész kárba; tudni lehetett pedig ugyis.
Áthallatszott hozzájok a vörösek nótája:
»Pesti doktor nem kell
nekünk,
Nagy Péter lesz a követünk,
Éljen
a haza!«
- Fujjad, fujjad, - dühöngött a kajlalábu kondásszámadó, nagyokat nyakalva a kobakjából, azután megtörülte az öklével a száját és odaadta a maradékot a mellette állóknak. - Hej, csak azok a rácskaiak hozzánk jöttek volna!...
Egy lovas ember robogott végig az utczán, magasra tartotta a kalapját, ugy kiabálta már messziről:
- Jönnek a rácskaiak, most huzd rá, moré, aki vályogvető árgyilusod van!
Nagy zsivaj támadt egyszerre a vörösek közt: Jönnek a rácskaiak, ezek a mieink! Gubaczi nekirohant egy uniformisba bujtatott inasgyereknek, aki ott ácsorgott köztök és várta a dolgok folyását szájtátva:
- Szaladj hamar a nagyságos urhoz, mondd meg neki, hogy mienk a világ, toszul már Rácska is! Tyüh! szedd a lábadat, hordd az irhádat, vagy hozzád suhintok a kulacsom szijával!
Az országuton látszott is már a hosszu szekérsor, amint felpántlikázva repült az élen az előljárók alkalmatossága.
Bent, a bizottság előtt, akkor adta be a szavazatát az utolsó fehér; éppen nyolczvannal voltak kevesebben, mint a vörösek. Azoknak pedig még ott van az erősségök, azon az ötven szekeren. Mindegyik hoz legalább három vöröset, kitelik a kétszáz rácskai választóból.
Mikor azután az utolsó fordulónál előkanyarodott az első szekér, megelőzve vagy száz lépéssel a többit, akkor Gubaczi uram, a vörös főkortes, megdörzsölte a szemét. Gyalázatos öreg szemek, be vagytok rugva a gazdátokkal együtt, nem igaz az, hogy ti jól láttok!
Nem is volt bolondság, mikor csupa fehértollas ült azon a szekéren.
Gubaczi elorditotta magát, mintha tüzes taplóval csiklandoznák.
- Hej biró uram, Kondor biró uram! nem jól értette kigyelmed a dolgot; ’iszen a vörös a mi szinünk, no nézze az ember, hogy ránk ijeszt itten!...
- Tudom, öcsém, szólt az öreg biró, miközben lekászolódott a pokróczos ülésről, - éppen azért tettünk fel fehéret.
- No csak no, bácsi! Jézus Mária! - kapkodott Gubaczi jobbra-balra és neki szaladt a rácskai jegyzőnek, aki nagy nyugalommal szurkálta egy hosszu rozsszállal a bedugult pipáját.
- Ne tánczolj, ecsém, mer’ ha ráugrol vagy egyszer a tyukszememre, hát meglapigatom a szeles bubodat, - dörmögte a jegyző.
Ezalatt megérkezett a második szekér is, nyomban utána meg a harmadik, negyedik, ugy jött a többi. Fehér toll lengett minden embernek a kalapja mellett. Mikor Gubaczi látta, hogy miben áll a dolog, váltakozni kezdtek arczulatján a szivárvány szinei, elnyiffantotta magát, hogy: árulás! árulás! - Mikor pedig harmadszor is kitátotta a száját: egy kérges tenyér csappant a fogai fölé, olyat szólva, mint mikor pukkantót sütnek el a játszó gyerekek.
Gubaczinak se kellett ennél több. Közé vette magát az embereinek és hat sor paraszt háta mögül traktálta csuf szóval az ujon érkező szekereket, e közben pedig ráért egy követet küldeni a «nagyságos ur»-hoz, akinél együtt volt az egész pártvezérség, köztök a rácskai plébános, meg a falusi földesur: «a pipacs-kisasszony» édes apja.
- Mondd meg nekik, hogy itt van a tatár; üt, vág, kaszabol bennünket; Rácska megbolondult; meg kell huzni a harangokat, tüz van, lázadás van; abba kell hagyni az egész választást...
A fehér tollasok pedig ezalatt egyik a másik után ment be a bizottság elé, és beadta a szavazatát a pesti doktorra.
Mikor a kvaterkázó kompánia odabent meghallotta a dolgot, ott hagyott italt, bankot, kalapot; csak ugy hajadonfőn iramodott neki az ajtónak; ott megtorlódtak huszan, eltelt két percz, mig a gomolyag szétvált; a rácskai plébános, aki a gömbölyüsége miatt nem birt segiteni magán, váltig kiabálta, hogy: az Istenért, uraim! de az Istenért, uraim! Nem használt az semmit; utoljára is ugy maradt a helyszinén, megropogtatva minden csontjában, hogy szeliden káromkodva sántitott vissza a szobába: «Canis mater!» Miatta lehetett már Bácska akár svarczgelb.
Az öreg rácskai nemes is ment csendesen a többi után; nem értette a dolgot, de hát ő rá nem tartozott, ő megtette a magáét, leszavazott hiven Nagy Péterre. Biz abba jó idő lelt, mig odajutott, ahová akart; találkozott utjában egy csomó képéből kikelt vörös tollassal, azok mind azt mondták, hogy fucscs, vagy nem szóltak semmit, hanem a vállukat vonták.
Végre meglátta Kondor birót, odament hozzá. A biró be sem várta, hogy kérdezzék, megeredt a szava:
- Adj’ Isten jó napot, tekintetes uram! Jól megy a dolog, lenyomtuk Nagy Petit, éppen most van bent a nyolczvanadik ember.
- De hát hogy az ördögbe jutott ilyesmi eszökbe...
- Ej, ej, ténsur! már azt nem engedjük! hanem az szent, hogy sose láttam ilyen karakteres embert! Hogy nem szólt volna egy világért!...
- Hallja, Kondor, miről beszél maga?
Az öreg paraszt hunyoritott egyet a szemével.
- Tudjuk no, szerencsére, hogy még nem volt késő. Elszólta magát a kisasszonyka.
- Miféle kisasszonyka? Hogy szólta el magát?...
- Hát a ténsur leánya; - odahajolt a földesur füléhez, - kivettük belőle, hogy a fiatal doktor járogat körülötte, de csak ugy kapja meg, ha lesz valami ebből a dologból.
- Dehogy mondta, dehogy! hanem lehet már azt tudni. Alig, hogy a ténsur tegnap elutazott, eljött a jó lélek a faluházához; egy kis pénzt hozott a szegényeknek; azután olyan nagyon bus volt, hogy én, meg a jegyző megkérdeztük tőle, hogy mi baja? Mert segitenénk rajta akár a tulajdon vérünk ontásával; nincs olyan angyal több a földön; amit az már nekünk jót tett a faluban, meg nem hálálja az unokánk sem.
Ekkor vetődött oda a jegyző, aki meghallotta az utolsó szót.
- Már az igaz könyörgöm alássan, de tessék megengedni, nagy kegyetlenség egy apától. Én?! a magam gyermeke boldogságáért?! Azt szeretném látni, hogy mit nem teszek meg! A tekintetes ur meg nem szólott egy szót sem; nem bizott meg bennünk.
- Pedig tudhatta volna, hogy még az ellenségére is rászavazna Rácska, ha boldoggá tehetné vele a kisasszonyt.
Az öreg nemes valamennyire már értette a dolgot, tisztán akart látni egészen.
- Hát mit mondott maguknak az a nyelves leány?
- Nem mondott az semmit, csak, hogy nagyon boldoggá tennők, ha megválasztanók a doktor urat. No már a többit csak ki lehet találni?
- Mi pedig nyomban feljártuk a falut, - szólt közbe a biró, - oszt’ elmondtuk, hogy aki a kisasszonyt szereti, az a doktorra szavazzon.
- Na már most, kérem, tessék odanézni, - henczegett a jegyző, - azután mondja meg a tekintetes ur, hogy szeretjük-e hát a pipacs-kisasszonyt? Ahol van a hideglelős Gedő, kikelt a nyavalyás a betegágyból és párnák közt hozatta el magát; az imént szavazott le. Itt mászkál valahol a sánta gépész is, akinek összezuzta a gép a lábát, ma kelt fel először, mert szavazni akart. Duha Gábrist seprővel verte ki a felesége, mert azt merte mondani, hogy neki más dolga van; de ’isz, nincs Rácskán szavazó ember, aki itt ne volna!
- A kisasszony meg azt üzeni a tekintetes urnak, hogy az Isten áldja meg minden lépését, el ne rontsa ezt a mi dolgunkat. Különösen a lelkünkre kötötte.
Az öreg nemes ugy érezte, hogy nagyon melegszik a szive, meg a szeme körül. Nem mert hangot adni, félt a saját maga gyengeségétől, pedig nem akarta elárulni. Ugy tett, mintha a tömeg közt megpillantott volna valakit, akivel dolga van, gyorsan elfordult és otthagyta a két bőbeszédü embert.
A választási elnök nemsokára kihirdethette az eredményt.
A fehér tollasok nagy többségben voltak.
*
A szüreti szünidőre leutazott a rácskaiak fiatal képviselője a kerületébe; elvitte magával a frizurás, tunikás pesti nevelésü feleségét is.
Mikor sorra látogatták a falusi araságokat, bekerültek végre Rácskára is, az ősi kuriába.
Csendes volt ott minden. Az «asszonynéni» betegen feküdt a szobában; az udvaron, egy levelét hullató akáczfa alatt ült a «bácsi», doktor Kanóczczal.
A fiatal házaspár sugárzó arczczal és kiczirkalmazott elegáncziával lejtett az öreg urhoz.
- Hát a kisasszony ő nagysága hol van?
- A «pipacs?»... kint van a temetőben.
Az öreg ember nem szólt, hanem elkezdett zokogni, némán, könyek nélkül.
A képviselő ur csak most vette észre, hogy milyen gyászban van, tetőtől talpig.
- Férjhez kellett volna adni, - mormogta busan doktor Kanócz.