II.

Az özvegy várta őket. Már nem sirt, de nagyon szomoru volt. Föltaláltatta a vacsorát, azután engedelmet kért, hogy visszavonulhasson; a vendégszobákban - mondta - készen van minden, ha le akarnak feküdni az urak.

- Ki ez a nő? - kérdezte Ákos, mikor magukra maradtak.

- Apánk egyszerüen Rózának szólitotta s a cselédség csak azt teszi hozzá, hogy ténsasszony. Sejtem, hogy azok közül a rokonok közül való, a kik mig dusgazdagok voltunk, tucatszámra nőttek ki a földből. Özvegy, de a férje nevét sohasem kérdeztem.

A nagy ebédlőben volt számukra teritve. Ódon butorok, faragott székek, egy nagy cirádás pohárszék, a két ablak közt széles bőrdiván, a falakon homályos képek, minden kopott és dohos. Az öreg Sas sohasem ebédelt itt. Egy évben egyszer, mikor a nagy körvadászat volt, összegyüjtötte a környék urait, birtokosait s hogy elférjenek, kinyittatta ezt a teremszerü szobát, de ő maga ha egyedül volt, csak a dolgozószobájában terittetett s meghivta magához az özvegyet is. Nyáron jó hüvösen tartotta a levegőt ez a kis szoba, a kertre nyiló ablakokon át virágillat ömlött be folyvást; télen meg a kályhában pattogó tüz s a kellemes meleg tette barátságos hangulattá. A többi tizenegy szobára sohasem volt az öregnek szüksége, még az ágyát is bevitette az utóbbi években a dolgozószoba egy sarkába s azóta, ha rossz idő volt, napokig nem mozdult ki ebből a szobából.

Ugy látszik, kifogyott a háznál az olaj s itt a faluban alkalmasint nem lehetett kapni, mert a függőlámpa nem égett. Helyette két szál tejgyertya pislogott az asztalon, minden kis légáramlattól meglobogva s árnyékot rajzolva a sötétes falakra.

- Azt hiszem, öcsém, épp a legjobbkor kerültünk össze az apai házban; egy évvel később, talán egészen késő lett volna, - szólt Ákos, egy szelet hust véve ki a tálból. A mennyire tájékozva vagyok, ez az ócska ház a belsőséggel, meg vagy ötszáz hold szántófölddel, eddig érintetlen, de a nyiresi kétezer hold már egészen eluszott s legközelebb dobra került volna, mint a porteleki birtok, a kincsetérő tizenötezer hold.

Szegény apánk elszámitotta magát mindenben, de leginkább a fiaiban vetett reménykedésében. Én még csak megtettem a magamét valahogy s ha a karomat el nem lövik, ma legalább is ezredes vagyok, de igy, bénán, csonkán, koldusnyugdijra szorulva, nekem se volt más célom, mint hogy kellemesen teljék az időm. Tudtam, hogy neked sok kell, a te magas köreid sokat emésztettek, hát én se nagyon maradtam hátra a könnyelmüségben; téged megölt az urhatnámság, az előkelőség, engem meg a kártya.

Sohasem volt szerencsém semmiben, de legkevésbbé a játékban. Én csak vesziteni tudok; azok az ezrek, a mik nekem jutottak, mind elusztak a zöld asztalon! Még azt sem igen mondhatom, hogy a pénzemért ur voltam valaha; hisz egyszerüen éltem, mint egy szatócs; az egyenruhámat is csak ünnepnap hordom, máskor ilyen civil rongy van rajtam...

Végtelen kicsinyléssel vetett egy pillantást öltözékére, azután folytatta: - Hajszálon mult, hogy a temetésről is el nem maradtam, a fekete tagnál kiesett az egyik kerekünk s a pusztán istenért se lehetett volna másik szekeret kapni. Pedig onnan szekérrel is jó egy óra még az ut idáig. Mit tehettem? kifogtuk a nyergest, ráültem csak ugy a szőrére s egy szál kötőfékkel idehajszoltam a szegény párát. - De nem a sopánkodásnak van most ideje, hanem a cselekvésnek. Van-e valami terved a jövőre?

Jenő némán bámult maga elé; ő neki csak az adott gondot eddig, hogy a kezébe kapott ezreket elköltse; ezentul nem igen szokta valami mély gondolkodással megerőltetni a fejét. Mindössze annyit sejtett, hogy az eddigi kényelmes urizálásnak örökre vége, mert nincs többé, aki a föld zsirjából pénzt teremtsen számára s ha a föld nem adja elég bőven a zsirt, akkor is megdézsmálja s teherrel, adóssággal halmozza miatta az ősi birtokot. Különben is hol van már az ősi birtok?! Igaza van Ákosnak, az egész dinnyés-tag nem több ötszáz holdnál, abból is jó 50 hold csak rét. Végre a nagyvárosi dandyskedésnek. A kérdésre kérdéssel felelt.

- Hát neked van-e?

Ákos habozás nélkül felelt.

- Én itt maradok, mondtam. Nekem elég volt a hányattatásból, pihenni vágyom. Ötven esztendő nyomja a vállamat, a világ nekem többet már nem ad, mint eddig adott, nem kisérlem tovább a szerencsét, félkarral ugy sem tudnám elég erősen megragadni.

Jenő csak nézte-nézte a pislogó gyertyalángot, mintha attól a kis tüztől akart volna fölmelegedni ebben a nagy kietlenségben, a mi körülvette. Ez az ember nem volt hozzászokva, hogy a fejét törje; az élet nagyon is könnyü oldalát mutatta neki eddig. De most itt volt a szegénység réme a háta mögött, az bizony nem enged magával tréfálni. Ötszáz hold két olyan embernek, aki eddig csak dobálódzott az ezresekkel, szegénységet jelent. Inkább ösztönből, mintsem valami nagy megfontolással azt mondta hirtelen: - Nohát itt maradok én is, leszek paraszt, ha eddig ur voltam; - s még mosolygott is hozzá, keserü lemondással.

Ákos, ugy látszik, számitott erre a feleletre. Egy csöppet sem volt meglepve; bólintott s kezet nyujtott öcscsének.

- Nem lesz az olyan rossz. Persze, egy kicsit hozzá kell szoknod; nekem semmi az egész; én az életem kétharmad részét ugy is a szabad ég alatt töltöttem, nekem könnyü lesz beletörődnöm a béresekkel való veszekedésbe; te meg majd itthon csinálsz rendet, ügyelsz a háznépre, mig én a pusztát járom; Róza asszony majd ellátja az asszonyi dolgot.

A nagy fali óra rekedt kongassál ütötte a tizet, kint csendes volt már minden, faluhelyen korán feküsznek az emberek. Ákos felállott és kinyitotta az egyik ablakot, hadd járja át a nyári éjszaka levegője ezt a dohos szobát.

Az ablak kertre nyilt; a sötét bokrok közül nem lehetett tudni, melyik a cserje, melyik a virág. De egy ablakból, valahonnan az épület hátulsó szárnyából, világosság áradt ki és hosszu fénycsikot rajzolt a kertre; a fényesség elején egy rózsabokor volt, tele hófehér virággal.

- Holnap átnézzük apánk iratait, azután szépen kiosztjuk a szerepeket. Te, azt hiszem, egy kicsit ügyvéd is vagy, majd kijárod az olyan ügyeket, a melyek elintézéséhez jogtudomány kell; én ahhoz nem értek, én mindjárt neki látok a gazdálkodásnak; sokat kell tanulnom, hogy a jövő aratásnak megvessem őszszel az alapját. El is foglalom mindjárt az öreg ur szobáját, a cselédség már oda szokott, hadd találjon gazdát a régi helyen.

A két testvér ujra kezet szoritott s Ákos az egyik gyertyával átment a harmadik szobába, az öreg Sas muzeumába, a hol a falakat képek helyett fegyverek, régi kardok, puskák, buzogányok, meg agancsok diszitették s szőnyeg helyett molyette medvebőr volt a földön. Még minden ugy volt ott, a hogy a halott hagyta: lim-lom irások, a melyek közt a járatlan ember nagyon nehezen tájékozhatta magát; a sarokban törtlábu pipaállvány, a tajtékpipák gondosan sorba állitva, a legöblösebb az öreg ur „kedvelt élettársa”, - mint mondani szokta, - még félig megtömve szüzdohánynyal. Az ágy nem volt megvetve, csak letakarva; mikor Ákos a teritőt felhajtotta, látta a gyürödéseket a lepedőn, meg a párnákon, a hogy a beteg lefeküdte volt az ágynemüt. Szétnézett a szobában s szeme a nagy bőrdivánon akadt meg. Levett a fogasról egy ócska utazóbundát, az jó lesz takarónak erre az éjszakára; azután gyorsan ledobta a ruháit s végig nyult a divánon hevenyészett ágyon, füléig huzva a bundát. Két pere mulva aludt, álmodás nélkül való, mély, katona-álmot.

Jenő magára maradva, az ablakhoz ment, mint előbb a bátyja. Meglátta a fénycsikot a kertben s a messziről szinte csillogó fehér rózsákat. Vajjon honnan jő az a világosság? - tünődött. Felelt is magának mindjárt; alkalmasint az özvegy szobája az; a szegény asszony még virraszt és imádkozik. A gyász e tanyáján ki is lehetne most ébren más?

A csüröskertből ide hallatszott egy kis törpe bagoly sikoltása; az ifjabb Sasnak eszébe jutott az az idő, mikor az emeletes magtár padlásán bagolyfészket kajtatott a béresgyerekekkel. Az iskolai szünidők alatt, hogy kedvezett nekik édes anyjok! Megkérdezte minden áldott nap, hogy ki mit szeret? azt csináltatott ebédre, vacsorára. Az édes apjok vitte őket ki a mezőre, kocsin, lóháton; ragyogó és meleg volt az élet, tele reménységgel és gondtalansággal.

Hány éve annak?... van vagy harminc. Azóta lassankint elfogyott minden, a fiatalság, a vagyon; a Sas-családból csak két korhadó törzs van még, nem is arra való, hogy uj sarjat hajtson.

Ebben a nagy épületben mintha maga a vénülő idő települt volna meg. Az örök nyár elmult, kezdődik lassan a jégkorszak.

Sas Jenő valami hidegséget érzett átfutni a testén a nagyvárosi ur nem állta a falusi éjszaka hüvösségét. Betette az ablakot s lábujjhegyen menve, mintha attól tartana, hogy felébreszti a szunnyadó halált, benyitott a vendégszobába. Ott két ágy volt megvetve, jéghideg mind a kettő. Mintha a lakatlanságtól lassankint kriptává vált volna ez a szoba.

Dideregve bujt bele az egyik ágyba, sokáig forgott, mig a kemény matrácon valahogy elhelyezkedett. Folytonos viziók közt, hol lehunyta, hol kinyitotta a szemét, utoljára is ugy szenderült el félig nyitott szemmel, a hogy a nyul szokott.

A fénycsikban még sokáig fürdött azután a fehér rózsa. Az egész házban csak a távoli rokon virrasztott s imádkozott azért, aki meghalt.