IV.

Mint mikor az elhagyott erdőben hirtelen megcsendül valami madárdal s a csöndes, borongós tájat a hajnal mosolya vidámitja meg, olyan változást okozott a gyermek a Sasok kastélyában.

Gyönyörüen fejlett tizenkét éves kis legény volt, az élet és az egészség maga, oly izmos és erős, hogy bátran idősebbnek tarthatta volna az ember egy-két évvel. Okos, szelid arcát egészen az anyjától kapta, de a szemében már is oly tüz égett, mely sejtette, hogy ezen a tükrön át igazi férfilélekbe lehet majd egykor pillantani.

Jenő a szó szoros értelmében bolondult érte. Reggel ha fölkelt, első dolga volt tudakozódni: hol van Bandi?

Bandi már akkor régen kint volt a mezőn, hajnalban felkelt, a konviktusban nem nagyon kényeztették - s ha látta, hogy Ákos készülődik, mindjárt ott settenkedett körülötte.

- Ákos bácsi, vigyen el engem is!...

Olyan kérő, édes hangon mondta, hogy a kemény katona, aki pedig nem szerette a nyügöt, ha dolga volt, meg nem állhatta, hogy egy barackot nyomva a fejére, igy ne szóljon:

- Hát gyere, te lurkó.

Jenő összeráncolta a homlokát, de nem szólt. Természetes az, hogy az ilyen kis vad madár folyvást a szabadságot keresse; ki vehetné zokon a lepkének, hogy szerte-szét csappong mindenfelé, a merre valami neki való virágot talál?

Hanem azért nem mondott le a fiuról. Alig hogy a könnyü kis homokfutó szekér berobogott a kapun, az érkezők elé ment s lefülelte Bandit.

- Jőjjön csak, maga kis imposztor, már megint megszökött a zongoralecke elől. - Karon fogta a fiut s vitte a szalonjába.

A zongorázás nagy gyöngéje volt s föltette magában, hogy a gyermek müvészi jövőjének már most megveti az alapját. Ez is egyike volt azoknak a tulzott elveknek, melyek az ő egész életét olyan ferdévé tették. Mikor a fiu jövőjére gondolt, nem az lebegett előtte, hogy minél tökéletesebb férfit neveljen belőle, hanem hogy legyenek benne oly tulajdonságok, melyek miatt a társaságokban kedvelni fogják.

Senki se vonhatta kétségbe a nemes szándékot s a mi Rózát illeti, ő valósággal boldognak érezte magát, látva a nagy érdeklődést, melyet Jenő ur a fia iránt mutat.

Gyöngéd női lénye amugy is sokkal jobban meg tudta érteni azoknak a dolgoknak a szépségét, melyekért Jenő rajongani látszott; másrészt meg egyszerü és tapasztalatlan lelke pillanatig sem kételkedhetett abban, hogy ugy van jól és helyesen minden, a hogy ez a finom, előkelő gavallér mondja.

Ákost becsülte, sőt bizonyos tekintetben csudálta. A félkaru hős multja valami olyannak tetszett előtte, a mit a lovag-regényekben lehet olvasni; tele volt ez az ember az ő szemében dicsőséggel s már magában az, hogy egy szavával féken tudta tartani a puszta elvadult s az előtt nagyon is szabadjára eresztett népét: a közönséges emberek fölé emelte a kapitányt előtte.

De valami láthatatlan kapocs mégis inkább Jenőhöz füzte. Mióta a büszke gentry annyira megváltozott s udvariasságába gyöngédséget is vegyitett, Róza őszintén huzott hozzá s talán magának sem merte bevallani, hogy sokkal jobban érzi magát Jenő közelében, mint ha az Ákos lármás parancsoló hangját hallja.

Ha fia a zongoránál ült s Jenő egy kis pálcával mutatta neki a kótákat, ő főzőkanállal a kezében, elbujt a szomszéd szoba félig nyilt ajtaja mögé s a hasadékon bekukucskálva, lelkesedéssel hallgatta, mint halad a gyermek a gyönyörü müvészetben.

Könyv nélkül tudta a skálákat s a mint a zongora hangja megzendült, utána dudolta: „á, h, e, d, é, f, g, á.” Nagy öröm volt ez anyai szivének.

A leckét sokszor megzavarta Ákos. Poros csizmája nyomát mindenütt otthagyva lépdelt végig a szőnyegen s megállott a zongora mellett. Sürü szemöldöke alól szánakozva nézett a gyermekre, a ki az erős, delejes tekintet hatása alatt nem tudott többé a kótákra ügyelni. Felnézett mogorva bácsijára s látva arcán az erőltetett komolyságot, meg nem állhatta, hogy ne mosolyogjon. Lehetetlen volt a leckét folytatni s Jenő megadással tette félre a „zongorázás elemei” cimü nevezetes müvet.

- Ezt verd ki pajtás, szólt ilyenkor Ákos diadallal s valami könnyü magyar nótát kezdett a fiunak fütyölni. A kis hálátlant mintha kicserélték volna. Máskor a mint a leckének vége volt, már repült kifelé, egy percig sem lehetett volna tovább is a szobában tartani, de ha Ákos nótára tanitotta, szivesen ott maradt a zongoránál s megpróbálta kikalapálni a „beci-boci tarkát.”

- Ugyan ne rontsd azt a fiut, - dörmögött ilyenkor Jenő, de a bátyja nem adott sokat rá.

- Szabadság kell most ennek, levegő meg mozgás, ugy se lesz ebből tudós soha, hiszen benne is van egy kis Sas-vér, - felelte.

Csak ki, ki! az volt a kis Bandi egyetlen vágya, boldogsága. Simont, a vörös ispánt, a ki mindjárt az első napon elvitte a tarlóra szedret szedni: rögtön kinevezte barátjának, mert a barázdaképü élemedett ember nem átallotta vele együtt kergetni a szöcskét.

Minthogy Ákosnak háti lova volt, sokszor kimélte a „gebéket”, nem fogatott be, hanem a „paripán” ment ki a mezőre. Bandinak ragyogott a szeme, ha látta, hogy a derék erdélyi mént elővezetik. Mit nem adott volna, ha ő is kilovagolhat vala a bácsijával!

Simon látta a kinszenvedést s nagyot gondolt. Annyira imádta a gyermeket, hogy vállalt érte egy nagyobbszerü szidást. Eszméjét nem merte előterjeszteni, mert attól tartott, hogy elutasitják s akkor egyelőre befagy a terve, hanem ugy okoskodott, hogy elvégez mindent a maga szakállára s ha egyszer bevégzett ténynyel áll a kapitány szemközt, akkor hadd jőjjön, a minek jönnie kell.

A szomszédban valahol éppen országos vásár volt. Simon hivatalból elment, hogy gazdaember szokása szerint szétnézzen. Máskor ily esetben délutánra mindig hazakerült, most csak az éjszaka vetette haza. Nem akarta, hogy lássák bevonulását.

Reggel azután ugy intézték a dolgot, hogy a „gebék” el legyenek foglalva valamivel s Ákos a paripára szoruljon. Mikor a kapitány fel akart ülni a lovára, ugyancsak nagy szemet meresztett. Egy gyönyörü kis ponny állott az ő lova mellett teljesen felkantározva. Simon maga tartotta a kantárt.

Nem mert szólni csak a fejét vakargatta s rámutatott Bandira, a ki éppen kifutott s meg látva a lovacskát, mozdulatlan maradt s a sejtés kimondhatatlan nagy gyönyörétől hol elsápadt, hol elpirult.

Ez megmentette Simont.

- Nagy kötnivaló maga Simon, - mondta a kapitány, - de az egyszer elnézem, majd elszámoljuk az árát.

Ettől fogva elülhetett a szegény zongora ott, a hol volt. A gyermeknek egészen elvette az eszét az öröm s este is alig birták elszakitani a lovától.

Jenő sokat mérgelődött, de nem akarta elriasztani a fiut s nem mutatta, hogy bántja a dolog. De azt kicsinálta, hogy Bandi egy szobában aludjék vele s igy legalább esténkint egészen a magáénak; hitte. Valóságos vetélytársának tartotta bátyját, a ki elrabolja tőle a gyermeket, pedig a becsületes katona semmi különöset nem tett, hogy magát a fiuval megkedveltesse. A közös hajlamok s a férfias dolgokért való rajongás tette bennök a tulajdonképen való lelki rokonságot. Ez a gyermek már tudott lelkesedni mindenért, a miben a férfiu erélye és akarata nyilvánulhatott.

Legkevésbbé sem volt ennélfogva csudálatos, hogy Jenő még este is nehezen tudta magához becsalogatni. Rendesen ugy kellett elhoznia a bátyjától, a ki nyers és keresetlen modorában beszélt el neki harcias történeteket. Bandi szinte nyelte szavait.

S hogy a szegény világfi veresége tökéletes legyen, azt kellett tapasztalnia, hogy még Róza is, a hü és finom Róza, mintha átpártolna tőle lassankint Ákoshoz.

Oly gyönyörüséggel nézte fiát a ponnyn, annyira el volt ragadtatva, ha a kapitány igy szólt: „Jól van fiam, derék katona lesz belőled”, - hogy lehetetlen volt ki nem találni gondolatait. Az erős jellemek sajátsága, hogy több-kevesebb küzdés után magokkal rántják a gyöngébbeket. Igy volt Ákos is Rózával. Róza nem adta volna a világért, ha a fia olyan nemes, uri modoru és tanult emberré vált volna, mint Jenő; de valahányszor arra gondolt, hogy egykor feszes, gyönyörü katonatiszti egyenruhában láthatná, szivdobogást kapott a boldogságtól. Olyanná vált, mint az óra-inga, mely jobbra-balra hajlik s nem talál soha megálló pontot.

Pedig Jenő, aki tulajdonképen sokkal többet vesztett, mint a bátyja, mert az ő természetével és egész lényével majdnem a lehetetlenségek közé tartozott, hogy örökre megváljék a nagyvárosi fényes életmódtól; oly átalakuláson ment lassankint keresztül, mint azok a sokat élt és sokat csalódott emberek, a kik végre lemondanak mindenről, a mi őket csalódásaik szinteréhez köti és visszavonulnak egy magányos zárdába, a hol az istennel és a sorssal végkép kibékülnek. Az ő visszavonulásának is kellett valami céljának lenni, ha azt nem akarta, hogy megölje a halálos unalom. Most ime itt volt ez a gyermek, a ki iránt csudálatos nagy szeretetet érzett, és semmi áron se egyezett bele, hogy elvegyék tőle.

Hogy kedvében járjon a kis haszontalannak s többet lehessen mellette, lovat vett ő is. Sokkal kitünőbb nevelése volt, semhogy a lovaglást kifelejtették volna annak idején a programmból s igy bátyja gunyolódásától nem kellett tartania. A kapitány maga is megvolt lepve, hogy mily jó lovas az a fehér nyakkendős világfi s szivesen és aggodalom nélkül rá merte bizni a gyermeket.

A vakáció vége felé történt, hogy egyszer a szomszéd faluba rándult át Jenő Bandival. Visszajövet már alkonyodott s hirtelen vihar keletkezett; utközben még egy valamire való fa sem volt, a hol meghuzhatták volna magokat; különben is minél tovább késtek, annál jobban rájok szakadhatott az este. Nem volt mit tenni, gyorsabban kellett haladniok; a kis ponny vérszemet kapott a szeles gyermek sarkantyuja alatt s vágtatott; Jenő nyomában volt és aggódva csititotta.

Mikor az egyetlen hidon, mely utba esett, átrobogtak, nagyot villámlott, a ponny megijedt, félre ugrott s a nedves deszkán megcsuszva, elbukott.

A gyermek kiröpült a nyeregből s kört irva le a levegőbe, nagyot zuhant a kemény rögön.

Jenő iszonyu kiáltást hallatott s olyat rántott a lova kantárán, hogy a szegény állat vérző szájjal kapta hátra fejét s egy-két szökés után megállott.

Jenő leugrott a lováról s nem törődve semmi egyébbel, futott a gyermekhez. Szegény kis Bandi halálsápadtan és mozdulatlanul feküdt a földön, máskor oly eleven szeme le volt hunyva, ajkán egy csöpp piros vér látszott.

Az ifjabb Sas rémülten kapta föl a földről s remegő hangon kiáltotta: Bandika! Bandi! fiam, térj magadhoz!...

Azután, mikor látta, hogy a gyermek legkisebb jelét sem adja az életnek, hörögve a rémülettől, lement vele a hid mellé az árokba, a hol egy mélyedésben viz volt. Az undoritó, piszkos viz elriasztotta; nem, ez a langyos pocsolya ugy se használhat; de mit tegyen hát, hisz a gyermek meghal! talán már is csak egy kis holttestet tart a karjai között.

Kétségbeesve nézett az égre. Onnan várta a megváltást s a segitség megjött. A sürű, fekete felhők egyszerre megnyiltak s zuhogó zápor szakadt belőlük, véget vetve rögtön a szélnek. Jenő szétszakgatta a fiucska mellén a ruhát, hadd érje szabadon a friss mennyei harmat. A kis bágyadt mell egyszerre összerándult s a gyermek fölnyitotta szemét.

Jenőről a világ sulya szakadt le. Örömében könyezve kérdezte: jobban vagy kis fiam? hol fáj?!...

A gyermek nem felelt. Fájdalmas sóhajtást hallatott, azután lehunyta megint a szemeit. Nagyon megüthette magát.

Mindez alig tartott egy-két percig, de ezek a percek ugy tüntek föl Jenőnek, mintha napok teltek volna. Nem volt veszteni való idő; szerencsére lova jól kitanitott, fegyelemhez szokott állat volt, mely azon a helyen maradt, a hol megállott, mig a ponny régen eltünt már az országuton, ott hagyva kis gazdáját a halálveszélyben.

Jenő egy pillanat alatt lovon termett s ölében a gyermekkel, vágtatni kezdett hazafelé. Minél gyorsabban repül a lova, annál jobb, gondolta. A lassu haladás egy örökkévalóság lenne most; az ügetés csak összerázná a beteg gyermeket, holott a sima, repülő vágtatás ugy elringatja, mintha párnákon feküdnék. A gőzmozdony gyorsaságával érkezett meg a kastélyhoz, a hol már összefutottak az emberek, minthogy alig valamivel előbb robogott be a kapun a gazdátlan ponny.

Róza iszonyu sikoltással szaladt le a lépcsőn. Vad fájdalom volt arcán s nem is tudott szólni, csak jajgatott.

Ákos, a ki százszor látta már a halált s hozzá volt szokva, hogy válságos pillanatokban a legnyugodtabban gondolkodjék, rászólt Simonra, a ki véletlenül épen az udvarban ácsorgott: ‑ Üljön erre a lóra s vágtasson rögtön az orvosért. - Azután öcscséhez fordult s egy fölösleges szó vagy kérdés nélkül átvette tőle a gyermeket, mielőtt még leszállt volna a lóról.

- Nyugalom, Róza, katonadolog ez, a mi még számtalanszor fog ismétlődni. Most csak hamar vizet - mondta.

Ő maga vitte be a házba a kis fiut s egy-egy vigasztaló szót szólt a kétségbeesésében őrjöngő anyához. De kiérzett azért a modorából, hogy ő is aggódik; nem tréfált, a mi biztos jele volt annak, hogy komolynak tartja a helyzetet.

Jenő olyan volt mint a fal, még a szája is elsápadt. Nem mert Rózára nézni, mintha attól tartott volna, hogy rá fog kiáltani: gyilkos!

Mig az orvos a faluból kijött, ujra föllocsolták a szegény gyermeket. Valamennyire magához tért, de a nézése zavaros volt, ugy feküdt ágyacskájában, mint egy szintelen báb. Az orvos mindjárt megállapitotta, hogy agyrázkódást szenvedett. Szerencsére nem tartozott az eset a legsulyosabbak közé, de mégsem lehetett azt mondani, hogy a veszély ki van zárva. Rózát megnyugtatták, azt mondták neki, hogy csupán nyugalom kell a gyermeknek s azzal a föltétellel, hogy lecsillapodik, megengedték hogy ott maradjon a fia mellett. A férfiak azután az orvossal visszavonultak.