A „megrenditő eset”.

Dr. Vadai ügyvéd ur, a neves kriminalista, kivételesen nem ment haza ebédelni, hanem amint tárgyalásait elvégezte, hamarosan evett valamit a vendéglőben, aztán visszasétált irodájába, ahol valami fölöttébb sürgős munka várt rá. A lakás meg az iroda nem volt egy épületben. Az irodának nagy hasznára válhatott, ha a törvényszéki palota közelében van; de minthogy Vadainak csinos kertes háza volt a Józsefvárosban, családját inkább ott helyezte el. Hadd legyen jó helyök gyermekeinek; hadd játszhassanak, hencsereghessenek szabadon a füben.

Körülbelül egy óra hosszat dolgozhatott már, amikor csöngetés háborgatta meg. Abban a hitben, hogy a cselédje jön, akit délutánra oda rendelt, ajtót nyitott. Egy nagyon jó külsejü öreges ur állt előtte, aki udvariasan kérdezősködött az ügyvéd ur után, minthogy nagyon fontos és rendkivül sürgős ügyben volt szüksége a tanácsára.

Vadai kissé kelletlenül ugyan, de bevezette. Magában olyasmit dörmögött, hogy egy pár órával később se lett volna talán késő; de hát kliens csak kliens és elereszteni esztelenség lenne, ha már itt van.

- Az én esetem megrenditő, - kezdte a kliens, - de hirtelen megakadt. - Igaz, iszen még be sem mutattam magamat, mondta. - Doktor Király a nevem, orvos vagyok és meglehetős praxisom van itt Budapesten.

Vadai meghajlott. Hallotta már ezt a nevet, sőt egy izben majdnem helyettesitette Király a háziorvost, aki elutazott s aki az ügyvédet ehhez a kollégájához utasitotta baj esetére. Eszerint már nem voltak egymásnak egészen vadidegenek, ami némileg előzékenyebb hangulatra késztette Vadait.

- Nagyon örvendek, uram; - halljuk az esetet, - mondta s üléssel kinálta meg az orvost.

- Előre bocsátom, ügyvéd ur, hogy én a pályámat nemcsak a megélhetés forrásául tekintem, hanem szeretettel csüggök rajta, ugy, hogy minden ágát egyforma érdeklődéssel művelem, még a pszihiatriát is. Betegeim közt nem csak egy volt már, akinek nem a teste, hanem a lelke szorult gondos gyógyitásra.

Vadai illőnek találta, hogy ugy tegyen, mintha tudna erről hallomásból. Arckifejezése mindazonáltal elárulta, hogy most már elegendőnek tartja a bemutatást és az „esetet” szeretné hallani, nemcsak kiváncsiságból, hanem bizonyára azért is, mert „time is money” - az idő pénz.

- Esetem ugyszólván most történt, - kezdte az orvos önkénytelen sóhajtással, ami sejttette, hogy az a nyugalom, amelyet mutat, nem egészen felel meg lelki állapotának. - Alig egy órája. És én most a legkinosabb helyzetben vagyok, amelyben csakis gyakorlott ügyvédi elme segithet rajtam. Egyébiránt tessék megitélni.

Hátradőlt székében s folyékonyan mondta el, ami következik:

- Bejön hozzám déltájban egy ur, akinek mélységesen szomoru arca mindjárt azt a gondolatot keltette bennem, hogy ennek is több szüksége lehet vigasztalóra, lelki orvosra, mint testi gyógyitásra. Elém áll s azt mondja: „Uram, olyan bizalommal fordulok önhöz, mintha az édes apám volna. Könyörüljön meg rajtam, adjon nekem valami erős, halálos mérget, vagy mondja meg a módját, hogyan juthatnék hozzá, mert nekem meg kell halnom, én az öngyilkosságot el nem kerülhetem; már pedig mindenféle halálnemtől iszonyodom, csak a gyorsan ölő méreg az, amire ugy tudok gondolni, mint megváltómra.”

Képzelheti ügyvéd ur, hogy orvos létemre is mennyire megdöbbentem. Igy nem beszél egészen tisztaeszü ember! Ily kivánsággal nem mehet orvoshoz. Mindjárt megértettem, hogy ezuttal a pszihiaternek akadt tennivalója. Nagyon barátságosan szóltam betegemhez s mindenekelőtt ki akartam venni belőle azokat az okokat, amelyek magyarázatát adhatnák állapotának.

Nagyon intelligens embernek látszott különben; külseje s kifejezése egyaránt választékos volt. Nem lehetett tulságosan bolond, mert ő maga is tudta, hogy eljárása szokatlan, és igy mentegetődzni iparkodott. „Ne higyje orvos ur, hogy őrült vagyok, - mondta - ha a történetemet megtudja, érteni fog; - hallgasson csak ide.”

„Ezelőtt tiz évvel házasodtam és kimondhatatlanul boldog voltam a feleségemmel, mindaddig, amig az Isten haragja utamba nem hozott egy démont, egy asszonyt, aki mindenféle büvölettel annyira magához láncolt, hogy elhanyagoltam miatta családomat, minden ügyemet. A feleségem észrevette rajtam a változást, de ámbár sokat sirt s ámbár majd meghasadt érte a szivem, mert nagyon szerettem: még sem volt erőm meghallgatni könyörgését s elszakadni attól a pokol leányától, aki a haja selyemszálaival jobban megkötözött, mintha hajókötelekkel szoritották volna le tagjaimat.

Egyszer aztán szegény feleségem, akit a sok lelki harc már félig őrültté tett azt mondta nekem: édes fiam, válassz közöttünk, mert én a te kettős életedet ki nem birom. Abba én nekem bele kell halnom, mert még borzasztóbb ez az örökös, állandó szorongás, mint a legkegyetlenebb bizonyosság, ami az én tragédiámat befejezheti. Válassz, vagy meghalok, öngyilkos leszek, meglásd.

Nem birtam választani. Megpróbáltam, de nem volt erőm hozzá. Hanem annak a gondolatától, hogy édes jó feleségemet ily szörnyü módon veszthetném el, megrendülve, megesküdtem neki az Isten szent nevére, halott szüleim emlékére, tulvilági üdvösségemre, hogy ha ő öngyilkos lenne valaha: követném őt az önkézzel okozott halálba.

Egy hét mulva a feleségemet halva találtam odahaza. Hajnalban kerültem elő attól a démontól, aki miatt az én angyalomnak meg kellett halnia.”

Az orvos egy kis szünetet tartott s igy folytatta:

- Uram, én le nem irhatom önnek, hogy mit szenvedett az a boldogtalan ember, amig nekem ezeket elmondta. Amikor a felesége öngyilkosságáról kellett megemlékeznie, sirt és a haját tépte. Azután mély meggyőződéssel kezdett beszélni oly dolgokat, amiktől a hátam is borsódzott, pedig tudom, hogy szamárság, lehetetlenség minden, amit mondott; hisz orvos vagyok, fizikus vagyok, lélekbuvár vagyok; tudom, mi nincs az anyagi világban, és tudom, hogy micsoda perverzus képzelődései lehetnek a beteg léleknek. De azért mégis hatottak rám azok a dolgok.

Azt mondja nekem az én „betegem”: Uram, azóta, hogy szegény feleségem öngyilkos lett, nincs nap, hogy irtózatos tartozásomat az egész tulvilág ne kérné tőlem. Mindjárt a temetés után megjelent a feleségem otthon, a magányos szobámban, és ugy nézett rám, mintha azt mondaná: Elmentem, mert biztam benned, hogy a szavadat megtartod, hogy te is jössz utánam, amint megesküdtél. Csak ez az egy mód volt, hogy elszakitsalak „tőle” és visszakapjalak magamnak. Hát ezt a szörnyü módot is elfogadtam. Mért tétovázol? Mire vársz még? Hisz az életed az enyém!...

„És - folytatta aztán a betegem - azóta minden áldott nap kerülgetem az öngyilkosságot, amihez nincs erőm. A pisztoly ugy remeg a kezemben, hogy ha elsütném is, bizonyosan nem találnék vele. A kést egy centiméternyire se birnám magamba döfni, mert amint a testemhez érne, rögtön elájulnék. Vizbe ugrani is próbáltam, de olyankor fává változnak a lábszáraim és nem birok mozdulni; neki mennék a mélységnek, de megbénulok a halálfélelemtől; pedig meg kell halnom, be kell váltanom az eskümet, mert nincsen se nappalom, se éjszakám; az édes apám s az édes anyám mindig ott ül éjjel az ágyam szélén és szemrehányással néz rám, hogy mért hivatkoztam ő rá, ha nem váltom be igéretemet. A feleségemet meg folyvást érzem; a szeme örökké rajtam. Oh, most is ön mögött van, onnan int nekem és hiv, nézze! nézze!...”

Aminő kifejezés a betegem arcán volt, amikor ezt mondta, az szinte megfagyasztotta bennem a vért. Magam is ugy éreztem, mintha valaki lenne mögöttem. Nem is nyugodtam meg előbb, amig hátra nem néztem az ürességbe.

„No lássa, - folytatta a beteg, - ezt igy nem lehet kibirni. Meg kell hallnom. És nincs más, mint a méreg, ön megválthat a szörnyü kinoktól; tegye meg, orvos ur, ha istent ösmer.”

Már mondtam, ugy-e, ügyvéd ur, hogy pszihiater is vagyok. Nos, ennél érdekesebb eset alig került még elém. Rendkivül lelkesitett az a gondolat, hogy hátha valamikép megmenthetem ezt a szerencsétlent, akinek nem hagy nyugtot a rögeszméje. Ezt a rögeszmét talán még ki lehet irtani belőle. Oly ötletem jött, amelyért hajlandó voltam bámulni önmagamat. Ha sikerül, akkor csudát művelek, gondoltam, legrosszabb esetben pedig nem sikerül s akkor ott vagyunk, ahol voltunk, rosszabbá a helyzet nem változik.

Csak röviden mondom el, mit tettem, mert nem én vagyok itt érdekes, hanem a betegem. Hosszu s talán nem minden ügyesség nélkül való dikciót tartottam neki először is arról, hogy a tulvilágiakat is ki lehet békiteni; hogy ő már eleget szenvedett, annyit, amennyivel levezekelhette mulasztását; hogy épp ugy fel lehet őt a további kötelezettség alól menteni, amint a törvény felmenti azt az adóst minden fizetés alól, aki uzsorakamatokban már rég kifizette a kölcsönvett tőkét. Mikor aztán láttam, hogy nézeteim valami nyomot kezdenek benne hagyni s attól el-elgondolkodik, hirtelen azt mondom neki: és hogy minden kétségünk ki legyen zárva, hát arra is van nekem egy biztos módom. Itéljenek magok a megholtak; itéljen hát a sors. Én két pohár vizet teszek most ön elé. Az egyikbe a szeme láttára mérget csöpögtetett, a másikba pedig olyas valamit, ami ártatlan. Azután egy kendő alatt összecserélem a poharakat, ön pedig majd választ, anélkül, hogy elfordulna tőlem, s a választott poharat kiissza. Ha azok, akik önt a tulvilágra várják, még nem találják kifizetettnek tartozását, akkor a méregpohárhoz vezetik a kezét. De ha ön az ártatlan italt issza: akkor nyugodjék bele, hogy a felesége már megbocsátott önnek.

Páciensem arca átszellemült. Végtelen megnyugvás és megkönnyebbülés ült vonásaira. - Remek eszme, - mondta.

Bennem már csak az orvos dolgozott. Elővettem két poharat, vizet töltöttem belé s aztán egy kis hókuszpókuszszal más-más üvegecskéből csepegtettem a két vizbe néhány cseppet. Nem kell talán mondanom, hogy egyik sem volt méreg. Erős szerek voltak, azért, hogy a viz izetlensége gyanut ne keltsen benne, de nem mérgesek. Betegem szinte ihlettel választott s ugy nyult az egyik pohár után, ahogy csak a vértanu tehetné.

Lassan itta ki. Kiváncsisággal, sőt ugy tetszett nekem, hogy majdnem élvezettel. Amikor az utolsó korty is lent volt, leemelte a poharat a szájáról, rám nézett, szólani akart, ajka kinyilt, de hangot nem adott; hirtelen elsápadt, egyet fordult maga körül és hanyatt vágódott, mint egy oszlop.

Doktor Király felugrott a székről, ugy beszélt tovább elfojtott hangon:

- Meghalt! meghalt, mintha a villám ütötte volna le. Szivszélhüdés érte. A poharakban nem volt méreg. Esküszöm!... különben a boncolás mindent kiderithet. De most én mit csináljak? Engem az eset szörnyen kompromittál; a holttest ott van a lakásomon, még senki sem tud róla. Önhöz siettem, ügyvéd ur, mindenekelőtt. Ön a dolog kriminális élének bizonynyal elejét tudja venni. Tud nekem valamit tanácsolni?...

Vadai hümmögött. Szokatlan eset. Igazán megrenditő. Ön nem tulzott, uram.

- No lássa!... lássa!

- Hát most először is elmegyünk a rendőrséghez, aztán az illetékes hivatalos közeggel együtt sietünk az ön lakására, hogy a tényállást a helyszinén felvegyük. Hol is lakik ön, orvos ur?

- Én? a Galagonya-utca huszonhárom alatt.

Vadai már felvette a kalapját s indulóban volt. Erre a szóra megállott s nagy szemet meresztve kérdezte ujra?

- Nem jól hallottam, hol is lakik?

Az orvos ismételte a cimet, s aztán hozzá tette: szép kert van a ház mögött és egy faunszobor szökőkuttal. Saját házam.

Vadai erősen pislogott. Ez a legnagyobb felindulás jele volt nála. Merőn nézett a doktor szeme közé: - Az ön háza?

- Az, az.

- No hát akkor menjünk, - szólt vontatottan az ügyvéd. És elkomolyodva vezette le kliensét a lépcsőn.

A ház előtt zárt kocsi állt, az orvos kocsija.

Abba először belé ült az orvos. Vadai azalatt megadta a kocsisnak a cimet.

A kocsi végre befordult egy csöndes, befásitott udvarra s egy magányos épület előtt megállott.

- Ez a rendőrség? - kérdezte Király.

- Ez, - felelt az ügyvéd s karonfogva az orvost, ugy vezette fel az emeletre.

Egy ajtó előtt megálltak. Táblácska volt az ajtón, ezzel a felirással: Dr. Tarkos.

- Valami jogtudós, - mormogta az orvos.

Vadai kopogtatás nélkül nyitott be s annak az urnak, aki a neszre eléjök sietett, pár szót sugott a fülébe.

Nemsokára egyedül hajtatott vissza a városba.

Doktor Királyt ott tartották abban a szomoru épületben, amely gyógyithatatlan elmebetegek számára épült.

Mindaz, amit az ügyvédnek mesélt, az ő őrült agyának a lázálma volt.

Akkor jött rá Vadai, a mikor az orvos azt erősitette, hogy a Galagonya-utca 23. számu ház az övé.

Biz az pedig a Vadai ügyvéd ur háza volt.