III.

E pillanatban nagy lárma támadt a hajófarban; a fedélzeten levő matrózok mind arra futottak s egyszerre kiabált valamennyi. Szerencsétlenség történt: egy matróz a hajó párkányáról a tengerbe esett.

Ugyanekkor a lépcső felső fokán megjelent Brown. Az egyik oldalról még csengett feléje annak az asszonynak a hivása, akit szeretett, de a másikról ezt a kétségbeesett kiáltást hallotta: segitség! Gondolkodás nélkül oda rohant. Vaserővel dobálta el utjából a matrózokat, még egy másodpercz s a hajó párkányán volt.

A kaliforniai asszony felsikoltott rémületében! Duval orditott és tapsolt, mintha az «opera comique»-ban egy uj darab szerzőjét akarta volna huszadszor a lámpák elé hivni; Garda összeszoritotta a fogát, ugy sziszegte: Karamba! Signor Fiori, az olasz, sirva fakadt: Mondtam ugy-e, - kiabálta - aranysziv! igazi aranysziv!

Brown Tamás, a sápadt angol, akkor már a sós tengervizben szelte izmos karjával a hullámokat és halként uszott a tőle száz méterre levő matróz felé, akit a folyvást tovafutó hajó már messzire hagyott.

A kapitány megadta a parancsot, a kormányos teljes munkában volt, hogy megállitsa a hajót, melyet a röperő még mindig, bár egyre lassudó sebességgel, hajtott a vizen. Négy matróz neki állt az egyik mentőcsónaknak és gyorsan leoldozta; a hajón csakhamar helyreállitotta a rendet a fegyelem; bizonyosra lehetett venni, hogy ha a két ember kibirja a hullámok felszinén, akkor megmentik őket.

Már pedig az egyik Brown volt, aki valamennyi versenyuszáson, melyen az ó- és az ujvilágban részt vett, elsőnek érkezett a czélhoz.

A mentőcsónak gyorsan ereszkedett le a hullámok hátára, pár száz lépésnyire a hajótól látszott a két ember küzdelme a habokkal; mint két fekete pont, közeledett egymáshoz a két fej.

A kaliforniai asszonyt valósággal a hideg lelte, le nem vette a szemét arról a két pontról; az utasok visszafojtották lélegzetöket.

Valami tetszésmoraj futott végig köztök. Brown elérte végre a matrózt, aki már kezdett kimerülni.

A kapitány a kormány mellől messzelátóval nézte, hogy a mentőcsónak mint siklik végig az oczeánon. Egyszerre elsápadt és iszonyodva kiáltotta: czápa!

«Czápa!» - zugott végig az egész hajón, melyen ismét kitört a rémület izgalma. Az utasok, akik nem egészen értették a borzasztó szó jelentőségét, jobbra-balra forgolódtak és keresték a magyarázatot, hanem a matrózok közt teljes volt a megdöbbenés. Minden arczon a rettegés tükröződött. A kapitány merőn szegezte szemét egy messze pontra, a két uszó ember irányában. A hajóról egy hosszukás fekete csikot lehetett észrevenni a viz szinén, mintha egy félig elmerült kis csónakot himbált volna az áradat.

Az volt a czápa, mely egyenesen, mint a repülő nyil, furta magát a hullámok közt a menekülő emberek felé.

A kaliforniai asszony szeme megüvegesedett, lélegzete elfult. Halálsápadt volt s görcsösen az olaszba kapaszkodott, aki imákat mormolt, miközben a fogai vaczogtak.

A spanyol dühösen futkározott jobbra-balra, mint egy kalitkába zárt párducz, és izgatottságában nagyokat markolt a franczia karján. Duval ur volt az egyetlen, aki elemében maradt, őt még mindig mulattatta a dolog s ha nem tart attól, hogy a matrózok a tengerbe dobják, kész lett volna ujra tapsolni és éljenezni.

E közben a veszély egyre nőtt. A kapitány előkapta golyós puskáját és daczára a nagy távolságnak, két lövést tett a czápa felé. Hátha valami csoda jó helyre vezeti a golyót?

Nem vezette. A tengerek hóhérja egyre közelebb érte mr. Brownt, aki fél kézzel a kimerült matrózt tartva, gyönyörüen szelte a vizet s már nagy utat tett meg a hajó felé.

A mentőcsónak alig ötven méternyire volt már csak tőle. A derék angol észrevette az iszonyu veszélyt s megkettőztette erejét; a hajón levők látták, hogy egy pillanatra kiemelkedik a hullámok közül s övébe nyul. Valami fényes tárgy villant meg a napsugárban, melyet fogai közé vett, azután uszott tovább.

Istenkisértés, - nyögte az olasz, a ki tudta, hogy mr. Brown sohase szokta letenni tőrét, mely afrikai utja óta folyvást kiséri.

Mikor Duval meghallotta, hogy Brown tőrt rántott elő, senkise tarthatta vissza többé, hogy rajongó kitöréseit magába fojtsa. Meg volt győződve róla, hogy a kis ujjával meg fogja ölni a rettentő tengeri rablót.

A mentőcsónak csak nehány méterre volt már czéljától; a derék matrózok emberfeletti erővel dolgoztak. A két uszó fej mögött egyszerre világos csik támadt a vizen; a czápa hanyatt fordult és fehér hasát mutatta. Ez az a percz, amelyben legnagyobb a veszély. A tengerészek levették sapkájukat, most már rajtuk volt a sor, hogy imádkozzanak, ők tudták, hogy a czápa e pillanatban támad.

A mi ekkor történt, alig tartott annyi ideig, a mennyi a sziv két dobbanása közt eltelik.

A czápa üldözöttjei kiemelkedtek a vizből, a csónak elérte őket. Két matróz megragadta az egyiket, ugyanakkor iszonyu sikoltás metszette át a levegőt, s a csónak megingott, csaknem felborult.

A másik menekülőt a czápa elkapta és visszarántotta magával a szörnyü hullámsirba.

Visszatért a csónak és hozta magával a megmentettet. A matrózok már messziről ujjongva üdvözölték társaikat. Az egyik szócsövet csinált a kezéből, ugy kiáltott fel a hajóra messziről:

- Nem hiányzik a matrózok közül senki, az angol utasé a dicsőség, a ki ugy halt meg, mint egy igazi hős!

Duval sóhajtott:

- Milyen kár, pedig meg akarta ölni a czápát! - mondá.

Signor Fiori nem hallott, nem látott semmit. A földön térdelt és ápolta a kaliforniai asszonyt, aki mozdulatlanul feküdt előtte. Szája szélén egy kis fehér hab volt.

A spanyol, aki félig orvos volt, megvizsgálta az asszonyt, azután ünnepélyes komolysággal igy szólt:

- Uraim! a Leviathannak halottja van; Warwick Alicet megölte a szive!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

S az aranyszivek most ott pihennek egymás mellett a Csendes oczeán mélységében.