ARANY SZIVEK.

I.

A «Leviathan» befurta keskeny orrát a vizek tömegébe és fehér tajtékot paskolva utján, siklott végig az óczeánon.

A Csendes-tenger végtelensége egyetlen nagy fénypontban verte vissza a rátüző napot; az ég sötétkékjét egy bárányfelhő sem tarkitotta; pihent a szellő, csak a hajó nyomán támadt langyos légáramlat.

Lent, a csillogó vizben, delfinek kergetnék egymást a hajó körül; fent, a kék égen, egy vén albatrosz uszott a levegő tengerében, magasan, mint egy alpesi kondor. Köröskörül csend.

A kaliforniai asszony kint ült a fedélzeten; e pillanatban nem volt mellette más, mint rendes kisérője, mr. Brown, a ki olyan volt éppen, mint az árnyéka, nem maradt el tőle egy perczre sem. Warwick Alice jól tudta, hogy akármelyik perczben keresi, ott találja közvetetlen szomszédságában, azért hát nem kereste soha.

Benne van már az némely asszonyban, hogy ugy gyötör egy férfit, a hogy csak képes. Nem elég, hogy meghóditja: rabszolgává is akarja tenni azt, a kin kifogott a szeme verése. Ha feltámad benne a macskatermészet: tud hizelegni, de azért kegyetlen.

Mr. Brown látta, hogy az asszony unja magát, a minthogy az «Egyenlitő» közelében, délután két órakor, alig védve a fedélzet ernyője által a rekkenő hőség ellen, bizonyára nem lehetett másként; felkelt hát és odaült eléje egy alacsony tábori székre.

- Akarja, hogy meséljek valamit? - kérdezte.

Alice elfintoritotta orrocskáját:

- Bizonyosan a régi harczias történetek, kedves unokaöcsém; ön alkalmasint megint egy csomó szerecsent akar előttem elpusztitani; köszönöm, nem kérek belőle.

Mr. Brown mosolygott.

- Valóságos asszony, - mondá, - szeszélyes és ideges, hanem azért szép és én imádom.

- Már hallottam és megtiltom, hogy folyvást ismételje; jól tudja, hogy unom az ilyesmit.

- Minden untatja, amit én teszek.

Az asszony egy kicsit haragudni próbált, de a jó Brown olyan együgyü komolysággal nézett a szeme közé, hogy nem állta ki soká és elnevette magát.

- Már megint boszant? Meglássa, Brown, hogy haza kergetem.

- Igen. Innen. A Csendes óczeán közepéből. Megyek, ha ugy akarja.

Felállt és megindult a hajó széle felé; Alice rákiáltott:

- Bolond!... - azután magában hozzátette: kitelik tőle, a mennyi esze van.

Csakugyan, mr. Browntól kitelt volna minden, amit a nagynénje parancsol. Fülig szerelmes volt abba a kis sárga asszonyba, aki, éppen tiz évvel született később, mint ő. Mikor a nagybátyja, mr. Warwick, elvette, akkor ők ketten együttvéve éppen annyi évet éltek, mint a jó öreg egymagában. Igy azután könnyen érthető, hogy a derék Warwickra csakhamar eljött a földiekkel való leszámolás ideje. Egy kerek éve mult már, hogy meghalt, unokaöcscsére hagyva a feleségét, a feleségére meg a millióit. Mikor a temetésről hazamentek, mr. Brown, aki szó szerint vette az öreg urnak a halálos ágyon kiejtett szavait, azonnal megkérte az özvegy kezét. Amerikában nincs ebben semmi rendkivüli, de azért Alice minden szomorusága mellett is kinevette.

- Kedves uramöcsém, - mondá, - ugy látszik, feledi, hogy nagynénje vagyok. Különben is tudnom kellene előbb, hogy ér-e annyit, mint a nagybátyja ért.

Mr. Brownt nem kis mértékben lepte meg ez az összehasonlitás. Őt, az élete virágában levő férfit, aki bejárta a világot és ért mindenhez, ami a férfiut erre a névre méltóvá teszi, összehasonlitják egy aggastyánnal!...

Más ember talán adta volna a megsértettet, mr. Brown azt mondta rá, hogy igy is jól van.

És attól kezdve nem tett egyebet, csak vivta a párbajt a halottal.

Azon kezdte, hogy nekifogott és rendbe szedte a zürzavaros hagyatékot; e közben megtalálta a nagybátyja utolsó végrendeletét, a mely még nem volt deponálva a törvényszéknél. Mikor a családja ügyvédje előállott a régi végrendelettel, amely ugy intézkedett, hogy a milliós vagyon fele az unokaöcsre essék: mr. Brown szó nélkül odaadta Alicenak azt az okmányt, melyet ő talált meg s amely szerint az egész vagyon az asszonyt illette.

Alice elolvasta, azután azt mondta:

- Ha esze volna, igy tett volna vele. - És összetépte az irást, mielőtt valaki más is olvashatta volna.

Hanem azért, mikor az unokaöcscse kezet csókolt neki, nem állhatta meg, hogy a fülébe ne sugja: jól esik, hogy olyan becsületes.

Természetes, hogy attól kezdve mr. Brown lett a bonórum direktor; a vagyon pedig maradt ugy, a hogy volt, együtt. Legfeljebb a jövedelem került osztás alá. A Brownra eső rész akkor is bevándorolt drága ékszerek alakjában az asszony szekrényébe.

Egyszer a kis sárga asszony megsokalta a dolgot és azt mondta: hallja-e, Brown, ha már mindenét rám költi, akkor legalább élvezzen maga is. Holnap utazunk. Megengedem, hogy a költségeket maga viselje.

És másnap kizakatolt velök a «Leviathan» San-Francisco kikötőjéből.

*

Warwick Alicenak különös öröme telt abban, hogy husz éves létére a nagynéni jogánál fogva ugy bánjék Brownnal, mint egy gyermekkel. Porolt vele és leszidta, hogy csupa gyönyörüség volt hallani. Tengerzöld dudoros ruhájában olyan volt, mint egy hajlós águ bokor, melyből ezerszirmu sárga rózsa nőtt ki. Az a sárga rózsa a feje volt, melyet aranyos haja ugy körülfolyt, hogy alig látszott tőle az arczából valami. De ami látszott, az vetekedett egy szobor jéghidegségével. A szegény Brown nem tehetett róla, hogy ugy bolondult azért a szoborarczért...

Mikor az imént Alice rákiáltott, megállt és visszanézett.

- Sajnálna-e? - kérdezte kissé érzelgősen.

- Csak ne ezen a hangon! Nem szeretem a siránkozó férfit; sajnálnék akárkit...

- Hát én még mindig csak akárki vagyok neked, Alice?

Még eddig sohase merte tegezni. Most, hogy egy hét óta voltak a tengeren, a hol éppen semmi más időtöltésök nem volt, mint a csevegés: mintha egy kicsit engedett volna az asszony fagyossága s ez felbátoritotta. A következő pillanat megérttette vele, hogy nagyon is korán volt.

Alice végig nézte:

- Hogy mer ezen a hangon beszélni velem?

Brown, aki rendületlenül állt valamikor a vademberek mérgezett nyilai előtt s oroszlánokra meg tigrisekre vadászott Afrikában, lesütötte a szemét.

- Azt hittem, - mondá, - hogy végre mégis jogom lesz hozzá. Hisz’ annyira szeretem!...

- Nem kérdeztem! És nem akarom többé hallani, érti-e valahára?!

Brown elpirult. Ez a leczke még neki is sok volt, pedig angol létére bátran tarthatta magát a türelem nagymesterének. Hazájából, ahol az emberek oly hidegszivüek, elhozta magával a nyugalom látszatát, de Afrika levegője, mely egy pár éven át edzette vérét, lelkébe öntötte már a sivatagok tüzét. E pillanatban az önuralom, meg a forró vér kelt tusára benne. A harcz rövid volt, a férfi büszkesége győzött; Brown meghajtotta magát és hallgatott.

Szive fenekén támadt ugyan egy hang, mely azt sugta neki, hogy nem mind igaz az, amit ez a kis kanári madár csicsereg, de az esze másképen itélt. Azt mondta, hogy arany sziv ez az asszony, kincset érő, de hideg és nem szerelemre termett.

Leült eléje és egy könyvet vett ki a zsebéből.

- Ha kivánja, olvasok valamit.

Alice elkapta tőle a könyvet; Brown csodálkozva nézte.

- Ma nagyon szeszélyes. Talán inkább játszani akar? Ime. - És előhuzott egy játék kártyát.

Ezt már nem vette el az asszony, hanem egyszerüen kiütötte a kezéből. A kártyalapok ugy röpködtek szét a hajón, mint egy tuczat zöldhátu lepke. Brown nyugodtan hozzá kezdett, hogy összeszedje.

- Ne nyuljon hozzá! - hangzott boszusan az ideges kis ajkról.

A szegény angol most már csakugyan nem tudta, mihez kezdjen. Alice egyszerre felugrott mellőle:

- Mennyire unalmas! Azután még azt kivánná, hogy szeresse az ember! - sziszegte majdnem sirva; azzal felkapta legyezőjét és mielőtt Brown felelhetett volna, lefutott a kajütjéhez vezető lépcsőn.

Az oroszlánvadász megcsóválta a fejét.

- Annyi bizonyos, hogy nem szerelemből hagyott itt, - mondá.

Azután megindult az asszony után, amint már egy év óta valóságosan a vérévé vált, és egyre mormogta magában: arany sziv! kemény és érzéketlen...