III.

Másnap este összesugtak a béresek odakint. „Ejnye bizony ez kemény legény, nem olyan tedd ide, tedd oda, mint az öreg ur volt, Isten nyugosztalja. Ez ráncba szed bennünket, nem hiába hogy huszárkapitány.” És mindegyik hozzálátott serényen, hogy rendet csináljon a maga dolgában; - attól a félkéztől, amelyik rájok nehezedett, egyszerre fürgelábu, gyorskezü lett valamennyi. A másikról nem is beszéltek, azt nem látták egész nap, bent bujt valami irásokat. Csak Róza asszony tartotta érdemesnek megkérdezni, hogy mit főzessen? Azután beszámolt neki a hullott alma árával, amiből egy nagyvárosi ur éppen egy jó szivart vehetett volna magának Budapesten. Jenő keserüen mosolygott és berakta a vörös krajcárokat az asztalfiókba. A pénztár kezelése tudniillik neki jutott a munkafelosztásban.

Egyáltalában a keserü mosoly majdnem állandó lett az ifjabb Sas arculatán. Igy mosolygott, mikor reggel fölkelt s a finom lakkcipők helyett komisz borjubőr cipőt talált az ágya előtt; igy mosolygott, ha ebéd után, mikor fekete kávét kért, gyanus szilvalevet kapott; ez a tragikus mosoly vonult végig ajkán, ha estére a plébános ur kalabriászpartira hitta a jegyzőhöz; sőt este a lefekvéskor is igy mosolygott, mert mindig eszébe jutott, hogy Budapesten ilyenkor még javában tapsolnak az Operában.

Iszonyuan ölte magát, hogy beleszokjék ebbe a számkivetésbe s e közben olyanokat nyögött és sóhajtott, hogy Róza, az özvegy, nem tudott hova lenni aggodalmában. Ez a jó teremtés mindent megtett volna, hogy az urakat megvigasztalja.

Végre Ákos is észrevette, hogy öcscse egészen összeesik.

- Talán nagyon is töröd magadat itthon? Sokat számolsz ugy-e? Megerőlteted a fejedet a pörös iratokkal. Hadd azt egy pár napig, gyere inkább velem a mezőre, szellőztesd ki kissé a fejedet; nem csudálom, ha belebolondulsz a sok irkafirkálásba.

A derék katona iszonyodott a tintától meg a pennától s inkább fát vágatott volna a hátán, semhogy egyetlen levelet megirjon. Magáról itélt meg másokat is.

Jenő ugyan egy cseppet sem ölte magát az ügyvédkedéssel, de mint diplomata, fölöslegesnek tartotta volna, hogy ő maga vonjon le érdemeiből. Sóhajtott s foghegyről mondta: Csak legalább hirlapjaim lennének s a zongorám itt volna! Megöl az unalom.

Kivánsága hamar beteljesült. Ákos elutazott, azt állitotta, hogy pár napig dolga van a megye székhelyén, pedig Budapestre indult. Nem merte öcscsét elereszteni, attól tartott, hogy nem lesz majd ereje visszatérni Sasfalvára. Ő maga csomagoltatott össze mindent a Jenő régi lakásán s ami arra való volt, utnak inditotta. A sok csecsebecsét egymásra hányatta ládákba, a butort eladta, csak a zongorát tartotta meg. Hadd kalimpáljon, - mondta magában. Még a hirlapokról sem feledkezett meg; negyednapra ugy állitott be, egy sereg ládával, mint egy utazó kereskedő s hangosan kacagva mondta Jenőnek:

- Lefőztelek!

Nagyon keveset látták egymást; Ákos régen kint volt már, mikor Jenő fölkelt; az ebéd rövid volt, mert a kapitány mindig sietett vissza a munkásokhoz; este meg rendesen későn ért haza s holtra fáradva ágyba kivánkozott.

Jenő ilyenkor verte legjobban zongoráját, késő éjjelig elábrándozott véget nem érő rögtönzött fantáziáival. A kapitány dühösen forgolódott ágyában, szörnyen bántották az őrült futamok. De azért gyöngéd akart lenni és türelmesen viselte sorsát. Hisz’ ő az idősebb, neki kell okosabbnak lenni. Még most is, harminc év mulva, ugyanazok a hangok szólaltak meg benne e falak közt, amelyek diák korában; ha egyszer-máskor nagyon is megsokalta az éjjeli zenét s káromkodással könnyitett magán, mindjárt ugy rémlett neki, mintha az apja dorgáló szavát hallaná: „Ákos, legyen eszed, ‘iszen te vagy az idősebb!...”

Hanem azért nem titkolta, hogy nagyon hiába valónak tartja az egész zongorázást s megdöbbenése tetőpontját érte, mikor egyszer rajta kapta Jenőt, hogy verset ir.

Sohasem tartott sokat az öcscse férfiasságáról, de e pillanattól fogva valóságosan lenézte. Micsoda ember ez, - mondogatta magában, - aki vénségére ilyen gyermekséget művel? Hát nem nőtt még be a feje lágya?

Addig is kevés alkalmuk volt valami behatóbb eszmecserére, hisz Ákos, aki tiz évig nem találkozott dandy-öcscsével, azt sem igen tudta már, hogy milyen annak az eszejárása. Jenő sem nagyon erőszakolta, hogy vitába bonyolódjanak, minthogy édes keveset értett mindahhoz, amiről katonanevelésü bátyjával beszélnie lehetett volna, de ettől fogva a két embert ugyszólván csak a közös szülők emléke füzte össze, egyébként egyetlen gondolatuk, egyetlen vágyok nem volt közös. Most már megesett, hogy Ákos gunyosan mosolygott, mikor öcscsét látta s ha jó kedvében volt, rá is kiáltott: hogy vagy poéta? - Jenőnek az a bizonyos keserü mosoly játszott ajka körül s a szép lelkek fölényét érezve magában, ezt gondolta: mit értesz te ahhoz, te haudegen?

Pedig a sors mégis arra kényszeritette őket, hogy egymás mellett éljenek s ez ellen hiába való lett volna minden erőszakoskodás. A Sas-fészek romjait nem lehetett a nélkül szétdarabolni, hogy az osztozó testvérek még arról a kényelemről is le ne mondjanak, amit igy a közös vagyonból életök végéig megszerezhettek.

Be kellett érniök egymással, ugy, a hogy voltak. Esténkint, mikor mégsem kerülhették el a találkozást, Ákos rágyujtott apja öblös pipájára és nagyokat pöfékelt; ugyanakkor Jenő finom cigarettet sodort s az illatos dohányt két ujja közt negédesen tartva, kék füstgyürüket eregetett a levegőbe. Egyik sem szólt egy szót sem, de néha titokban egymásra néztek; az egyik megvetette az utálatos pipát, a másik az asszonyoknak való cigarettát s mind a kettő igy szólt magában: bolond!

Ha Róza nem lett volna, talán beszélni is elfelejtettek volna a Sasok.

Ki volt ez a Róza? ez a gondviselésszerü lény, aki, ugy látszott, arra volt hivatva, hogy azt a nagy ellentétet, mely a két testvér egymástól elválasztotta, valamiképen kiegyenlitse?

Ki volt ez az asszony, aki az első naptól fogva, mióta a Sasok apjok örökében megtelepedtek, ugy őrködött fölöttük, mint egy láthatatlan szent, aki csak akkor jelenik meg, amikor szükség van rá s nyomban eltünik megint, ha magasztos feladatát teljesitette?

A két testvér sokáig észre sem vette; ugy voltak vele, mint az egészséggel vagyunk, melyről tudomásunk sincs, amig megvan s csak akkor emlegetjük, amikor elvesztettük. Róza ott járt-kelt közöttük, de ha nem kérdezték, a szavát se lehetett hallani egész nap. Csinos, tiszta, tetszetős alakja, mely az egyszerü házias ruhában sokkal fiatalabbnak látszott, mint temetés napján a mély gyászban, lépten-nyomon föltünt a ház körül, a kertben vagy a majorság közt; a kis fehér főkötő vidámmá és barátságossá tette szelid arcát s aki a Sasok ősi telepét megfigyelte, csakhamar rá kellett, jönnie, hogy Róza képviseli benne a szivet.

Ákos egyáltalában ritkán látta s eleinte nagy elfoglaltságában kerülte, hogy szóba kelljen vele állnia. Azt se tudta, hogy szólitsa? Ha már rokon, nem mondhatta neki: ténsasszony; végre is megállapodott abban, hogy legyen „Róza hugom.” Jenő ugy tett, mintha udvarias akarna lenni s megnagyságolta, pedig tudajdonképen a gentry-vér bujtogatta a bizalmasság ellen, ami derogált neki. Róza tudott egy szemernyit sejtetni abból, hogy csakugyan rokonnak tartja magát, a nélkül, hogy viseletéből az tünt volna ki, mintha tőkét akarna csinálni az atyafiságból; viszont modora, megjelenése s egész lénye bizonyságot tett bármely percben arról, hogy bátran megilleti a „nagysád” cim.

Csupán a vacsora ideje alatt voltak együtt hosszasabban. Mikor Ákos látta, hogy öcscsével egyáltalában nem tud a maga módja szerint okos szót váltani, megkérte Rózát, hogy jőjjön közéjök. A szegény teremtés addig egészen visszavonult volt s külön tálaltatott magának kis szobájában.

Egy este, mikor egy kicsit már összeszoktak s Jenő is alább hagyott a gentryskedéssel, Ákos félig tréfásan, félig komolyan mondta:

- Nem is tudom, mi lenne belőlünk, ha ez a Róza egyszer itt hagyna bennünket, pedig a milyen csinos fehércseléd, könnyen férjhez mehet. Azután gunyosan mosolyogva nézett féloldalt az öcscsére. A nagyságos urfinak nehéz lenne uj dajkát találni, aki mindent ugy kézhez ad neki, mint ez a menyecske.

- Az igaz, hogy vigan beszélhetünk, ha a pálinkás butykos, melyből a reggelink kikerül, éjszaka is ott van mellettünk, - vágott vissza Jenő csipősen s elvörösödve a boszuságtól. Nem szerette, ha a bátyja, aki sohase válogatta a szót, mások hallatára tréfált vele.

Ákos kacagott; őt legkevésbbé sem bántotta az igazság s annál őszintébben mulatott öcscsén, mert rendithetetlen meggyőződése volt, hogy kettőjök közül ő az, aki sokkal helyesebben fogja fel az egész életet. Egy korty jó fajta szilvóriumot, meg egy falat paprikás szalonnát bizony nem adott volna semmiféle cukorsüteményért, ami nélkül Jenőnek egyetlen ebédje sem volt tökéletes.

Róza már megszokta az eféle tréfákat s miközben a félkaru kapitány pecsenyéjét felaprózta, ellágyultan szólott:

- Soha se mennék ujra férjhez; nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy a fiamnak mostohája legyen, a ki rosszul bánhatna vele.

A Sasok összenéztek s csudálkozva mondták:

- Hát fia van? No ezt nem is tudtuk!

Az özvegynek csillogott a szeme s szinte remegett a hangja a boldogságtól. - Tizenkét éves már a fiam, bent van a városban; az öreg ur, az áldott, előre kifizetett érte egy évi tartáspénzt, - mondta. - A konviktusban nagyon jól ellátják, a tanárok mindnyájan szeretik...

- De hisz ez pompás! - kiáltott Ákos, aki ahhoz volt szokva, hogy mindenben találjon valami örvendetest. - Vakációra haza hozzuk; már nagy legény lehet, no majd faragunk belőle valamit. Ugy-e Jenő?

Róza kimondhatatlan hálával nézett a durva katonára, aki igy megelőzte legforróbb kivánságát. A szegény asszony e pillanatban csupán csak anya volt, ki arra gondol, hogy nemsokára látni fogja fiát.

- Nem mertem szólni eddig, de ha nincs ellenökre... nagyon jó kis fiu.

Önkéntelenül összetette a kezét, ugy nézett Jenőre, aki egykedvüen gyurogatott két ujja közt egy kenyérgolyóbist. Anyai ösztöne megsugta neki, hogy csak ennél kell tartania ellenvetéstől. Szerencsére Jenőnek annyira második természetévé vált már nőkkel szemben az udvariasság, hogy még kellemetlen dolgokat is el tudott türni, ha asszonynak tett vele szivességet s igy oly mosolylyal bólintott, mely ezt is jelenthette: miattam járjátok a bolondját, ha tetszik.

De a boldog anya szeme sokkal jobban megtelt az öröm könyével, semhogy a közönyt megláthatta volna azon az unott arcon. Reményének ily váratlan teljesülése, - mert hisz a két házigazda beleegyezése azt jelentette, - ragyogóvá tette vonásait, mosolygott s alig tudta visszafojtani nagy boldogsága kitörését. Szép volt ezzel a piros arccal, ezzel a fényes szempárral. Jobbról-balról megragadta a mellette ülő két férfi kezét s szó nélkül szorongatta.

- Nono, hugocskám, hisz olyan erős, mint egy huszárkáplár, - kacagott Ákos tele tüdővel s megcsipte a hálálkodó özvegy állát. Jenő csak hagyta, hadd ömlengjen s azt gondolta magában: Milyen puha, meleg a keze. Mióta Sasfalvára került, először találta érdemesnek, hogy jobban megnézze apja gondozóját s nagyon meg volt lepve attól, a milyennek látta.

- Csak attól rettegtem, - szólt végre Róza, mikor magához tért, - hogy eltiltják tőlem a fiamat. Azt ki nem álltam volna, akkor itt hagytam volna Sasfalvát, pedig nincs a világon még egy talpalatnyi föld, a hol otthon érezném magamat.

Ákos megcsóválta a fejét. Ej, ej, hát olyan kicsinyhitü? Hogy hivják azt a lurkót?

- Bandi!... Kondor Bandi!... olyan büszkén mondja a nevét, ha kérdezik tőle. A kis haszontalan, hiu arra, hogy olyan jó betyáros neve van. Az apját is igy hivták.

Jenő hirtelen fölkapta a fejét. - Kondor Bandi? - kérdezte oly mohósággal, mely mindenkinek feltünt volna, csak éppen ez a két ember nem vette észre, kik közül az egyik soha sem foglalkozott rejtélyek megoldásával, a másik meg egészen el volt telve a saját lelke gyönyörüségével.

- Igen, az én szegény uram, a ki tiz évvel ezelőtt agyonlőtte magát, - felelt az özvegy.

Jenő egy percig maga elé bámult, azután csöndesen hátra dőlt székében. Nagyokat szippantott szivarjából s a kékes füst pár másodperc alatt felhőt támasztott körülötte. Egyetlen vonását se lehetett tisztán látni.

- Semmit se tudok erről, - szólt Ákos; - több mint tiz éve nem voltam ezen a vidéken, ha nem fáj nagyon az emlékezés, beszélje el.

- Sokkal többet szenvedtem már, semhogy meg ne erősödött volna a lelkem, kezdte az özvegy s ámbár mindig átélem annak a borzasztó éjszakának a kinját, valahányszor csak rágondolok, mégis szivesen beszélek róla, hisz az emlékezés az egyetlen, a mi itt maradt nekem az én bálványomtól.

Mióta az öreg Sas meghalt, a nagy ebédlőszoba megint a maga rendeltetésének volt szánva. Ott vacsoráltak most is a testvérek, meg gondviselőjük, az özvegy. A forró augusztusi nap még a vastag falakat is átmelegitette, Jenő legalább azt állitotta, hogy lehetetlen a szörnyü hőséget türnie, fölkelt az asztaltól s ahhoz az ablakhoz ment, melyből a temetésre következő éjjel olyan sokáig nézte volt a fehér rózsa-bokrot. Most már egyetlen virág sem volt rajta, elhervadt valamennyi. Jenő azért mégis a bokrot bámulta, ugy hallgatta némán, a mit az özvegy mesélt a háta mögött.

- Tiz évvel ezelőtt nagyon boldog voltam...

Egy pillanatra megakadt, mintha az emlékek mind egyszerre szabadultak volna az agyából, a szivéből s most nem tudna köztök igazságot tenni, hogy melyiket bocsássa előre. Azután vontatott hangon ismételte.

- Tiz évvel ezelőtt nagyon boldog voltam. Alig három év óta asszony; két éves kis fiam, az édes, éppen beszélni kezdett, az uram imádott. Volt szép bérletünk, a miből elég urasan éltünk, az uram aratás után mindig maga ment föl a terméssel Budapestre, a hol már megvoltak a rendes vevői.

Az esztendő jó előre haladt, félig-meddig ősz volt, egy kicsit elmaradtunk a csépléssel, pedig következett a tengeritörés. Sietnünk kellett a Bandi azzal vált el tőlem, hogy pár nap alatt visszakerül a fővárosból. Négy-öt nap előtt nem is vártam, de már harmadnap idehaza volt. Csak egy napot töltött Budapesten, a másik kettő kellett az utazásra.

Nem lehet azt leirni, hogy milyen boldog voltam e miatt az egy nap nyereség miatt. A kis fiam, Bandika, mélyen aludt már, mikor este az apja benyitott a szobába, de azért a nagy Bandinak első dolga volt, hogy oda futott hozzá, felkapta apró bölcsőjéből, elkezdte csókolni, szorongatni s kiabálta boldogan, könyezve: fiam! fiam!

Engem meg se igen látott; még nehezteltem is rá egy kicsit, hát már egészen bolondjává lett a fiának? A kis Bandi fölébredt, kinyitotta nagy mandula-szemét s a helyett, hogy mint máskor nyügösen elpityeredett volna, elkezdte ő is ölelni, csókolni az apját és le nem ment többet a nyakáról egész este, késő éjszakáig, akkor is meg kellett igérnünk, hogy oda fektetjük az apja ágyába.

Mikor aztán megint elaludt a gyermek, az én édes uram elkezdett engem szeretni, dédelgetni, mintha az nap esküdtünk volna össze; nem volt annál szebb napja az életemnek, egészen éjfélig. Akkor az uram leszámolta előttem a pénzt, a mit Budapestről hozott, betette a pénztárszekrénybe s a kulcsot ideadta nekem, minthogy mindig is én őriztem. Utoljára még egyszer megcsókolt s magához szoritott, de olyan erősen, hogy feljajdultam belé. Bandi nevetett, hogy a könye csorgott, azután azt mondta, hogy csak feküdjem le szépen, neki még egy kis dolga van az irodájában, azt el kell végeznie.

Szót fogadtam, mert megszoktam, hogy engedelmes legyek, de valami legyőzhetetlen szomoruság kinozott folyvást, valósággal féltem egyedül, először életemben. Egyszer csöpp hijja volt, hogy utána nem mentem az uramnak, de mégis meggondoltam, hátha haragszik, ha éj idején végig megyek a hosszu hüvös folyosón, mely az irodához vezetett.

Oh, bár odamentem volna, bár rohantam volna, mint a fergeteg, röpültem volna mint a madár! Talán nem következett volna be az az irtózatosság!

Vagy talán a jó isten nem akarta, hogy ott szakadjon meg az én szivem is, ha hiába küzdök azzal az iszonyu elhatározással, vagy ha elkésve érkezem?!...

Aludtam, mint a tetszhalott, alig tudtak másnap késő este felkölteni. Az orvosok megvizsgálták a poharamat, erős altató szer volt az alján, az uram altatott el.

Ő maga pedig már ki volt teritve a ravatalon, egy kis sebbel a halántékán.

Én nem tudom, hogy miből teremtett engem az Isten, hogy akkor meg nem bolondultam!

Hogy mért ad az Isten annyi örömet egy embernek, mint nekem adott, ha egyszerre kegyetlenül mind elveszi tőle?!... Csak egy kis levél volt minden, a mit bucsuzóul hagyott, csak drága szivének szerelmes ömlengése, de semmi magyarázat.

Azt még tudom, hogy nevető görcsöt kaptam abban az itélethez hasonló pillanatban, mikor ott álltam, jéghidegen, a ki mindenem volt; a gyermekemet letépték a keblemről s elrohantak vele, hogy meg ne fojtsam kétségbeesésemben; azután sokáig nem tudtam magamról semmit. Ah, ha nem lett volna kötelességem a fiamért élni, bizonyosan belehaltam volna a szörnyü, lelki betegségbe, mely attól fogva éjjel-nappal gyötört. A gazdaságot nem volt ki vezesse, hamar tönkrementünk, koldusokká lettünk; az öreg Gida bácsi, a kinek a felesége révén rokonai voltunk, megszánt, magához vett.

„Most önök az én parancsolóim!”

A szegény asszony akadozva, elfojtott zokogással mondta az utolsó szavakat; könyei végig peregtek arcán. Ákos oda ment hozzá és félkarjával gyöngéden megölelte mint az igazi jó rokon.

- Ne sirjon, - mondta, - a fiának ezentul én leszek az apja.

- Adja nekem a gyermekét, - szólt egy elfuló hang az ablak mellől, - én akarok az apja lenni!

A huszárkapitány nem tudott sokáig megmaradni ilyen nyomasztó hangulatban, megint felülkerekedett benne a kötekedés vágya; jóságos hangon, de annál gonoszabb arcjátékkal biztatta az öcscsét:

- Légy te inkább a nagyapja, Jenő, akkor legalább a kályha mellett mesélhetsz majd neki kedved szerint.

De a nagyvárosi dandy, a kivel a csaták hőse már megszokta a félvállról beszélést, ez egyszer nem törődött a fulánkkal, ugy tett, mintha nem hallotta volna a gunyos megjegyzést s büszkén és emelt fővel lépett elő az árnyékból. E pillanatban csaknem oly magas volt, mint a bátyja s ép oly bátor és nemes is egyszersmind.

- A gyermek az enyém, nekem van hozzá jogom, - mondta.

Ákos és Róza meglepetve néztek Jenőre. Egyikök sem értette ezt a hirtelen támadt lelkesedést s tekintetök elárulta, hogy várják a magyarázatot. Jenő is érezte, hogy ha nem akar nevetséges lenni, okát kell adni felhevülésének, de sokkal inkább volt világfi, semhogy két ilyen egyszerü és egyenes gondolkodásu embernek könnyü szerrel tul ne járhatott volna az eszén. Mosolygott és igy szólt:

- Hát nem természetes az, hogy én, aki egész életemet itthon töltöm s igy ráérek a gyermekkel foglalkozni, mikor itt van s törődhetem sorsával akkor is, ha neveltetése elszólitja innen: magamra vállaljam őt? Annál inkább, mert ugy hiszem, ha egyszer eljön az idő, hogy mint fiatal ember a társaságokba kerüljön, mégis csak rajtam lenne a sor, hogy gyámolitsam, miután abban a labirintban eléggé otthon érzem magamat.

Az özvegy el volt ragadtatva. Hálás szive nem talált szót, melylyel megköszönje ezt a messze jövőre szóló érdeklődést; Ákos pedig, - ámbár azt gondolta, hogy az élet labirintjában maga Jenő is annyira eltévedt, hogy alig lehet valami nagy reményeket fűzni az ő vezetéséhez, - nem akarta kedvét szegni öcscsének, a kit ugyis féltett, hogy egyszer megunja a visszavonult életet s megszökik az egyhanguság békés otthonából. Hátha az uj cél csakugyan annyira lelkesiti, hogy végkép megváltozik általa?

- Nono, - mondta vállat vonva s azzal a természetes hányi-vetiséggel, ami minden helyzetben jellemezte, - nem fogunk a fiun összeveszni. Csak neveld kedved szerint, verjétek együtt a zongorát s irjatok verseket, én majd gondoskodom szórakozásáról.

Minthogy a szünidők már megkezdődtek, Ákos másnap maga ment be a székvárosba, hogy haza hozza Bandit.