KÉT SIR KÖZÖTT.

Barna Balázsék, Zsibói Gergelyék, haragusztok-e még egymásra? Él-e még szivetekben a gyülölködés, mely feltámadt kicsinyes okokból, hogy elüldözze közületek a békét és a baráti szeretet boldogságát?!

Büszkék és gőgösek voltatok, akik elfeledtétek, hogy ha tetszeni fog a magasságbeli hatalomnak, megaláz és porig sujt benneteket, ahol nem tudtok egyebet tenni, mint sirni és jajgatni, ahogy az elkárhozottak.

Na hát most sirjatok és jajgassatok, mert meg vagytok alázva! A halál angyala rémitő haraggal látogatott el hozzátok és megkonditotta fölöttetek az itélet harangját. Nem jött titokban, hogy észrevétlenül lopja be mérgét legdrágább kincsetekbe, hanem bevonult házatokba diadalmas tombolással: hirdetvén nyiltan, kegyetlenül, hogy gyilkolni jött.

Este még egészségesnek látszott a két gyermek. Az a kis bágyadtság, ami gyöngéd tagjaikat ellankasztotta, talán nem is volt más, mint a kimerülés a játszadozásban. Hanem reggelre megjött a láz, az arcz égő pirossága, a szem aggasztó csillogása; rekedt köhögés szállt ki az elszorult mellecskéből, megnehezült a bedagadt torkon át a lehelet s az orvos, akit sietve hivtatok a kis betegekhez, egy hideg árnyékon át lépett a szobába: a halál árnyéka volt az, amely elzárta a piczi lelkek elől a menekülés utját.

Ami azután következett, az a rettegés volt, amit megkinzott lelketek gyötrelme eléggé elárult.

A difteritisz nem irgalmaz azoknak a kis angyaloknak, akik üdvösséget és megnyugvást terjesztve, szállnak le az égből az apák és a mamák ölébe. Az orvosi tudomány tehetetlen, az anyai szeretet gyámoltalan az enyészet ez ádáz fegyverével szemben. Ti láttátok, éreztétek a nagy veszedelmet, amely egyszerre látogatott meg benneteket és átszenvedtétek a reménytelenség kétségbeesését. - Gondoltatok-e akkor arra, hogy milyen hitvány semmiségek vagytok egymás iránt érzett haragotokban, gyülölködéstekben? Jutott-e eszetekbe, hogy amig egymás lenézésében versengtek, addig ugyanegy átok tesz benneteket egyenlőkké a fájdalomban, a meghunyászkodásban?!...

Barna Balázsék egyetlen leánya, Zsibói Gergelyék egyetlen kis fia haldoklik.

A mamák jajgatva tépik a hajokat a szenvedések nyoszolyája mellett; az apák, a kemény, küzdelmekhez szokott férfiak, megtérnek a szivökben ahhoz, akit a gyarló ember mindig megismer, ha nagy bajban van, - és imádkoznak.

Mit ér ilyenkor az imádság, a kétségbeesés? Mikor a csontember vigyorgása fagyossá teszi a verőfényt, mikor a levegő minden mozdulása olyan hangot támaszt, mintha tulvilágról jövő sóhajok szállnának szanaszét.

Oh, de irtózatos. Az a csuklás, az a szivet facsaró hörgés!... Milyen különös láng ég a lassan halványodó szemben; megbolondit az a könyörgő tekintet, amely tétovázva röpköd szét belőlök, mig megakad az édes mama arczán és aggódva, könyörögve, haláltusában sikoltja: «Mamuska, segits!»

A szegény szenvedő ajak nem nyilik szóra többé; csak a piczi száj széle mozog még remegve; csupa esdeklés, csupa irgalom után való zokogás, amit a mama kiérez belőle.

A mulandóság örökké járó órájában egyre tünnek a perczek, mint a lehulló porszemek. A kór nem ismer irgalmat, nem ad halasztást. Mikor elkövetkezik az idők teljessége, egyszerre megmutatja egész erejét és lesujt büntető ostorával, hogy még a lelken is véres nyom marad utána.

Az anyaság a legnagyobb öröm, amit Isten az asszonynak adhat, de az anyaság üdve magában hordja a vezeklést is Éva botlásáért. Mert nincs ahhoz fogható gyötrelem, amilyen az édes anyja kinja, melyet haldokló gyermeke látásán érez. Vegyetek el az anyától mindent, ami boldoggá tette az életben; tegyétek szegénynyé, aki megismerkedik a nyomorral, de hagyjátok meg neki gyermekét, aki keblén csüng s az elhagyatottságban csak nehezebbé teheti sorsát: és azért az anya meg fog nyugodni a végzetben és vigasztalást lel abban a szerelmes mosolyban, amelylyel a tehetetlen apróság köszönti, bátoritja. Elvesztheti a nő a férjét, ha szerette, oltárt emel szivében a drága halottnak; de az anya, akinek meghal a gyermeke, nyomorultabbnak érzi magát a féregnél, amelyre rátapostak és nemcsak a fájdalom az; ami urrá lesz fölötte, hanem a kétségbeesés is.

A Zsibói Gergelyék fia halt meg először. - A cseléd vitte meg a hirt a haragos szomszédhoz, nem a gazdája küldte, csak ugy magától jutott eszébe, hogy átkiáltson a keritésen.

Barna Balázs csaknem leroskadt, amint meghallotta. Nem a szánakozás, hanem a rémület szállotta meg szivét.

Mindenható! most már talán az ő gyermekén a sor! - Berohant a halállal vivódóhoz, a felesége meg se látta könyein át, hogy milyen dultak a vonásai. Csak mikor az ember hörgő zokogással térdre vetette magát mellette, akkor riadt fel és ránézett a szőke haju apró leányra, aki már nem szólt, csak a kezecskéit emelgette, mintha bucsut intett volna, mintha össze akarta volna tenni, hogy elmondja még egyszer az esti imádságot:

«Őrangyalom fent az égben,
Vigyázz reám, kérlek szépen,
Édes álmot hozz szememre,
Hogy vigan keljek reggelre.»

Barna Balázs csak zokogott és görnyedezett a földön, mint egy elitélt, akinek a számára nincs többé kegyelem.

Egyszer aztán megszünt zokogni és a fejéhez kapott, hogy szétmarczangolja a homlokát, mert ugy érezte, hogy levegőre van agyvelejének szüksége, vagy egy nyilasra, a melyen át elüldözze róla a lidérczet. Egy borzasztó szóval született meg benne a kisértet, ezt a szót a felesége sikoltotta:

«Meghalt!»

*

Ugyanegy napon, ugyanegy órában temették a két kis halottat.

A harangok mind a kettőért egyszerre zugtak; a gyászbaborult édes anyákat ugyanaz a gyötrő fájdalom vitte közel az őrüléshez.

Virágeső hullott a két koporsóra; mindeniken ott volt a gyöngyvirágból, meg nefelejtsből font koszoru, széles kék szalaggal, aranyos felirással: «A legkedvesebbnek!»

Eljött a pap és beszentelte; akik ott voltak, együtt mondták vele a Miatyánkot, ahogy minden temetésnél szokás. A bucsuztató alatt a gyöngébb szivüek sirtak s a derék pap mindent elkövetett, hogy a bánkódó szülőket vigasztaló szavaival jól megkinozza. Mintha nem lett volna amugy is elég keserü a csapás; mintha szükség lenne a szenvedések kelyhét a gyász ékesszóló festésével, a veszteség nagyságának magyarázásával a kinzás fokáig kiürittetni! -

Azután jött a temetési egylet embere és rátette a kis viaszbáb-halottakra a koporsó födelét.

Amig a koporsó nyitva van, addig a halott még a világé, azoké, akik szerették. A szem megpihenhet a kihült vonásokon s szende alvásnak nézheti azt a rettentő nyugalmat, amelynek nincs többé másban változása, mint az enyészet kifejlődésében. Amig láthatjuk a drága kincset, akinek nincs számunkra többé mosolya, hangja: addig fel sem tudják egészen fogni ama pillanat kegyetlenségét, amelytől fogva csak halvány, bizonytalan, lassankint megfogyatkozó emlékezetünkkel idézhetjük vissza az elvesztett kedvest magunk elé. De mikor a koporsó födele lezárul s örökre eltakarja előlünk azt, akitől megválnunk annyira kinos, akkor megszünik a vigasztalás minden csalóka hatása.

A szögre koppanó kalapács minden ütése agyvelőnkig hatol s szivünket zuzza szét; ez már az elválás hangja, amelyre megremeg a legnagyobb közöny is.

Barna Balázsék, Zsibói Gergelyék ugyanegy pillanatban borultak zokogva a maguk kis koporsójára.

Megindult a kettős temetés; az utczán egymás után vonult ki csendesen. A haragos szomszédok, a megalázott ellenségek nem is látták egymást. Ki törődnék ily pillanatban azzal, hogy mi történik a világon azonkivül, ami az ő lelkét ugy összefacsarja?

Verőfényes tavaszi nap megragyogtatta a fényes koporsókat; szellő meglengette rajtok a koszorut, virágot. Mosolygott az ég, mintha örült volna annak a két uj angyalkának, akinek a földi részét ugy siratja itt lent egy pár önző ember.

Irva vagyon: «Adjátok meg az Istennek, ami az Istené!» - már pedig az angyalok az Istenéi s igy nem is illik busulni azon, ha jogát gyakorolva, magához hivja őket. De mi lenne akkor az emberekből, ha minden angyal elszállna közülök az égbe s nem maradna más példaadójok, mint az ördög?!...

A temető szük ösvényén egy-egy sirásó a hóna alá vette a kis koporsókat s vitte előre. Utánok mentek a gyászolók, egyenkint, hosszu sorban. Mikor az egymás mellé ásott sirok közelébe jutottak: leeresztették a két egyforma koporsót.

Az egyik sirásó fogta a két kis keresztet s bamba közönynyel leszurta mind a kettőt a földbe, az egyiket jobbra, a másikat balra, - ahogy jobban érte. Azután elmondtak még egy Miatyánkot s egyszerre megdobbant a koporsók födelén az első hant, amely után következett gyorsan a többi.

Barna Balázsék, Zsibói Gergelyék mérhetetlen nagy fájdalmukban lerogytak a felhantolt sirhalom előtt, kiki oda, ahová az ő gyermekének a keresztfája volt szurva a porhanyó földbe, s zokogva, megtörve összetették a kezöket, ugy imádkoztak bensőleg, lelkükből.

Azután elmentek haza, anélkül, hogy egymásra néztek volna. Az esztelen gőg még a közös gyászban, az irtózatosan egyforma sorsban sem hajlott meg a jobb érzés előtt, hogy kezet nyujtva egymásnak, feledjék a multat, akár volt okuk az ellenségeskedésre, akár csak képzelték, hogy kötelességök gyülölni egymást.

Hanem a temetőben attól fogva sokszor látták a két gyászruhás asszonyt egymás mellett térdelni a maguk gondosan ápolt, virágos sirhalma előtt. Földiszitették a kis keresztfát, körülvették czifra keritéssel, tulversengve egymást, hogy ki szereti jobban a halottját.

Virág nélkül sohasem volt a két sir; szomorufüz hajlott le mind a kettőre s egyszer csak diszes kőlap került az egyik fakereszt helyére. Nem telt bele egy hét s a másik kis halmon is aranyfeliratos oszlop beszélt a lent nyugvó drága halott szüleinek soha nem szünő fájdalmáról.

Barna Balázsék, Zsibói Gergelyék még az emlékezet adójának a lerovásában is segitségül hivták az ellenségeskedés versengését.

*

És nem tudták meg soha, hogy a buta, közönyös sirásó megtévedt volt a temetéskor és fölcserélte a kis kereszteket, mikor leszurta a sirhoz.

(Vége.)