AZ ÉSZAKI SARK FELÉ.

Az emberek azt hiszik, hogy csak a jeges tenger komor világán át juthatni el az északi sarkig.

Nagy expedicziók és nagy tudósok keresik oda az utat folyvást, de nem találják. Hát még jobban keresik. Mert a tudománynyal összekevert mese szerint bizonyosan valami ismeretlen paradicsom van ott. Ott megszünik a fagy s megszünik a kietlenségben való halál, ami kérlelhetetlenül mutogatja Meduza-arczát mindenütt, a jéghegyek közt vezető uton.

Ott a közöny nyugalma honol, s aki át tud hatolni a kőkemény vizek sziklafalain, az előtt egyszerre megnyilik a csodálatos béke országa, ahol egykedvüségből született minden.

Még az emberek is csendesvérüek, szenvedély nélkül valók, felindulást, lelki lázt éppen nem ismerők. Olyan dobzse-emberek lehetnek azok, akiknek illik, hogy legyen egy dobzse-királyuk is.

Aki nem törődik semmivel, s akivel nem törődik senki.

Mert az ott a tökéletes közöny országa; a se hideg, se meleg szivek birodalma.

*

Valaki mutatott nekem egyszer egy csomó levelet. Ime, közüle nehány:

I. Te zsarnokom! Te drágám!

Elhiszed-e most már, hogy szeretlek? Van-e még kétség a szivedben?! Ha igen, akkor gyere és ölj meg, mert akkor csak a halál lehet még bizonyitékom. Sirok a bánattól, meg a boldogságtól. A legnagyobb boldogságtól, mert érzem, hogy még többtől már ugy is megszakadna a szivem; és a legnagyobb bánattól, mert iszonyuan szenvedek, ha a láthatatlan démon azt sugja: «nem tart örökké semmi sem.» Te?! Te hagyhatnál el valaha engem?!... Most, amikor már több vagy nekem az istenemnél? A mikor arczom csak neked pirul s ajkam csupán teneked mosolyog?!... Jaj, ugy-e nem?! Ugy-e, nem lehet az?! Gyere ide; gyere hozzám; elmegyek veled a világ végéig. Vigy, ahová akarsz, tégy azzá, amivé akarsz; elhagyok érted mindent, az istent is!

Milyen rettegve és mégis bátran irok. Rettegek, hogy megkapod-e ezt a levelet, amelyben annyi bátorsággal vallom meg neked, hogy szeretlek. Amikor megölelsz, eláll a szavam, amikor megcsókolsz, eláll a szivem verése. Behunyom a szememet, te drágám, hogy jobban lássalak; hogy ne legyen más kép a lelkemben, egyedül a tied.

Gyere mielőbb, mert meghalok!

Csak egy pillanatra hadd lássalak!

Hadd olvassam ki a szemedből, hogy szeretsz; hogy az utálatos démon nem mondott igazat!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

II. Én bolondom te! Hát neked ujra, meg ujra irásban kell az én szerelmem, mint jó uzsorásnak a váltó? Jól van, legyen. Tudd meg tehát te édes, hogy mind azt a sok paragrafust elfogadom, de szivesen meg is toldom. Mert szeretlek! szeretlek! (meg vagy-e elégedve?) Örökké ezt hajtogatom magamban s ezt érzem is. Ha bün ez igy, hát jól van, elkárhozom. Te veled! Te érted! Most már tudod te is, hogy mindenem vagy; hallottad? mindenem! Nem irhatok többet, mert sietnem kell. De te vagy és te maradsz örökké az egyetlen férfi, akire gondolok.

III. Ah istenem! olyan szomoru vagyok, pedig örülnöm kellene. Minden más asszony örülne helyemben. Megyek fürdőre. Jó levegő, gyönyörü tájék, szép toalettek, folytonos szórakozás, semmi gond. Oh, dehogy is semmi!

Hiszen te itt maradsz! Te nélküled fogok elmenni.

Mit csinálsz az alatt, hogy nem látjuk egymást?

Bizonyosan udvarolni fogsz a szép asszonyoknak. És én arról nem fogok tudni. Jaj, ha rágondolok, akkor mindjárt itthon maradok inkább.

Nem akarom, érted? Semmi közöd a szép asszonyokhoz, mert csak az enyém vagy.

Nem is mennék én el, de tudod, édes, nagy szükségem van egy kis üdülésre. Azután, lelkem, ő is ugy akarja. Belátod, ugy-e, hogy nem ellenkezhetem? Alig is várom azt a boldog időt, amikor a felséges levegőt élvezhetem. De jó lesz kirándulni a hegyek közé; sokan leszünk, nagy társaság; mi fiatalok gyalog, az öregek csacsin, vagy kocsin. Tapsolni szeretnék örömömben...

De nem! Te itt maradsz! mit ér igy az egész? Mit gondolsz, édes, ne maradnék tán én is itt? Jaj, édes kedves! Mikor nem tehetem. Mikor ő mindenáron akarja, hogy menjek. Még sem szabad vele ellenkeznem. Még megsejtené az okát, pedig ugy-e az rettenetes volna?!

Hanem majd irunk egymásnak. Sokat, sokat, mindennap. Én legalább mindennap irok. Oh, de nagy boldogság is lesz az, este, mikor senki se lát, mikor mindenki pihen, előveszem leveledet és végig olvasom tizszer, azután a fejem alá teszem, hogy rólad álmodjam. Arról, amiket irni fogsz. Te csunya! De előre megmondom, nehogy valami furcsa dolgokat irj!

IV. Majd meghasad a szivem! Hát mégis lehet az, hogy mi ne lássuk egymást mindennap? Ezt a levelet a vasuton adom fel. A boritékot előre megirtam. Rád gondoltam akkor is, mikor ő búcsúzóra utólszor megcsókolt. Képzeld, milyen szerencse. Nem fogok egyedül utazni. Egy ur, egy nagyon figyelmes fiatal ember jön velem, szinte az én fürdőmbe. Legalább lesz, aki odáig egy kicsit gondomat viseli helyetted.

Oh istenem! helyetted! - Ki pótolhatna előttem téged?!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

V. Szentem! aranyom! Három napja vagyok itt s csak most irok először. Pedig megigértem, hogy mindennap lesz tőlem leveled. Ugy-e neheztelsz? én drágám, bocsáss meg, de látod, az első napok izgalmai, az ismerkedések annyira elfoglaltak. Azután mit is irhattam volna mostanig? Hisz azt tudod ugy is, hogy nagyon szeretlek. Hogy nevetem magamban azt a fiatal embert!

Képzeld, majd lemegy a könyökéről a bőr, ugy udvarolna.

Gondolhatod, hogy rá sem hallgatok. Csak te vagy nekem a drága, a minden. Nesze, itt küldök megint egy kis hajat, meg egy szál négylevelü lóherét. Ez a kis haj onnan való a nyakamról, tudod, ahol ugy szeretsz csókolni. Te bolondos! irj minél előbb; sokat, nagyon sokat...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

VI. Sietve irok. Reszketek az aggodalomtól. Azt gyanitom, hogy ő ide készül. Alkalmasint meg akar lepni. Egy levélben effélét sejtet. Az istenre kérlek, ne irj többet. Egy szót se drágám. Majd eltelik az a pár hónap, azután viszontlátjuk egymást; csak ne irj, aranyom; hátha ő csakugyan el talál jönni s még véletlenül a kezébe kerül egy leveled? Majd irok én neked titokban annál többet. Hisz meg se állanám!... Ezer puszi!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

VII. Nem mertem irni mostanig. Pedig már nyolcz napja hallgatok. De mikor ugy félek?! Azután nem is hiszed, hogy mennyire igénybe veszi az embert a társaság. Nincs egy szabad perczem. Este ki is vagyok fáradva, ugy, hogy alig hajtom le fejemet a párnára, már alszom. Kint fütyöl a bokrok közt a rigó. Ez a bolond fiu meg itt lépten-nyomon adja az éjjeli zenét. Nagy lármát nem szabad csinálni, hát csak ugy két-három szál czigánynyal adja. De milyen gyönyörü az! Szinte sajnálom a bolondot, mert másképen nagyon kedves. Igaz, ő nem jött el, de azért én napról-napra várom. Különös, szinte örülök, hogy végre el fog jönni. Legalább lesz egy okos ember is, akivel majd beszélgethetek. Mert azt meg kell adni neki, ugy-e, hogy nagyon okos ember? Majd te rólad is fogunk beszélni. Persze óvatosan, hogy fel ne tünjék. Hisz’ oly végtelenül kell vigyáznunk minden szavunkra.

Csak te ne irj, drágám!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

VIII. Most még jobban sietek, mint a multkor. Csak öt perczem van s azután indulunk egy nagy csapattal a hegyek közé.

Most csak arra kérlek, hogy az istenért, semmisitsd meg minden emlékemet, ami nálad van. Ő megérkezett s esküdni mernék, hogy sejt valamit. Minek is legyenek azok a haszontalan emlékek? Azok ugy sem fognak bennünket jobban összekötni. Ha elhidegülünk egyszer egymás iránt, akkor csak olyan örökös pallos az afféle.

Ugy-e, megteszed, a mire kérlek? Igen, igen! a nyugalmamért.

Majd én is hálás leszek; most nem tartottam meg a szavamat, éppen két hete, hogy nem irtam, hanem ezentul ha törik, ha szakad, irok minden héten.

Majd meglátod!... Csak semmisits meg minden emléket!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 (Egy hónap mulva.)

IX. Hát mégsem állotta meg, hogy ne irjon. Oh, maga Don Juan! Csakugyan igaz?! Annyira tetszik ön annak az asszonykának?! Bizonyosan azt akarja mondani, ugy-e, hogy ő is tetszik önnek. Vagy csak olyan kis tréfa az egész? Talán próbára akar tenni, hogy féltékeny vagyok-e?

Kedves jó barátom! Én belátom, hogy nem szabad tulságosan követelőnek lennem. Én itt mulatok, igaz, hogy muszájból, de mégis mulatok. Mért ne lehetne önnek is egy kis szórakozása?

Hisz’ annyira magában van most! Jól van, hát csak udvaroljon annak az asszonykának, de vigyázzon, nehogy előbb-utóbb kinevesse. Nem ön őt, hanem ő önt.

Ami engem illet, igazán nem tudom, hogy leszek. Ő azt akarja, hogy szeptember vége előtt ne menjünk haza. Akkorra meg már eligérkeztem szüretre. Igy hát október vége előtt aligha kerülök vissza az én kis fészkembe.

De ugy-e kedves, akkor is örülni fogunk egymásnak? mi, akik olyan jó barátok vagyunk s akik annyira megértjük egymást.

Várjon csak, mennyit lógunk a télen passziánszozni!

Addig is, isten vele, édes, jó barátom. Gondoljon ránk néha. Higyje el, megérdemeljük mind a ketten: én is, a férjem is...

*

S az emberek mégis azt hiszik, hogy csak a jeges tenger komor világán át juthatni el az Északi sarkig.