II.

Alkonyodott.

Signor Fiori, a fekete olasz, már egy óra óta torkaszakadtából danolt a fedélzeten és nem hagyott békét a madridi sennor Gardának, hogy pompás baszus hangjával kisérje az ő nápolyi dalait.

A bolondos Duval, aki Francziaországot vallotta hazájának, egy legyezővel verte a taktust.

Igazi nemzetközi társaság volt. Félig ur, félig kalandor valamennyi, aki otthon van az egész világon.

Az efféle emberek rögtön ráismernek egymásra, bárhol találkozzanak is és anélkül, hogy valami nagyszerü barátságra volnának képesek, pompás czimborák tudnak lenni. Miután pedig semmi sem hozza ugy össze az embereket, mint az unalom: a «Leviathan» utasai a harmadik napon már valamennyien ugy tekintették egymást, mint régi ismerősöket.

Mindössze se sokan voltak s igy annál könnyebben ment a dolog. A kereskedő nem törődött többé üzletével, minthogy a hajó foglya lévén, ugy se lendithetett rajta semmit. Épp’ igy volt vele mindenki, akit valami rendes foglalkozás a föld egy bizonyos pontjához kötött. Fődolognak tekintették valamennyien, hogy jól teljék az idő és megalakitották a kaszinót.

Nem járt valami nagy ünnepélyességgel. Igaza köztársasági szellem lengte át az egész társaságot. Elnöknek megválasztották Warwick Alicet, az egyetlen hölgyutast, aki a hajón volt.

Rövid idő alatt valamennyi utas rajongott az elnökért, de mindnyájan látták, hogy mr. Brown valóságos védője a kis sárga asszonynak s igy olyan gyémántnak tekintették, amelyiknek már megvan a maga foglalatja. A madridi megpróbálta ugyan eleinte, hogy a savanyu angolt kiüsse a nyeregből, de signor Fiori, aki a latin fajok rokonságára sokat adott, rögtön félrehivta spanyol testvérét és megmagyarázta neki, hogy kicsoda az a Brown.

Ha a derék olasznak hinni lehetett, akkor a kaliforniai asszony kisérője veszélyesebb volt egy emberevőnél. Annyi bizonyos, hogy Garda azontul még illedelmesebben viselte magát Warwickné iránt.

Fiori volt különben az egyetlen, a ki Brownt már régebben ismerte. Ennek az ismeretségnek a történetével még mindig adós volt a társaságnak; olyan alkalomra igérte, hogy elmondja, ha egyszer Brown nem lesz köztök.

Duvalnak most eszébe jutott a dolog s figyelmeztette rá az olaszt.

Fiori körülnézett. Brownt csakugyan nem lehetett látni, hanem Warwickné a fedélzeten volt. Odament hát hozzá és megkérdezte, hogy nem fogja-e a történet untatni.

A kaliforniai asszony, aki előtt szintén uj volt a dolog, kiváncsian fordult a társaság felé s egyszerre minden oldalról megszólaltak a kaszinó tagjai: «Halljuk Fiorit!»

Az olasz negédesen meghajtotta magát, mint aki tudja, hogy érdeklődést keltett, azután elkezdte:

«Tuniszban történt.

Önök tudják, hogy nagyon sok bajunk van Tuniszszal, mely sokkal több gondot okoz nekünk olaszoknak, mint Algir a francziáknak.»

Duval, a nagy fecsegő, nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon:

- Az csak azért van, - mondá kenetesen, - mert Tunisz nem a mienk. Ha az lenne, majd megmutatnók!...

A kaliforniai asszony türelmetlenül csapta széjjel a legyezőjét.

- Hallja-e, Duval; megvonom öntől a szót. Folytassa, Fiori!

«Tehát a kaktuszok hazájában volt, amint mondtam. Akkor tiszt voltam az olasz hadseregben s Candil ezredessel együtt barangoltuk be a sivatagokat.

Napról-napra volt csetepaténk a benszülöttekkel, akik, mondhatom, sok borsot törtek az orrunk alá, de az időtájt legnagyobb bajunk mégis az élelmiszer hiánya volt, mert a három hajó közül, mely a lisztet és a rizst hozta számunkra, kettő elsülyedt a szirtek táján, s a harmadik is oly állapotban érkezett hozzánk, hogy mire kiraktuk a tartalmát, kitünt, hogy dohos és felerészben használhatatlan.

Kénytelenek voltunk rabolni. A szó szoros értelmében összeloptuk a kosztunkat s az éhes gyomor a legmerészebb vállalkozásokra ragadott bennünket.

Egyszer, mikor igy lóháton elkóboroltam, egy magányos beduint láttam felém közeledni. Mögötte egy kis facsoport volt s attól tartván, hogy társai abban rejtőznek, ellenkező irányban vágtatni kezdtem. Még mielőtt megfordultam volna, észrevettem, hogy a beduin is megereszti a kantárszárat.

Uraim! soha se hittem volna, hogy olyan ördöngős állat egy igazi arab ló. Nem telt bele tiz percz s a beduin már a nyakamon volt. Elővettem pisztolyaimat és lőni készültem; késő volt, üldözőm elsütötte a maga pisztolyát s lovam összerogyott.

Tudtam, hogy végem van, de dühös voltam és vért szomjuhoztam. Mind a két pisztolyomat egyszerre lőttem ki vaktában a beduin felé. Összerázkódott, azután leszállt a lováról, mely mozdulatlanul állva maradt. Odajött hozzám és jó olasz nyelven azt mondta:

Bolond vagy, signor. Meglőttél, pedig a javadat akarom. Látod ott előtted azt a keskeny erdőt, mögötte a dombbal? Na hát azon a dombon tul táborozik Musir seik, az ellenséged, akinek egyenesen a tátott torkába rohantál volna. Azért lőttem le a lovadat, mert észrevettem, hogy az enyémnek egyszerre megrándult a lába és amily könnyen utólértelek, olyan könnyen elhagyhattál volna megint. Egyébiránt nézz meg jól, nem vagyok én mozlim, hanem angol, a nevem Brown. Ugy járok-kelek ebben az öltözetben, a ti ellenségtek közt, mint a madár. Külömben nem ölök egyebet, csak tigrist meg oroszlánt. Hanem most ülj fel hamar erre a rozzant lábu lóra és indulj lépésben balra. Eltart egy óráig, mig meglátod a magad táborát; a lovamért majd elküldök, vagy elmegyek magam.

Ezzel fordult s indult. Utána rohantam és megöleltem. Sirva kértem tőle bocsánatot. Összeszidott, mint egy gyermeket, valóságosan elkergetett. Pedig láttam, hogy vérzik és segiteni akartam rajta. Vállat vont; azt mondta, hogy csak a karján van lyuk, oda se neki. Az oázban van forrás, a többi az ő gondja.

Azóta már találkoztam vele egyszer valami tengeri fürdőhelyen. Nem akar rám ösmerni, ugy tesz, mintha nem ő lett volna a megmentőm, s igy nekem nem szabad a dolgot erőltetnem. Ő tudja, mért teszi. Annyi bizonyos, hogy fürdés közben láttam balkarján a sebhelyet, melynek az én golyóm volt az okozója...»

A társaság némán hallgatta végig az olaszt, minden arczon észrevehető volt, a megelégedésnek ama sajátszerü vonása, mely azt látszik mondani: örülök, hogy megtudtam ezt a dolgot.

Duval feldobta vászonsapkáját és elkurjantotta magát a hazája nyelvén: éljen Brown! Sennor Garda a mellére ütött és azt mondta: olyan, mint egy spanyol!... A kis kaliforniai sárga rózsa egy kicsit átváltozott piros rózsává, a szeme szikrázott. Soha sem szólott nekem róla! - susogta magában.

Ha Brown most véletlenül megjelenik köztük, okvetlenül elragadja őket a lelkesedés s legalább is a levegőbe emelik a csendes angolt.

A kaliforniai asszonynak jutott eszébe, hogy az elbeszélés hősét elő kell teremteni s csengő, dallamos hangon hivta: Brown! Brown!..