IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Csunya fekete éjszaka volt, amilyenek a zivataros őszi éjszakák szoktak lenni a hegyek közt.
Csillag nem ragyogott az égen; füstös felhők kavarogva hajszolták egymást a zugó erdő fölött; ha megrepedt néha a sürü barna fátyol, mely a fogyó holdat eltakarta: derengő világosság csuszott le a nyiláson az erdőszéli deszkafedeles házra, melynek ablakából halvány lámpafény csillogott ki.
A fekete felhőkből lehullott egy-egy kövér esőcsepp; minden pillanatban fenyegetett a felhőszakadás, csak a nagy szél tartotta még fent az ég forrásait.
Az erdőszéli ház ablakát erősen megzörgették.
A házból mély dörmögéssel vakkant meg egy nagy kutya ugatása.
- Jöjjön ki, Mihály, az Istenért!
A szobában megmozdult egy árnyék és elfödte a világos ablakot.
- Ki van odakint? - kérdezték belülről.
- Én vagyok, Mihály; merre van az uram?!
Az árnyék eltünt az ablak elől s pár pillanat mulva egy férfi állott a küszöbön.
- Mi történt, Anna? Jöjjön be, megfázik.
- Hol van az uram, Mihály? Magával ment el és még nem jött haza!
- Velem volt, az igaz; együtt vadásztunk, de már több két óránál, hogy a fenyvesnél elváltunk.
- Azt mondta nekem, hogy siet haza.
- Lépjen be, Anna, mondom, hogy megfázik.
- Ej, Mihály, ki törődnék most a hideggel? Az uramért aggódom, hátha baj érte.
- Károly erős és bátor; mi baj érhette volna?
- Százszor is kimaradt már, néha egész éjjel...
- De nem ilyen viharban; Mihály, nagyon félek!
- Hát jól van; várjon itt egy kicsit, mindjárt jövök, aztán megkeressük. Ide Szikra! hopp!
Az ajtónyiláson egy nagy bozontos kutya szökött ki, bolond örömmel ugrott neki a remegő asszonynak és feltámasztotta izmos első lábait a vállára.
Az asszony lerázta magáról a hizelgő állatot.
Nemsokára kijött Mihály is a házból. Egy esőköpenyeget hozott magával, azt ráteritette az asszonyra. Vállán puska volt:
A hold kibujt egy pillanatra a fekete égen; látni lehetett, hogy a sápadt, barna asszony mint siet az öles férfi nyomában; Szikra, a véreb, hol előttök, hol utánok bandukolt a sziklás ösvényen.
- Talán otthon van azóta? Jó lenne megnézni, - szólt a férfi.
- Igen, igen, nézzük meg, Mihály. Az Isten jósága talán haza hozta.
A másik erdészház, ahol az asszony lakott, kis kitéréssel utba esett; elmentek odáig, az ablakok sötétek voltak. A szólitásra senki sem felelt.
- Siessünk, siessünk, Mihály!...
Szótlanul mentek egy darabig egymás mellett; a fiatal asszony a kétségbeesés elszántságával; keble zihált, a férfi odanyujtotta neki a karját.
- Nem győzi, Anna, kapaszkodjék belém.
Amint igy karöltve csaknem futottak a sötét erdei uton, mind a kettőnek eszébe jutott a mult. Még egy pár év előtt azt hitték, hogy egymáséi lesznek. De akkor Mihály még nem volt erdész, csak segéd. Várniok kellett. E közben az a másik, aki már eltarthatott egy asszonyt, megkérte a leányt s a szülők, akik biztositani akarták gyermekök sorsát, odaigérték. Sokszor van ez igy az életben, senkinek se jut eszébe megütődni rajta; aki nem jön számitásba többé, az lemond és előbb-utóbb meggyógyul, boldog lesz egy másvalakivel. Ha pedig nem tud felejteni, az is mindegy. Hallgatni jól esik. Ne tudjon senki arról, ami örökké fáj és amin ugy sem lehet többé segiteni.
A halvány, barna asszony még sokkal halványabb volt az esküvő napján; engedelmeskedett, mert szegény öreg szüleit boldognak akarta látni. Azután telt egyik hónap a másik után, mig egyszer megjött a gólya és hozott egy piczi vigasztalót, aki kárpótolta a nő szivét az anya szivével. Könnyü az asszonynak felejteni, ha gyermeke van, akinek olyan édes a sirása, a nevetése, s akit ha ott érez az ölében, amint kis piros szájával szijja szivéről az életet: akkor nincs többé semmi más kivánsága a becsületes nőnek.
Nem is igen látták azóta egymást. Mihály kerülte őket, az asszonynak meg nem volt jó oka rá, hogy törődjék vele. Csak most, hogy a férjéért aggódott, jutott eszébe, hogy felkeresse, mert tudta, hogy a közös kötelesség együtt tartja őket naponta.
Mielőtt elment hazulról, a gyermeket levitte a nagymamájához, a faluba, ugy szaladt fel onnan a Mihály lakásáig, akivel nem beszélt a köszöntésen kivül tiz szót sem, mióta megmondta neki, hogy nem lehet az övé.
Pedig csak egy évig kellett volna még várniok. Most az az ember is eltarthat egy asszonyt. Csakhogy már késő, gondolni sem szabad rá ezentul.
De azért ki tilthatta volna meg, hogy most, mikor a kényszerüség parancsolja, bele ne kapaszkodjék abba a karba, melynek valamikor érezte ölelését? És az ember olyan nyugodt, olyan becsületes; a nyomorult pletyka, melylyel el akarták áztatni előtte, nem lehetett igaz. Nem lehet az, hogy ez a férfi őket fenyegette volna. Őt, akit mégis csak szeretett, és Károlyt, akivel egy kenyeret evett...
Bent voltak mélyen az erdőben.
Az ut mindig vadabb, mindig sziklásabb lett; fejök felett sirt a szélrázta fenyőgaly; a völgyből halálmadár sivalkodott fel. Szikra, a nagy kutya, csendes zörgéssel botorkált mellettök a sürüben.
Egy meredek oldalon a férfi megállott.
Az asszony letörölte izzadó homlokát, fent az égboltozat derülni kezdett, csak a szél zugott még a fák koronája közt.
- E szerint egy órával előbb meg kellett volna jönnie, mint ahogy én onnan elindultam.
- Igen.
- Akkor az élő Istenre mondom, hogy baja történt!
- Mentse meg tőle az ég jósága, majd mindjárt meglátjuk. Ide, Szikra!...
A véreb farkcsóválva közeledett, megnyalta a gazdája kezét, azután követte orrával az irányt, melyet az a földön kijelölt.
Azon a helyen a talaj puha volt, nyomok mélyedései voltak benne. A véreb körülszimatolta a süppedéseket és csendesen, nagy vigyázattal megindult lefelé a meredeken.
A fák közt sötét volt, nagyon nehezen lehetett haladni; a férfi gyakran megállott; hogy a fáradt asszony egy pillanatig kipihenje magát. Ilyenkor egy halk fütytyel megállitotta a kutyát is, mely a legkisebb jelre óvatosan, nagy biztossággal haladt tovább.
Egy örökkévalóságig tartott rajok nézve ez a bujkálás, mikor az eb végre mozdulatlan maradt, majd nyöszörögve turt be orrával a gaz közé. Mihály lehajolt, hogy megnézze. Sápadtan emelkedett fel; egy kutya hullája volt ott; a Károly kutyájáé.
Az erdész meggyujtott egy gyufát. A pillanatra fellobogó lángnál meglátszott a vértócsa, melyben az állat feküdt. Keresztül volt lőve.
- Bátorság, Anna! - mondá oly hangon, melyből kiérzett, hogy mennyire aggódik.
- Mondtam, ugy-e, mondtam! - zokogta a szerencsétlen asszony. - Siessünk, Mihály, talán még nem késő.
A véreb otthagyta kihült bajtársát és felvette a férfi nyomát ujra. Néhány lépésnyire megint megállott: tétovázva tekintett hátra.
Mihály odament és megvizsgálta a talajt. Azon a helyen más nyom is látszott. Az erdész arcza elborult; a kutya orrát lenyomta az egyik mélyedésre, mely az eddig követett nyomhoz jobban hasonlitott.
Attól kezdve nem lehetett az ebbel birni. Alig tudták követni, ugy futott le a völgybe, ahonnan csakhamar felhallatszott ijesztő vonitása.
- Ott van! Ott van! - sikoltott az asszony, és rohant lefelé. Most már a férfinak kellett őt követnie.
Lent a kövek közt elzugó hegyi patak partján állott Szikra, fejét magasan feltartotta s panaszosan, hosszasan üvöltött. Előtte volt, akit kerestek.
Az asszony a kétségbeesés rémületével borult le a holttestre, azután egyszerre felugrott és szemközt fordult a férfival. Haja megbomlott, ugy csüngött le a derekáig; az esőköpenyeget ledobta magáról, ugy állott előtte könnyü ruhájában, mint egy szobor. Szeme villámokat szórt, amint ökölre szoritott kezét belevágta a nagy öles ember arczába és elorditotta magát, akár egy halálra sebzett nőstény tigris:
- Gyilkos!...
Mihály megtántorodott a csapás alatt. Az a kis kéz nem sok kárt tett benne, hanem az iszonyu vád csaknem kirántotta a földet lába alól.
- Gyilkos! - üvöltött ujra az asszony, - gyáva haramia! Megölted, amint megesküdtél rá! Hát mégis igaz volt!... mondták nekem... régen... de nem hittem, és most megvert érte az Isten!... Énmiattam ugy-e? Mert szerettél, mert nem akartad, hogy a másé legyek? Hát mért nem öltél meg akkor engem? Mért gyilkoltad meg gyermekem apját, eltartóját?! Te kutya! te kigyó!... Ugy-e, most itt vagyok, azt gondolod, hogy a tiéd vagyok; nincs aki elvegye tőled ezt a testet, amely után éheztél és gonosztevő lettél, hogy gyalázatos czélodat elérd! De megállj, ember... még nem vagy ennyire! Ide Szikra! tépd szét, marczangold össze volt gazdád gyilkosát!...
Nem birta tovább. A szörnyü izgatottság végképen kimeritette: összeesett. Mihály nem nyult hozzá, nem emelte fel. Az erős ember sápadtabb volt, mint az a holttest, melynek eltorzult vonásai boszuért kiáltottak az égre. Szikra nem értett az egészből semmit. Megnyalta a földön fekvő alélt asszony arczát, aki talán azt hitte, hogy a gyilkos kéj sóvár csókja szentségteleniti meg, mert erre az érintésre magához tért és rémülten felugrott.
A férfi melléből végre előtört valami szakadozott hörgés.
- Jöjjön! jöjjön hamar!... Meg fogja látni! - hebegte.
- Jöjjön, ha mondom!... kötelessége, mert meggyalázott! Ne vesztegesse a drága időt... perczektől függ minden... ha esni kezd az eső, vége van mindennek,... elmossa a nyomot...
Megragadta az asszony fehér karját, melyről a ruha ujja felcsuszott és durván rántott rajta egyet, hogy ott maradt az öt ujja nyoma a ruganyos husban. Vitte magával fel a hegyre, ahonnan az előbb lefutottak, néha hátranézett és Szikrát szólitotta; a kutya szorosan követte őket.
Mikor felértek arra a helyre, ahol az eb imént tétovázva megállott, akkor Mihály megfogta a kutya fejét és lenyomta ismét a talajra. «Keresd Szikra, keresd!» mondá fuladozva.
A véreb bizonytalanul szimatolt; körüljárta lassan a két embert; kétszer is megszaglászta egy ponton a földet, azután hirtelen elnyujtózott és megindult be az erdőbe.
- Jöjjön! - mondá a férfi és vitte magával a nőt a kutya nyomában.
Leértek ismét a völgybe, végig mentek a patak partján, mig kiértek az erdőből. A véreb mindig gyorsabban ment előre; az erdő szélén, ahol már nem volt fa többé, szinte futni kezdett. Az erdész halk füttye visszatartotta. Azontul lassabban lépdelt.
Jó két óra telt el azóta, hogy hazulról elindultak. A kutya folyvást biztosan ment a csapáson, nem lehetett kétség, hogy jó nyomon jár. A rohanó felhők még mindig fenyegettek, de alant a szél ereje már csökkent; csak a magasban kavargott még erősen a lég áramlása.
Az asszony engedte, hogy az erdész vigye magával a karjánál fogva. Bódultságában jól esett neki az a szenvedés, mit a férfi erős szoritása okozott. Ez legalább nem volt a kéjencz mámoros érintése, aki élvezni akar minden érzékével, a szemétől kezdve a tapintásig.
Nem gondolkozott. Lelke tele volt az iszonyu látvány emlékével, ott, a fenyves alján. A levegőben kisértetek torzalakjai szárnyaltak előtte; behunyta a szemét, hogy ne lássa a rettentő látományokat, de akkor még sokkal inkább látta. Fel-felsikoltott kinjában; a férfi azt hitte, hogy fáj a szoritása, de azért nem eresztette el, nem is vigasztalta.
Rohantak végig a lejtőn, a kopár oldalokon, a faluig.
Ha Szikra nem lett volna olyan biztos a dolgában, talán a férfi is elvesztette volna az eszét. De az vitte őket, körül a kerteken, mig egy faluszéli viskó vesszőkeritéséig értek, a hol az eb egy perczre zavarba jött, keresett, visszafordult, meg ujra nekiindult és hirtelen átvetette magát a sövényen.
Azon a helyen a kerités ki volt tiporva, mintha rendes bejárója lenne valakinek.
Az erdész halkan hivta a kutyát, az erre visszaugrott s a férfi mögé osont.
Mihály eleresztette az asszonyt.
- Tudja, ki lakik itt? - kérdezte.
- Semmit sem tudok! - felelt az asszony merev tekintettel.
- Mikor a kutya egyszer megzavarodott az erdőben, már tudtam az egészet. Akkor két ember nyoma folyt össze előtte. Az egyik a gyilkos volt, aki megfutott Károly elől, miután előbb lelőtte a kutyát, mely megtámadta. Oh, most már mindent látok. Károly üldözte és amint a tisztásra ért, az orvvadász rálőtt. Onnan már vérezve sietett le a völgybe, azért nem birtam Szikrát visszatartani. Megérezte a vért.
Felelet helyett a férfi ajkára tette a kezét és beemelte az asszonyt a sövényen. Az után átlépett rajta ő is és jelt adott az ebnek, mely gyorsan megindult a viskó felé.
Az ajtón keskeny repedés volt, azon át gyenge világosság szürődött ki az udvarra. Mihály rátapasztotta a szemét a hasadásra.
Olaj-mécses pislogó világossága mellett egy ember ült a földön; előtte egy szétdarabolt őz volt, a szöglethez egy rozsdás vadászfegyver támaszkodott.
Az erdész egy csapással bezuzta az ajtót; Szikra egy intésre a földre teperte a nyomorultat.
- Ez a gyilkos, Anna! - kiáltott Mihály és rávetette magát az emberre, aki szó nélkül engedte magát guzsba kötni.
*
Elmult egy év, a meggyilkolt erdészre nem gondoltak többé a faluban. Egyszerü kőkereszt jelölte sirját, a kereszt mellett örökzöld fenyőbokor nőtt.
A sürü fenyőbokor alatt egy gőgicsélő baba sokszor játszott a mamájával.
Egy este, mikor a mama hazaindult, a temető kapujánál nedves érintést értett a kezén; egy nagy kutya ugrott fel rá s örvendő nyafogással nyaldosta a kis gyermek kövérkés karjait.
A gyermek kaczagott. Mintha tudta volna, hogy a jó Szikrától nincs mit félnie. A mama sejtette, hogy a hü állat nem lehet messze a gazdájától. Csakugyan észrevette az erdészt, aki szomoruan támaszkodott a kerités egyik oszlopához.
- Még mindig nem bocsátott meg nekem, Mihály?
- Nem haragudtam én sohasem.
- Oh tudom, hogy gyülölt, a miért olyan iszonyu gyanum volt ellene.
- Az Isten jó volt, hogy kideritette az igazat.
- S a bünös megbünhődött.
- Meg az is, a ki nem volt bünös. Isten áldja meg a fiát, Anna. Menjünk, Szikra! hopp...
A férfi visszafordult. A derék Szikra ott állott közte és az asszony közt s szükölve tanakodott rajta, hogy hát ő most már kinek fogadjon szót? Farkcsóválgatva, örömteljesen vihogott a kis gyermek felé, a ki kaczagva tapsolt neki apró kezével és egyre gügyögött:
A kutya először életében nem fogadott szót a gazdájának.
- Lássa, Mihály, Szikra jobb, mint maga, ő még szeret minket.
- Anna! Anna! ne jusson eszébe, hogy hozzám még egyszer kegyetlen legyen!...
- Nézz ide, Mihály, a kis fiam szólit!
Csakugyan a gyermek egyre kiabálta: «Mi’áj! Mi’áj!»
- Azt hiszem, hogy jó mostoha lennék, - mondá akadozva.
- Na hát akkor nesze, hozd haza szépen, olyan fáradt vagyok.
És odaadta a gyermeket az erős embernek, aki a csepp teher alatt csaknem összeroskadt.
- Mi’áj! Mi’áj! - kiabált egyre a kis fiu és egyik kezével a bozontos férfira, a másikkal meg a nagy bolond kutyára mutogatott, mely nagyokat ugrott kis gazdája felé a levegőben.