IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
A mai bálozó leányok picziny gyermekek voltak, amikor ez történt.
*
Valaki gyors lépésekkel sietett el mellettem. Észre se vettem volna, ha, mikor a közelembe ért, egyszerre meg nem telik a levegő ibolyaillattal, mintha pázsitos erdőben lennék, ahol mindenfelől ez a kis lilakék gyönyörüség mosolyog felém.
A véletlen egy irányban vezetett bennünket. Ugy tetszett, mintha sietős volna az utja; kénytelen voltam meggyorsitani lépéseimet, hogy nyomában maradhassak. Eszem ágában sem volt valami kaland, de imádom az ibolyaillatot.
Abban a korban voltam, amelyben épp oly joggal lehet valakit gyermeknek tartani, mint fiatal embernek. A melyben naiv, szinte félénk még a romlatlan kedély, de a külsőségek jóformán férfivá teszik már az embert. Az a csodálatos, vágyakkal és reménységekkel telt életkor ez, mikor semmi sem tetszik előttünk lehetetlennek ábrándvilágunkban, de a valóságban majdnem gyávák vagyunk, annyira, hogy szinte bénáknak érezzük magunkat. Hiányzik még a tapasztalat, nincsenek megerősödve szárnyaink: érezzük, hogy tudnánk már repülni, de még nem merünk.
Tétovázás az élet ez álomszerü szakában minden tettünk. Sohasem vagyunk bizonyosak benne, hogy vajjon helyesen cselekszünk-e valamit s bár mindenféle sejtéssel van már tele a szivünk: nem közeledünk egy nőhöz másként, mint félénk tisztelettel. Tervszerüségről, kiszámitásról szó sincs ebben a himporos, napsugaras korban...
Alig érte a lábacskája a földet; minden mozdulata hajlott, siklott; igazán olyan volt, mintha szárnyak nélkül is repült volna. Könnyü fekete kendő volt rajta, ami betakarta a fejét is, ugy, hogy arczából alig maradt szabadon valami. Ha nem lett volna olyan nagyon finom, azt hittem volna, hogy valami szobaczicza, aki elkésett s most siet haza, nehogy kikapjon.
Késő is volt már. Az utcza népessége megcsappant; akit szanaszét látni lehetett, az is többnyire a szinházból ment haza.
Kiértünk a Dunapartra a vámházig. Ezen a ponton az én utam elvált volna a tovaszálló ibolyaillattól, de nem tudom miért, nem birtam tőle megválni s önkénytelenül tettem utána még néhány lépést.
Csak mikor már a folyamhoz levezető első kőlépcsőn állottam, tünt fel az egész dolognak a furcsasága. Egyszerre kinyilott a szemem s nem törődtem többet az ibolyával, hanem azt kérdeztem magamtól ijedten, mit akar itt most ez az asszony?!
Egy pillanatnak a századrésze alatt megértettem, hogy valami rendkivüli történik velem. Talán az isteni gondviselés hozott ide!... Láttam, hogy az asszony majdnem futva halad le a lépcsőkön... a szivem elszorult, neki iramodtam s három szökéssel utólértem.
Azt hittem, kiszakad a lelkem nagy aggodalmamban.
- Mit akar itt? - kérdeztem remegve, amint megragadtam a karját, hogy ne szállhasson le az utolsó lépcsőre.
Pillanatnyi kinos csend következett. Az asszony megdöbbenve fordult vissza, felülről ráesett a lámpa fénye; fejéről lecsuszott a kendő. Csak ekkor láttam, hogy milyen. Halvány, érdekes arcz volt; nagy villámló szem, hullámos barna haj, felindulástól sápadt ajak.
- Kicsoda ön? - szólott végignézve rajtam. Ugyanakkor kirántotta karját a kezemből.
Azt hiszem, ebben a pillanatban léptem át azt a határt, mely a sihedert elválasztja a már férfiszámot tevő fiatal embertől. Ellentmondást nem türő hangon válaszoltam:
Felkaczagott keserüen és boszusan.
- Mit ártja magát a más dolgába?
- Tehát beösmeri? meg akart halni!
- Ej, mi köze hozzá? Mondtam már, hogy hagyjon békével. Ha nem takarodik, rendőrt hivok!...
Szakgatott hangon, szinte lázasan beszélt, de nem mert a szemem közé nézni. Egyszer véletlenül mégis rám esett a tekintete.
Kellett rajtam valaminek lenni, ami megnyugtatta és lecsillapitotta. Talán az, hogy olyan fiatal voltam, ámbár ő sem sokkal több tavaszt láthatott még husznál; vagy talán észrevette, hogy mennyire meg vagyok indulva. Megfogta a kezemet s még ő vigasztalt.
- Látja, még kellemetlenség érheti miattam...
A szégyen miatt elöntött a harag. Hát annyira gyermek volnék még, hogy igy szabad beszélni velem?
- Hadd érjen, - válaszoltam nyersen, - de azért nem türöm, hogy ön meghaljon!
Sohasem láttam még asszonyt ugy nézni, ahogy ez az ábrándos szemü erre a szóra rám nézett. Hogy nem haragszik többé, arra megesküdtem volna, de hogy mit mondott még ezenkivül az a két nagy szem, azt akkor nem értettem; nem tudtam olvasni a női szemekben. Csak egy szót szólott:
- Miért?!...
- Mert nem arra való ön, hogy meghaljon, hanem hogy éljen.
- Honnan tudja?!... Miből gondolja?!...
- Látom a fiatalságából, érzem a nézéséből. Jöjjön innen, nem jó minekünk itt lenni.
Ugy kell lenni, hogy valami regényből beszéltem, amit olvastam volt; magamtól tán sohasem lettem volna képes ilyen dolgokat kitalálni. Vagy tán a férfiuság feltámadása tette, amit rohamosan éreztem magamban nőni, annyira, hogy már nem is zavart meg az a gondolat, hogy majdnem éj idején egyedül vagyok egy szép asszonynyal.
- Csakugyan!... nem jó itt lennünk! - mondta utánam halkan és csodálkozva. Le nem vette rólam a szemét. Végre karomba füzte a karját és igy szólt:
- Vezessen; azt kell hinniök az embereknek, akikkel találkozunk, hogy testvérek vagyunk.
Mázsányi suly esett le a lelkemről. Titokban keresztet vetettem magamra és hálát adtam a jó Istennek, aki hozzá segitett, hogy egy nagy szerencsétlenséget megakadályozzak. De mintha ezután a nagy hőstettem után ismét visszaestem volna a régi éretlenségbe, élhetetlenségbe: elhallgattam. Vezettem az asszonyt a karomon, szó nélkül; nem tudtam hová, merre; csak mentem, amerre neki tetszett.
Egy darabig ő is hallgatott, de nem állotta soká. Megkérdezte a nevemet, megmondtam. Ő bizony azért nem mondta meg a magáét. Kivallatott, hogy ki vagyok, mit csinálok; hány esztendős vagyok. Nem akartam, hogy olyan nagyon gyereknek nézzen s megtoldtam kettővel. Azt mondtam, hogy husz.
Ezt susogta sóhajtva: «gyermek!» hanem egy kicsit mintha jobban hozzám simult volna; alkalmasint a hüvös esti levegő tette. Éreztem, hogy remeg; fázik, gondoltam s gondosan körül csavargattam rajta a kendőt.
Éppen egy sétatéren mentünk keresztül, ahol székek és padok voltak. A szegény asszonyka fáradt volt és leült; én szorosan mellé.
Ugy tetszett, hogy mondani szeretne valamit. Nem mertem megkérdezni. Egyáltalában képtelennek éreztem magamat arra, hogy beszéljek. Az édes, felséges ibolyaillat, amely most közvetlen közelből áradt felém, elkábitott. Legjobban szerettem volna lehajtani fejemet az ölébe és ott elaludni.
Egészen véletlenül történt, hogy összeért a kezünk. Finom, keskeny puha kéz volt az övé; eszembe jutott a hugom, akinek olyan szivesen szorongattam, csókoltam a kezét, mert az is olyan kicsi és finom volt. Félálmomban, tudtomon kivül, szórakozottan lehajoltam és megcsókoltam az ujjait. Szabadon maradt kezével belenyult sürü borzas hajamba s végigsimogatta arczomat, azután hirtelen elrántotta mind a két kezét.
- Mit csinál? - mondá zavartan.
- Eszembe jutott a nővérem, - hebegtem.
- Igen.
- Szép?
- Szereti?
Magában susogott. Ujra ezt a kiállhatatlan szót hallottam: «gyermek!»
Tiltakozni akartam ellene, hogy folyvást gyermeknek nevezzen, de a szavamba vágott:
- Nekem nincs senkim. Akar-e a fivérem tenni?!
Habozás nélkül feleltem: akarok.
- Igen.
- Nagyon?
- Nagyon.
Valami végtelen kedvességet találtam ebben a halkan, majdnem félénken kimondott pár szóban. A kaczérságot akkor még nem igen ösmertem.
- Oh, ne gondolja, - szóltam rajongva, - ön szép, nagyon is szép!
- Igazán?!
Megnehezteltem. Miért kaczag? Talán valami bolondot mondtam? Egy kissé elhuzódtam tőle. Észrevette és odacsuszott, odahajlott hozzám, mint egy kis kigyó, mint egy szelid galamb.
- A nővérem sohasem nevetett ki.
- Oh, Istenem! hát mit tett a nővére, ha valamiért mégis meg talált rá neheztelni?
- Én sohasem nehezteltem a nővéremre, de ha egy kissé megboszantott, akkor odajött hozzám, - megcsókolt...
Alig mondtam ki ezt: két kar fonódott nyakam köré és... Azt hittem meghalok.
Mikor valamennyire magamhoz tértem, az asszony, az uj nővérem, zsebkendőjébe rejtett arczczal zokogott mellettem. Nagyon meg voltam hatva.
- Jöjjön, haza viszem, - mondtam.
- Nem, nem! - kiáltott izgatottan, - nem mehetünk együtt!
- Miért?!
- Azért, boldogtalan, mert férjem van!
- Gyermek! - hangzott a fülembe, most már negyedszer.
Azután belekapaszkodott a karomba.
- Jöjjön, keressünk egy bérkocsit, - mondta.
- Senkim sincs ezen a világon, nem szerettem mostanig senkit; meg akartam halni. De nem halok meg, ha te szeretni fogsz, mint a nővéredet.
Félig önkivületben rebegtem utána:
És akkor ujra megcsókolt. Soha nem éreztem én olyat, mikor a hugom csókolt.
Mikor tiz lépésnyire voltunk a bérkocsitól, odahajolt hozzám.
- Légy holnap alkonyatkor a Dunaparton; ugyanott, ahol először beszéltél velem. Akkor meg fogsz tudni mindent, akkor szerethetsz, ahogy tetszik... Ma még a keresztnevemet sem mondom meg, hadd álmodjál tündérvilágról, amely névtelen tüneményekkel van tele.
Amig a tovarobogó kocsit láttam, utána néztem. Ablakából sokáig lengett felém egy fehér kendő. - A ruhám tele volt ibolyaszaggal, attól, hogy uj nővérem a vállamra hajtotta volt a fejét.
*
Másnap alkonyatkor elindultam a Dunapart felé. Ugy dobogott a szivem, hogy hallottam verését. Féltem. Tegnap óta nem gondoltam többet annyit az anyámra, a kis hugomra. Ugy rémlett, mintha egy csöppet kevésbbé szeretném őket s mintha a szivem egy darabja valakié lenne, a kiről nem is tudok mást, csakhogy nővérem akar lenni.
Száz lépésnyire a vámháztól megállottam.
Mi lesz akkor, ha az uj nővéremmel többször találkozom, ha megint érezni fogom az ibolyaillatot, ha megint megbolondit a csókja?!
Hütlen leszek miatta az anyámhoz, a kis hugomhoz!... Képes lennék rá, hogy jobban szeressem, mint őket, a drágáimat!
Megfordultam és futottam. Ezuttal igazán ugy, mint a gyermek. Az emberek utánam néztek. Egy kofa, akinek belehágtam a paradicsomába, rám rivallt.
Alig hallottam, olyan messzire jártam már tőle.
Az uj nővérem azóta eltünt. A nevét sem tudom; álmaimban el nem árulhatom...
Ez a második eset már sokkal később történt.
*
Este volt s a belvárosi plébánia toronyórája hatot ütött, éppen ugy, ahogy a Ponson- meg a Montapin-féle regényekben előforduló toronyórák szokták.
A kora tavaszi hüvöses levegőben üdülve, lassan haladtam a vámház felé s gyönyörködtem a széles Dunában, melyen itt-ott egy darabka jégtábla uszott a szürke viz fölött; azután átnéztem a budai partra, ahol egy sereg apró lámpás gyult ki a hegyoldalban, mintha az ég csillagai szálltak volna le, hogy felékesitsék a vén Gellérthegy tövét. Az ég tiszta volt; a levegőben elszórta már a közelgő kikelet a fünövés illatát; hangulatot keltett minden; vágyakkal telt meg a szivem s éreztem, hogy abban a kedélyállapotban vagyok, amelyben nyulat lehet az emberrel fogatni.
Alig vettem észre, hogy valaki gyors léptekkel elment mellettem; csak annyit láttam, hogy egy nő volt, sötét ruhában, sürü fekete fátyolt visel: vagy gyászol vagy pedig száz eset közül kilenczvenkilenczben csunya. Mindenképpen jobb neki békét hagyni, tiszteletben tartani gyászát, meg nem gyötörni hiuságát. Csakhogy a századik esetben meglehet, hogy sem nem gyászol a feketefátyolos asszony, sem nem csunya, ellenkezőleg, talán nagyon is szép. Hanem akkor valami titka van.
Mindez csak ugy hirtelenében villámlott keresztül agyamon, anélkül, hogy képes lett volna gondolataimat elterelni a természetimádástól, amivel tele volt minden idegem. Nem is törődtem volna tovább a fátyolos asszonynyal, de alig haladt tiz lépésnyire, megállott, habozva visszafordult, aztán gyorsan odajött hozzám és halk hangon, melynek rezgése nagyon is elárulta izgatottságát, igy szólt:
- Idegen vagyok, uram, nem lenne szives megmondani, merre jutok legközelebb egy bérkocsi-állomáshoz?
Csak ekkor vettem jobban szemügyre. Hosszu esőköpenye csaknem bokájáig teljesen elburkolta alakját, de azért látszott, hogy a válla, meg a dereka táján plasztikus hajlással simul hozzá. Egyszerü baretforma kalapja alól kihullott egy darab a kontyából, mintha aranysárga selyem tündöklött volna a lámpa fényénél; arczából egyetlen vonást sem lehetett látni az irigy fátyol miatt, de ahogy nagyjából megitélhettem a körvonalak után, szabályos hosszukás arcz volt az; a hangja pedig lágy, édes és félénk, amilyen csak egy fiatal asszonyé lehet, aki sokkal becsületesebb, semhogy elég ravasz lehetne jól szinlelt nyugalommal háritani el magáról a gyanut, hogy rossz fát tesz a tüzre.
- Jöjjön, asszonyom, elvezetem, - mondám.
- Oh nem, köszönöm, semmi esetre sem ...csak mondja meg az utczát...
Oly zavartan, majdnem ijedten mondta ezt, hogy lehetetlen volt ki nem találnom aggodalmát.
Ez az asszonyka nem akarja, hogy megtudjam, hova megy. Attól tart, hogy kikérdezhetném a bérkocsist. Beláttam, hogy nem szabad tovább erőszakoskodnom, megmutattam az irányt s megneveztem egy utczát. Egyet biczczentett a fejecskéjével, azután majdnem futva eltünt előlem.
Azaz, hogy csak el akart tünni, mert magaviselete éppen eléggé különös volt arra, hogy halálosan kiváncsivá tegyen. Mintha valami ellenállhatatlan delejes vonzás huzott volna utána, ugy követtem, hol gyorsan, hol meglassitva lépéseimet, aszerint, ahogy jobban sietett vagy vigyázva lépkedett a locs-pocsban.
Bizonyos vagyok benne, hogyha véletlenül hátranéz és meglát, menten a föld alá sülyedek szégyenletemben. De sokkal ártatlanabb vagy sokkal elfogultabb volt, semhogy azzal törődjék, ami mögötte történik. Jó nevelésü nők különben sem szoktak az utczán hátra nézegetni.
Mikor beült egy bérkocsiba, megszállott a jobb érzés. Egy pillanatig azon a ponton voltam, hogy megelégedjem ennyivel és visszaforduljak. De amint a kocsis a lovak közé csörditett, hirtelen magam előtt láttam azt az aranysárga hajfürtöt, ami az asszony barna köpenyegére hullott; hallani véltem csengő, bübájos hangját és ugy rémlett, hogy ott van előttem fátyol nélkül, tündérszép arczczal. Ekkor megrémültem arra a gondolatra, hogy most mindjárt eltünik örökre s nem fogom látni, felismerni soha. Beugrottam egy másik kocsiba és rákiáltottam a kocsisra: «Hajts, hajts! utána...»
Végigrobogtunk a városon, ki a lipótvárosi gyárak felé. Az uton lassankint végképpen erőt vett rajtam a kiváncsiság láza; teljesen eltünt a lelki furdalás, ami eleinte megszállott s pokoli gyönyörüséggel éreztem magamban feltámadni azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy megoldjam a rejtélyt, aminek még egyetlen szála sem volt ugyan a kezem között, de amiről tudtam, hogy van, hogy lennie kell.
A fanatizmus egy neme szállott meg, a mely sokkal inkább elhatalmasodott rajtam, semhogy komoly beszámitás alá eshetett volna, amit teszek. Azt hiszem, képes lettem volna leütni azt, aki e perczben közém és a fekete fátyolos asszony közé tolakodik, hogy megakadályozza közeledésemet vagy elvonja őt tekintetem elől.
A tavasz első lehelete megbóditott, a képzelődés eszelőssé tett; vérem pezsgett, forrt, mintha ezer démon nyargalt volna ereimben s letelepedtek volna végül a szivemre, felizgatva benne minden ideget, minden kis véredényt, amiből a szerelem vágya felfakadhat.
Ha még tiz perczig tart ez az állapot, megbolondulok. Szerencsére az első kocsi befordult egy sötét, szük utczába és egy nyomoruságos viskó előtt hirtelen megállott. Csak éppen annyi időm volt, hogy az utcza sarkán megállitsam a magam kocsiját is, már láttam a halvány lámpafénynél, hogy a fátyolos asszony kiszállt.
Csak most vettem észre, hogy a köpenye alatt egy csomagot rejteget. Hóna alá vette s benyitott a házba. Egy pillanat mulva én is a kapu előtt álltam.
Valami homályos sejtés küzdött még bennem az erőszakossággal. Kétségtelen, hogy amit teszek, azt tenni nincs jogom. Mi közöm nekem ehhez az asszonyhoz, akit nem ismerek, sohasem láttam, akinek most talán valami botlását tudom meg s ezzel büntársává teszem magamat?!...
Aztán egy őrült, egy eszeveszett gondolat fészkelte magát agyamba.
Ennek az asszonynak szeretője van s itt találkozik vele, ebben a viskóban, messze mindentől és mindenkitől, ami, vagy aki veszélyes lehetne a féltett titokra. A csábitó, a gaz, a becsületrabló ott rejtőzik az alacsony deszkafödél alatt, ott várja epekedve a romlásba döntött asszonyt, hogy mámorba fojtsa lelkiismerete furdalását s hogy csókok és ölelések lázával vesztegesse meg, tegye beszámithatatlanná jobb érzését, amelylyel menekülni akarna tőle!...
Láttam a szobát, láttam az egyszerü, fehér falakat, a dagadó tiszta ágyat, a halványan pislogó mécset, melynél százszorta jobban fénylik a fátyolos asszony bübájos szeme s mindez a képzeleti látvány egy sereg vad indulat lánczát tépte el szivemben, hogy éreztem, mint dühöng bennem a féltékenység, a boszuvágy, a csábitó iránt érzett halálos gyülölet, az asszony iránt feltámadt szerelem.
Berohantam a házba, végigtapogattam a szük, sötét folyosót, bejutottam egy pitvarfélébe, ott egy ajtóhasadékon át világosság szürődött ki.
Megálltam az ajtó előtt. Bent az ő hangja, meg egy pár kis gyermek gagyogása vegyült össze furcsa, megnyugtató, harmonikus zenében.
- Édes kicsikéim! Netek, itt van, amit igértem; a dió, az alma, a sütemény...
- Oh jó néni, aranyos nénike!... de jó, hogy eljöttél, olyan éhen voltunk... látod, apa soha sincsen itthon.
- Ti édesek!... ti szegények!...
Kihallatszott, hogy zokog az asszony és hogy csókolja a gyermekeket. Még valaki volt a szobában, - valami vén asszony lehetett, mély, recsegő hangon dörmögé:
- Áldott, ezerszer áldott! - azután egyszerre felsivalkodott, mint egy hiéna: «Oh a gazember!»
A folyosón motoszkálás támadt: valaki jött. Nehéz férfi-lépések hallatszottak, bizonytalan tétova tipegéssel közeledett az ember a pitvarhoz. Koromsötét volt, nem láttam semmit, csak nehéz szuszogása, fujása sejttette, hogy az ember fáradt, nagyon fáradt, vagy talán annál is rosszabb: mámoros.
Az öreg asszony megint feljajdult, vad gyülölettel: «Oh, a gazember!...»
A botorkáló vendég meghallotta. Megállott s észrevettem, mint iparkodik az egyensulyt megtartani. Ha a karomat kinyujtom, a sötétben elérhettem volna. Éreztem, hogy dől belőle a pálinkabüz.
- Vén szatyor!... vén boszorkány!... csak piszkolj! - dadogta, - nem törődöm vele.
Azután megmozdult s előre lépett, nyilván azzal a szándékkal, hogy benyit. Ekkor megszólalt megint a bübájos fuvolahang:
- Ne átkozza szegényt, nem olyan rossz ő; csak nagyon szerencsétlen!...
Az asszony utolsó szava ismét elfult a zokogásban.
Az ittas ember, akinek egy vonását se láttam, lezuhant a földre, mintha a halál lehelete érte volna.
- Istenem!... ő van itt! - hebegte.
Azután térden csuszva a falig vonszolta magát, nagynehezen feltápászkodott és hirtelen belökte az ajtót.
Egy kiálló falrész eltakart, árnyékban maradtam, de a többi ott volt előttem valamennyi, mint egy megrenditő szoborcsoportozat, amelynek a drámaisága felülmul mindent, amit valaha képben, vagy irásban megörökitett a teremtő lángelme.
A szoba közepén a fátyolos asszony, akinek nem volt többé fátyol az arczán: káprázó szemem duslakodhatott abban a szépségben, amit sejtettem rajta. De ott volt égszinü szemeiben az angyali jóság is, amely szinte fényes glóriát vont szőke feje köré.
Mellette két szegény kis gyermek ült a földön; a kisebb még csak olyan gügyögő apróság. Sápadt és sovány mind a kettő; a szenvedések kegyetlen nyoma finom kis arczukon. Az öreg nőcseléd ott kuczorgott köztök, egy darab süteményt kinálva a tátogó kis fecskefiókáknak.
S a küszöbön állt az apa: a gazember.
Elzüllve, egykor daliás alakja megtörve, fényes fekete szakálla megderesedve, szemében a szégyen tüze, arczán a mámor és a megalázkodás pirossága.
Lerogyik, térdre, az asszony elé.
- Te vagy az!... hát csakugyan te vagy!... Eljöttél ide, a bélpoklosokhoz, akik nem érdemelnek mást, csak hogy az átkod sujtsa őket!
A megriadt asszonynak eloszlik arczáról az első megdöbbenés rémülete: szólani akar, de nem képes. A torzonborz ember odacsuszik hozzá, mint egy megvert kutya; reszketve, nyögve felnyul lecsüngő kezéért s odaszoritja az ajkához. Egyszerre felordit kegyetlen kinjában:
- Nézd, mivé lettem! Nézd, mivé tett az a másik asszony! A kiért elhagytalak téged, te százszorta szebb, te százezerszerte jobb! Gazember voltam, az vagyok most is!... s neked köszönöm, hogy a gyermekeim, a kik nem a tieid is, nem haltak meg éhen! - oh, tudok én már mindent... a titkos küldemények, a jótékony egyletek, az emberbaráti ajándékok betegségem alatt, korhelykedésem idejében - mind tőled jöttek!... Titokban, leplezve, hogy meg ne alázzanak, hogy szabad legyen ő érettök, a kis angyalokért elfogadnom... Te angyal! te Isten!
Mint a vonagló féreg, ugy vergődött magánkivüli állapotban az asszony lába előtt. A szőke angyal, az Isten szent szivének áldott leánya fölemelte a földről.
Odavezette az egyetlen fapadhoz, leültette és nem szünő könyek közt a nyakába borult a nyomorultnak.
- Gyere vissza hozzám, - susogta sirva, kaczagva egyszerre, - légy megint az enyém; hadd legyek én megint a tied, a te hü, a te jó feleséged. Hozd el magaddal a kicsinyeidet is... a mi kicsinyeinket: hadd szeressem, hadd gondozzam őket! Ha bajod van, ne félj, meggyógyitlak; ha kételkedel, meg tudlak győzni; csak térj vissza hozzám! csak szeress egy kicsit!
A fátyolos asszony odatapasztotta hófehér gyöngéd arczát a szurtos, piszkos ember arczához; belenézett homályos szemébe, a melyből a nagy lelkifelindulás elüzte a mámort s nem hagyott bennök mást, mint a megalázkodás mélységes gyötrelmét. Azután kis puha kezével megsimogatta a vállára hajló forró homlokot és hizelegve, pirulva, félénken kérte az elzüllött embert:
- De ölelj meg hát! Vagy nem kell a te hü kis feleséged?
A nagy bünös tétova nézése aggódva rámeredt az asszony arczára s látta szeméből kiragyogni a menyország bünbocsánatát.
- Oh, jaj! - mormolta kinosan, boldogan. S mikor letérdelt az asszony elé, hogy megcsókolja a lába porát, nem volt más szava több. De ebben benne volt a vezeklés, a javulás, az ujjászületés!
*
A féltékenység mardosó ördöge eltünt volt szivemből; a hol az Isten lelke szól, ott elnémulnak a szenvedélyek, pedig a bünbocsánat az Isten lelkének legmagasztosabb megnyilatkozása, legékesebb hangja.
Vigyázva, hogy észre ne vegyenek, kiosontam a paradicsomból.
S a boldog házasok, a szép kis gyermekek, akikre oly gyönyörrel nézek, ha a véletlen összehoz velök: nem is sejtik, hogy van valaki, a ki tudja a fátyolos asszony történetét.