A TERSSATTÓI RÓZSA.

Az Adria partján, a magyar korona gyöngye mellett, szürke kősziklák tetején van egy kis horvát falu, a neve Terssatto.

A falu mellett régi várkastély romjain őröl az idő; a középkor regényes szelleme sóhajt elhagyatott folyosói közt; keskeny ablakos körszobáiban, a várkert burjánzó sürüségében a Frangepánok rég kihalt nemzedékéről beszél minden: a harczi eszközök s a fehér márványszobrok.

A várrom elnéz a kék tengeröböl felett, melynek partján Fiume virul, s néma borongással ül meg a sziklán, mint valami vén sas, melynek számára nincs többé ifjitó főnix-tüz.

Fent a kék ég, lent a kék tenger; a várrom sziklalábánál száz ölnyi mélységben cserreg, csacsog a rohanó Resicza; a kövek közt jégvirág tenyészik; a mohos falon zöldhátu gyik lesi a verőfényben játszó kis legyet s a bástya falrepedéseiből gaz és bozót támad, folyondár kuszik szét.

A várrom puszta és kietlen; sok év óta nem lakja senki. Az utolsó tulajdonos, Nugent gróf halála óta csak egy őr járkál körüle, az is mogorva és szótalan; az örökös csendben, a sirok lakóinak társaságában vaddá és embergyülölővé vált, és némává, akár egy karthauzi. Félvállról is csak alig felel a romok látogatóinak, meg nem köszöni a borravalót, de ha valaki észreveszi a Frangepánok elvadult várkertjében azt a két négyszögölnyi zugot, melyen gondos kéz ápoló nyoma látszik egy teljes virágu fehér rózsa körül; ha a nagy szürkeség közt megörül valaki a hajlongó rózsatőnek és megáll előtte, akkor megtörik a várőr némasága s egy kis történetet mond el arról a rózsáról.

*

Terssattoban volt egy öreg ember, volt neki egy szép barna leánya. Fiuméban, a magyar vizeken halászott egy legény, aki nagy Magyarország sik rónáiról került ide egy hajótiszttel.

A leány eljárt a városba, a fiu feljött ide a hegyre, könnyü volt nekik meglátni egymást. Tudod, uram, a fiatal sziv tapló, a fiatal szem meg eleven tüz; aki látta őket, mikor egymásra néztek, azt is megtudta mindjárt, hogy ezek nem testvérek.

Heves, szenvedélyes volt a leány, nem birt vele senki. A hogy belebódult abba a legénybe, vércse lett a szelid galambból, megesküdött, hogy azé lesz csak, vagy a halálé.

A leány apja, aki horvát volt, nem szerette a magyar fiut, azt mondta magában: hadd legyen hát inkább a halálé.

Rossz dolog, hogy igy van, hogy a magyar meg a horvát nem érti meg egymást, hogy szükség van ott lent a susaki hidon mind a két zászlóra a Fiumára fölött.

Egy vasárnap este, mikor a leány megjött a városból, egy rózsatőt hozott magával. Az apja elültette neki, a leány megöntözte, azután letérdelt mellé és imádkozott.

Az öreg ember csodálkozva nézte, a leány csak ezt felelte neki: «Majd megtudod, apám.»

Hanem azontul a hajnal ott találta, a csillag leragyogott rá, mikor utólszor megöntözte este. Nem gondolt egyébre, csak leste a rózsát, a levelét, a hajtását; ha a nap sütötte, a leány beárnyékolta sötét hajával, szellőt küldött rá a leheletével; óvta, dédelgette, mig kigömbölyödött rajta az első bimbó.

Akkor a leány megfogta az apja kezét és odavitte a bimbós rózsatőhöz.

- Ez a virág a sorsom; ebből feslik ki rám a hajnal vagy a szemfedő.

- Gyermek, gyermek! micsoda beszéd ez? Hát mi köze egy virágnak az emberek sorsához?

A leány felkapaszkodott az apja nyakába, ugy ölelte meg.

- Száz rózsatő közül ő választotta ki. Azután elmentünk együtt az öreg Ritához, tudod, a jósnőhöz és megmutattuk neki.

- És Rita mit mondott?

- Életed, ha piros; halálod, ha fehér.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap reggelre megpattant a bimbó, fehéren, mint a hó. Az öreg horvát sirt, mikor meglátta; a leány nem sirt, csak elsápadt és letörte a bimbót.

Vasárnap volt, felvette ünneplő ruháját, összefonta dus barna haját és kontyba szedte, a hogy az asszonyok szokták.

Ugy ment le Fiuméba.

A halász nem várta most, mint rendesen szokta; a leánynak nem volt nyugalma, összejárta az ismerős hajókat, sorra szedett minden oszteriát, a hol a kedvese meg szokott fordulni.

Nem találta sehol. Akkor lement a molora és megkérdezte a halászokat ott is. Egy se tudott semmit a fiuról; a brazzerája már hajnal óta nem volt a kikötőben.

A leány kinézett a sik tengerre, melynek tükörlapján sok, sok apró brazzera uszott, mint a sirály. Ameddig éles szeme ellátott, egyben sem ismerte fel az igazit, körül került hát a kikötőbe, leült egy kőlapra, mely tüzes volt a nap melegétől és várt.

A fehér rózsabimbó haldokolva hajtotta le szárát, a leány meglocsolta sós tengervizzel, attól csak fonnyadtabb lett a szegény bimbó.

Utoljára feljött a hold, a tenger tükre elváltozott sima jéglappá, melyen nesztelenül siklottak elő a brazzerák. A leány felállott a kőlapról, valahányszor egy kis fehér vitorla tünt fel a tengeren, ugy várta be a sajkát a fordulónál.

Egyszer azután Cherso felöl megjött a várva-várt. A leány messziről megismerte a világos éjszakában, szivdobogva futott eléje a parton; kiáltani akart, akkor meglátta, hogy a brazzerában még egy nő is ül.

Csodálkozott, de nem félt; mikor a sajka kikötött, már ott várta a legényt a parton. Az megdöbbent, mikor a leányt maga előtt látta és eleresztette azt a másikat.

A horvát leány csak nézte őket. A legény szótlansága többet mondott neki minden beszédnél: hisz az a másik szép volt. A leánynak nagyon kezdett fájni a szive, odalépett a fiuhoz és elibe tartotta a rózsabimbót.

- Nézd csak, fehér lett a rózsánk.

A legény összeszedte magát, az a másik leány tovább akart menni.

- Hagyj békét, - felelte.

A horvát leány ugy érezte, mintha kést döftek volna a szivébe.

- Nézz a fejemre! - mondá.

A legény csak most vette észre rajta az asszonyos kontyot.

- Nézz a fejemre! - szólt ujra a leány. - tudod, hogy miért van, hogy miattad van? Ereszd el mindjárt azt a másikat.

- Hagyj békét énnekem, - szólt a legény és a fejét elforditva, tovább akart menni. A leány belekapaszkodott a karjába.

- Hát meg akarsz ölni? Hát igaza volt az öreg Ritának?

- Ne beszélj ma erről.

- Nem sürgős neked, ugy-e?

- Ma nem; majd holnap elmegyek hozzád.

- Hátha holnapig megöl a bánat?

- Gyermek vagy!...

- Anya vagyok!...

A legény összerezzent, zavartan nézett a leány kontyos hajára. Az odalépett hozzá és megfogta a kezét.

- Gyere velem! te az enyém vagy!...

A másik leány ajkán gunyos mosoly játszott, a fiu meglátta.

- Nem, ma nem lehet; Isten veled!

Azzal tovább ment. A horvát leány nem állta többet utját.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Eltelt egy hét, a halász nem mutatta magát Terssattoban. Hiába várták, hiába fonnyadt, sápadt a leány, mint az a bimbó, a melyet letört a fehér rózsáról. Sirt egész héten és imádkozott, a hetedik napon hajnalban lebontotta kontyba szedett haját és elment megint a tengerpartra.

Vasárnap volt, a legény brazzerája utra készen ringott a vizen, a leány beleült.

Nemsokára megjött a halász is, hozta magával megint a másikat.

A horvát leány mosolyogva fogadta őket.

- Ne haragudjál, tudtam, hogy eljösz; Oherson volna dolgom, vigy el engem is.

- Hát lecsendesültél már?

- Oh, Istenem; hát komolyan vetted? Bolond voltam, már nem gondolok rá.

- Látod, igy van jól. Okos leány vagy s ami a gyereket illeti...

A leány kaczagott.

- Oh te! hát elhitted? Csak ijesztgettelek. - Nevettek mind a hárman, legjobban a leány. A kikötőnél elváltak egymástól.

A horvát leány utközben visszafordult.

- Visszavisztek, ugy-e?

- Persze vissza; csak itt légy idejére.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Napközben az ég kissé beborult, alkonyatra csendes szél támadt; a halászbárka jóval korábban indult, hogy megelőzze a vihart, meg a borulatos esti sötétséget.

Félóra mulva kint volt a sik vizen. A vitorla jól kapta a szelet, szinte röpültek Fiume felé.

A horvát leány ott ült a kormánynál s egy románczot dalolt; kellemes mély hangja csengve szállt a levegőben, a másik kettő egymáshoz simulva hallgatta sokáig.

Eltelt egy óra, a szél erősbödött, a hullámnak taraja támadt, be kellett vonni a vitorlát. A mint a legény elkészült vele, egy nagy szürke felleg futott fel az égre s betakart mindent a Quarnero fölött. Negyedóra mulva csak a fiumei világitó-torony mutatta az irányt, melyet a brazzerának követnie kellett.

A kormánynál még mindig a horvát leány ült, a halász, meg az a másik evezett. A tengerpartokon mindenki ért az ilyesmihez.

Sötét volt; az ut távolságát sejteni sem lehetett, a sajkában ülők elhallgattak, nem láthatták többé egymás arczát.

A brazzerát erősen dobálta a szél, s a hitvány kis jármü közel volt hozzá, hogy veszélyben forogjon.

A szél zugása közé egyszerre kinos zokogás hangja vegyült. A horvát leány sirt. A legény abbahagyta az evezést és a sötétben odacsuszott a bárka végére. A leány a bárka alján térdelt és kezét az arczára szoritotta. Mikor a fiu odaért hozzá, egyszerre felszökött, nyakába vetette magát és megcsókolta forrón. Azután hirtelen eleresztette és beugrott a bárka közepére. A következő perczben a halász sikoltást hallott maga mögött s mikor hátrafordult, egyedül volt a brazzerában.

Oh, uram, az irtózat éje volt az! A legény egyre kiáltozta az eltüntnek nevét; a pokoli sötétben csak egy hang, egy jajszó ha vezette volna; de igy! hiába volt minden; hiába! Kint töltötte a sik tengeren az egész éjszakát; könyörgött, sirt, imádkozott és átkozódott. Hiába volt! A pirkadó hajnal lecsendesedve találta a hullámokat; a sik vizen csupán sirályok usztak, a tenger jól elrejtette titkát, még a helyet sem mutathatta meg senki, ahol a katasztrófa történt.

Napok mulva két holttestet dobott partra a viz a Mal-tempo öblénél, az egyik akkor is szorosan fogta mind a két kezével a másik nyakát, körmei mélyen be voltak vésve a husba. A horvát leány megboszulta magát...

- És a halász? - kérdeztem az öreg várőrt, mikor elhallgatott.

- A halász, uram?... Az itt van előtted s az a bünhődése, ami a boldogsága lehetett volna: ápolja a szép horvát leány fehér rózsájának utolsó sarjadékát.