A Sas-familia.

I.

Az egész falu ott volt az öreg Sas Gedeon temetésén.

Nem mintha valami nagyon szerették volna a vén Sast, - nem tett ő azért egész életében semmit, hogy maga felé forditsa a felebarátai szivét, - hanem mert vasárnap volt s igy ráért a pihenő nép bámulni, ácsorogni.

A másfélholdas udvar lombos akácfái alá hozták ki a koporsót, ott letették egy hosszu gyalulatlan tölgyfa-asztalra, melyen az öreg ur életében a vadászatokhoz való előkészületeit szokta megtenni; a plébános odaállt jobboldalt a ministráns gyerekekkel meg a kántorral és elkezdte bucsuztatni lassu, vontatott szóval a halottat.

Köröskörül csöndesen mozgó, itt-ott suttogó emberek; egynek az arcán sem látszott gyász vagy meghatottság; a jegyző meg a biró elhozta a feleségét is, azok fölvették uj fekete ruhájokat, hadd lássa mindenki a nagy diszt, az uri módot, amiben vannak. A palánkon egy tucat gyermek mászkált s a deszkahasadékokon a jöttmentek kukucskáltak be, akik nem mertek a nemesi kuriára betolakodni.

Mindössze ketten voltak, akik szomoru arccal könyezve állottak a koporsó mellett. Egy nő, meg egy férfi. A nő hajlékony, karcsu, kissé sovány; arca finom és jóságos kifejezésü; a talpig fekete gyász bizonyosan idősebbnek mutatta, mint amennyi volt, de még ily formán sem látszott többnek harmincnégy-harmincöt évesnél. Néha ráesett tekintete a koporsóra s ilyenkor ki-kitört belőle a zokogás. Hiába iparkodott elfojtani őszinte fájdalmát, az elérzékenyült szivek rendes tulzásával omlottak könyei. Ez a nő Róza volt, az özvegy, aki férje halála után valami távoli atyafiság cimén került Sas Gedeonhoz s azóta ő vitte a háziasszony tisztjét. A másik, a férfi, oly ember, amilyet a falun ritkán lehet látni. Nagyvárosi dandy; minden elegáns és ujdivatu rajta, fekete szalonruhájának a finomsága nagy ellentéte az egyszerü falusi emberek ünneplő ködmönének, kék kabátjának. Keztyüs kezét, melyben finom battisztzsebkendőt tart, gyakran emeli szeméhez, gondosan borotvált arcán inkább fáradtság látszik, mint szenvedés. Gyér haja balról jobbra át van fésülve a fején s ugyszólván szálankint lepomádézva, hogy takarja a kopaszságot. A nagyvárosi társaságok légkörében az ilyenforma embert ez alá a gyüjtőnév alá vonják: roué; - ha a sasfalviakat kérdezi valaki, hogy ki ez a finom ur, azok egyszerüen csak a nevét mondják: Sas Jenő.

- Sas Jenő - az öreg Sas Gedeon fiatalabb fia, aki ma reggel érkezett meg a plébános ur távirati hivására, hogy eltemesse az édes apját.

A pap hamar elkészült a mondókájával. Szelid komoly szavaiban nem igen volt olyan, ami a világi hiuságoknak kedvezett volna. Sas Gedeon, aki ott feküdt örök álomba merülten, aligha lett volna megelégedve érdemei ilyforma magasztalásával, ha életében hallja. Könnyebb volt a bucsuztatóból szelid szemrehányást sejteni, mint dicséreteket: de az engesztelő halál árnyékában nem vezethet máshová semmiféle papi prédikáció, mint a kibékülés szent oltárához. Az utolsó imádság, amivel a falu lelkésze elbocsájtotta az öreg Sas Gedeont, jó utravaló volt neki a csillagok közt levő trón felé, ahol majd véglegesen itélnek fölötte.

Négy markos ember belekapaszkodott a koporsó négy sarkánál az emelő rudakba s a temetés megindult lassan, kifelé a kapun.

Simon, a vörös ispán, a botjával iparkodott utat nyitni a hirtelen összecsődült nép közt s gyászfátyolos kalapjával integetett jobbra-balra, amerre gondolta, hogy ki kell térniök az embereknek.

Mikor éppen a kapunál volt már a koporsó, nagy vágtatva érkezik egy lovas és megáll a kuria előtt. Nem volt kantár a lovon, sem nyereg, csak kötőfék; tajtékozva és reszketve a fáradtságtól fujt a szegény pára! lovasa egy félkaru, dereshaju ember, leugrott róla s rábizta egy parasztfiura, aki legközelebb volt hozzá. Csak most látszott, hogy milyen nagy, erős férfi. Levette a kalapját s némán, szinte komor arccal közeledett a koporsóhoz, melylyel önkénytelenül is megállottak egy kicsit a halottvivők. A félkaru ember kinyujtotta egy kezét a koporsó felé, melynek oldalára fehér betükkel volt ráirva:  S a s  G e d e o n. Kemény vonásai egy pillanatra ellágyultak, de csak egy pillanatra. Azután mélyen meghajtotta magát a pap előtt s szilárd lépésekkel közeledett a koporsót kisérő elegáns urhoz, aki tágra nyilt szemekkel bámult rá, mint a kisértetre.

- Ákos! - hebegte majdnem magánkivül.

A falubeliek összesugtak. Ez az idősebb Sas fiu, Sas Ákos, a kapitány, akinek Königgrätznél ellőtték a kezét.

A két Sas az édes apja koporsója mögött megölelte egymást. A félkaru nagy ember szinte agyonnyomta ezzel az öleléssel elegáns öcscsét, aki ellágyultan kezdett zokogni.

Most már elindulhatott ujra a temetés, itt volt mind a két fiu az apja koporsója mellett; akik tiz év óta nem látták egymást, az elszakadt testvérek, most itt találkoztak a halál birodalmának a küszöbén. Sas Jenő, az előkelő körök tipikus gavallérja, akit a mai napig puha párnák között ringatott a sors, hogy akárhogy hányódott-vetődött, valami nagyon meg nem üthette magát: megszorithatta most a bátyja kezét, ezt a durva katonakezet, melynek a párja ott porlad valahol az ágyugolyó-szántotta, véráztatta harctéren. A kapitány fölemelt fejjel, nyugodtan lépdelt a gyászmenet közt: amit ő érzett, az jól el volt rejtve a szive fenekén, ahhoz semmi köze másnak.

A harangozó egyhangu szomoru dallammal kisérte végig a menetet, ki a temetőbe. A dombtetőn, a keskeny ösvényen, lassan haladt a gyászos gyülekezet a kápolna felé, melyben a Sasok kriptája volt. A falusi templom harangjának bus kongásába csengő sirassál vegyült bele a kápolna lélekharangja s amint a szent hangok egymásba olvadtak a nyári alkonyat levegőjében: az égi karok zsolozsmáinak egy-egy akkordját hallotta az ember.

Ez a nagy térség, ami a domb körül tág messzeségben elterült, szántóföldjeivel, rétjeivel, mezőségeivel, mind a Sasok birtoka volt valaha s a két Sas-fiu, aki sok-sok év után most először látta viszont a tarlókat, melyeken gyermekkorában hamvas szedret, piros pipacsvirágot szedett, idegenül érezte magát ebben a csöndes világban, ahol a végtelen sorokba rakott buzakeresztek kincse nem az övék többé s ahol a legigazibb otthonuk majd nekik is ez a kripta lesz itt a kápolna alatt.

Mikor az utolsó imádságot elmondta a pap, befalazták a fekete koporsót a soros üregbe. A többiben még mindenütt érckoporsó volt a csendes lakónak. Sas Gedeonnak már nem telt ilyen fényüzésre; beérte igy is, szegényesen; utolsó szava az volt, hogy valami drága temetéssel meg ne röviditsék a fiait, akiknek ugy is szükecskén marad, ami marad.

A pap szeliden köszönt és elment, az emberek elkezdtek oszlani, ki haza, ki le a mezőre, a sötétzöld tengeriföldek felé, ahol mint valami bambusz-erdő nőtt ki a televényből a kukoricaszár, melyet csillogó, ragyogó sárga napraforgó virág fogott körül aranyos koszorujával. Simon, a vörös ispán, a folyvást siró özvegyhez szegődött, akit nagy nehezen, sok könyörgéssel rávett, hogy ne eméssze magát most már itt, ugyis csak kegyetlenül visszakivánkozik a halott attól a könytől, amit a temetőben sirnak utána.

Egyszer csak nem volt egy lélek sem a kápolna körül, csak a két testvér, akik mint két fekete oszlop álltak egymás mellett szótlanul.

A nyár aranyos szine, a verőfény reszkető pirossága elöntött volt körülöttök mindent; egy kicsit meg volt pörzsölődve a fü a dombtetőn, az oda tüző nap kiszitta a szinét és megfonnyasztotta; ettől a bágyadt, halavány zöldtől nem nagyon juthatott eszébe az embernek a remény. De az ég csudálatos kékje, mely a nyugati égről visszatüző sugaraktól szinte forrni látszott: még is rendkivül derüs hangulattal töltötte meg az egész környéket; lent, a völgy hajlásában, tarka csoportok futkostak a rét szőnyegén; a távolság festőivé tette a plain-airben fürdő tájképet. Oly környezet volt ez, melyben a gyász ép ugy megtalálhatta az enyhülést, mint a féktelen életkedv a lecsillapodást.

A két testvér csaknem egyszerre fordult egymáshoz.

- Öcsém, kezdte Ákos, tiz éve már, hogy nem láttalak, de azért nem feledtelek el. Mostantól fogva még kevésbbé lesz rám panaszod; elhatároztam, hogy itt maradok, szántó-vető leszek; követem apánk példáját s kényszeritem a földet, hogy kenyeret adjon. Neked talán jut egy kis kalács is belőle.

Elfojtott keserüség volt e szavakban, talán a sors ellen, talán egy titkos gondolat vagy fájó emlék következményekép.

- Értelek bátyám, felelt Jenő lehangoltan, nem feledtél el, mert örökké sajgott szivedben az a megkülönböztetés, a mely szegény apánkat néha én irántam hangolta nagyobb engedékenységre. De hidd el Ákos, sohasem akartalak megröviditeni s a legtöbbször tudtomon kivül voltam a kitüntetett. Ákos! a Sasok nem tudnak hazudni, Bocsáss meg, kérlek!...

Bátyja felé nyujtotta a kezét s hangja a becsület bátorságával csengett. Itt, a kiengesztelődés és béke otthonában, meg kellett a testvéreknek érteniök egymást. - Ákos különben sem sokat törődött az egészszel, katona lévén, egy csöpp érzelgősség sem volt benne s ha nem ő lett volna az idősebb, eszébe sem jut, hogy számon tartsa a szülői gyöngédségeket s azt a nehány ezer forintot, a mivel öcscsének évente többet juttatott a vagyonból ez a gyöngédség. Mint elsőszülött, katonás észjárással rangsorban öcscse előtt levőnek tartotta magát s boszantotta, hogy édes apja mégis öcscse után teszi. De most, hogy Jenő a bocsánatkérésével neki adott igazat, elmult szivéből minden keserüség.

- Ne is beszéljünk róla többet, - mondá, megszoritva öcscse kezét. - A szegény jó öreg minisztert akart csinálni belőled s azt gondolta, hogy addig is, a mig odáig jutsz, előlegezi leendő fizetésedet. Oly boldog volt, valahányszor rólad és a pályádról beszélt.

Jenő zavartan vágott közbe:

- Esteledik, Ákos, menjünk innen, nem tudok a multra gondolni e kripta közelében, honnan mintha felhallanánk apánk dorgálását, hogy alig kihült porai fölött biráljuk tetteit.

Mind a ketten egyet gondolva fordultak a kápolna felé s levették kalapjokat. Az őszbeborult katona félhangon mormolt egy Miatyánkot. Azután megindultak a falu felé a Sasok kastélyába, mely mint egy szürke bagolyvár emelkedett ki a fák közül az esti homályban.