V.

Mikor az orvos elment, Jenő leborult az öreg Sas Gedeon szobájában a széles bőrpamlagra és sirt. Nem törődött vele, hogy Ákos látja. A kapitány megdöbbenve nézte egy ideig s végre megszólalt:

- Én is sajnálom a gyermeket, de te öcsém, talán tulságosan is ellágyulsz már. Isten bocsásd, ha saját fiad lenne, sem lehetnél miatta jobban kétségbeesve.

Jenő fölemelkedett s oly könyekkel a szemében, melyek minden arcot megnemesitenek, válaszolt a bátyjának:

- Vannak dolgok, Ákos, a melyek még jobban összekötik az embereket, mint a vérrokonság. Néha ugy támadnak a kötelességek, hogy magunk sem tudjuk, egyszer csak azt érezzük, hogy egész életünkre adósai vagyunk valakinek. Meg fog lepni, ha e nehéz órában bevallom neked, hogy ezzel a gyermekkel szemben ilyen adósnak érzem magamat. Azért voltam oly követelő akkor este, mikor arról volt szó, hogy melyikünké legyen a Róza fia.

A kapitány hallgatott; talán tudta, hogy a megnyilatkozó sziveket semmi sem riasztja el annyira, mint az elhirtelenkedett kérdés vagy közbeszólás, ami megzavarja a hangulatot. A ki az á-t kimondta, magától fogja mondani a b-t, csak nem kell kizökkenteni abból az eszmevilágból, melybe a váratlan indulatroham belesodorta. Visszaemlékezett arra a hévre, melylyel Jenő a fiut magának követelte s mindössze igy szólt a lelke mélyén: gondolhattam volna, hogy nem ok nélkül történt.

- Köztünk ne legyen titok bátya, - szólt ujra Jenő, - tudj meg mindent.

Tiz évvel ezelőtt férfikorom tetején voltam. Oly névvel, mint az enyém, minden társaság szivesen látja az embert Budapesten s te legjobban tudod, hogy nem hagytam használatlanul az alkalmakat arra, hogy minél jobban töltsem az időt.

Ur és gavallér voltam, de hiába tagadnám, alapjában véve tétlen, léha élet volt az, nincs vele most már mit dicsekednem.

Mind a mellett is tartozom a nevünknek annyival, hogy bátran kimondjam, nem feledkeztem meg magamról soha. Sok csábitó, sőt veszedelmes helyzetben álltam meg a sarat s vannak a kik ha rám gondolnak, hálával emlitik nevemet, mert nem egy fiatal, tapasztalatlan embernek voltam erkölcsi védője.

A sok szeleburdi közt talán egyik sem volt oly eszeveszett, mint báró Wallon, egy fiatal osztrák dragonyos tiszt. Közelebb a husz évhez, mint a harminchoz, jól állott neki minden; a nők imádták, mert szép volt; a férfiak jó pajtásai iparkodtak neki lenni, sok egyéb közt talán azért is, mert első vivója volt a helyőrségnek.

Azok közé az elkényeztetett emberek közé tartozott, a kik azt hiszik, hogy rájok nézve nincs lehetetlenség s igy vakmerőségök néha a beszámithatatlanság határáig megy.

Volt akkor Budapesten egy gyönyörüszép asszony, egy bankár özvegye, a ki nem játszott ugyan szerepet a társaságokban, de azért minden asszony irigyelte. Neki voltak a legszebb gyémántjai s fogata vetekedett bármelyik főrangu családéval; ezenkivül igazán bájos teremtés volt, aki a nélkül, hogy ezt észrevenni látszott volna, megbolonditotta a férfiakat.

Wallon puszta látásból őrülten beleszeretett s minél kevésbbé volt reménye, hogy megközelitheti, annál jobban bolondult utána. Pedig az asszony elzárkózott, mint egy apáca, nem volt mód arra, hogy vele megösmerkedjünk.

A dragonyos olyan volt, mint az árnyéka; a merre a szép Helén megfordult, Wallont is mindig azon a tájon lehetett látni. Az asszony cselédsége meg volt vesztegetve s Wallon mindig előre tudta, hogy melyik szinházban lesz imádottja. - A szinházon kivül nem volt a különös asszonynak semmi nyilvános szórakozása, ugy beszélték, hogy folytatja férje üzleteit s ez nagyon elfoglalja.

Wallon Félixnek voltak napjai, a melyeken a szó szoros értelmében őrjöngött. A reménytelenség a végletekig csigázta indulatait s magunk közt sokszor beszélt arról, hogy hite szerint nem lehet máskép, mint hogy a bankárnénak van valakije, különben lehetetlen volna, hogy ily kevéssé törődjék az egész világgal.

Ezt a valakit kész lett volna leütni, megfojtani. Kereste, de nem találta; a titkos vetélytársnak nem lehetett a nyomára akadni.

Egyszer egy őszi este lélekszakadva rohant hozzám. Ki volt kelve az arca s a szemei villámokat szórtak.

- Megvan! - kiáltotta, - jőjj velem rögtön! Jőjj! szükségem lehet rád.

A szerencsétlen talán maga sem tudta, hogy mennyire igazat mondott. Azt én jobban láttam. Ily állapotban jó, ha az embernek meggondolt kisérője van; elmentem hát vele.

Kocsink az özvegy bankárné háza előtt állott meg. Wallon, mikor kiszálltunk, karomba csimpaszkodott s erővel fel akart vinni a lépcsőn.

- Jőjj! - sziszegte, - most együtt vannak, bizonyosan tudom! meg kell aláznom őket.

Elrémültem; ez az ember eszét vesztette! Minden erőmet összeszedve iparkodtam őt visszatartani épp oly őrült, mint nevetséges szándékáról, de nem birtam vele. Az isten tudja mi történik, ha e közben egy urat nem veszünk észre, aki nyugodtan jött le a széles lépcsőn.

Magas, barna, majdnem szép ember volt, kissé elhanyagolt öltözetben, mint a ki utról jött, vagy utra indul. Mikor Félix meglátta, kiszakitotta magát a karomból s mellé ugrott, mint a párduc.

- Ez az! - kiáltotta és megütötte.

Csak egyszer, mert egy pillanat mulva elterült a földön. Annak az utazó-ruhás férfinak borzasztó ökle volt; visszaadta az ütést, mint a villám s mikor Wallon elesett, fölemelt karral egyenesedett ki mellette.

Azt hittem, elsülyedek szégyenletemben; a botrány rendkivüli volt, de szerencsére nem látta más mint a kapus, a ki rögtön segélyemre volt abban, hogy az ökölharc folytatását megakadályozzam.

A dragonyos tajtékozva keresett egy névjegyet, az idegen odaadta neki a magáét s igy szólt, a körülményhez képest elég nyugodt hangon:

- Még ma este kell elintéznünk ezt a dolgot, mert holnap utazom.

Nem kisérlem meg leirni a következő néhány órát, elég ha azt mondom, hogy életem legkinosabb órái voltak azok. Wallont féltettem a valóságos megőrüléstől, tombolt s azt kivánta, hogy élet-halálra ereszszük össze ellenfelével.

A tettleges sértések után nem lehetett szó békés kiegyenlitésről, pedig nekem azt sugta valami, hogy borzasztó igazságtalanság van készülőben. Éppen ezért egy hirtelen támadt eszme hatása alatt, szinte örömmel fogadtam az ellenfél küldötteinek azt a különös ajánlatát, melyet más körülmények közt soha meg sem hallgattam volna; hogy tudniillik amerikai párbajt vivjanak a halálra sértett felek, minthogy Kondor Endre ur nem jártas a fegyverforgatásban.

Jól van, gondoltam, minthogy minden áron ma kell elintézni az ügyet, igy legalább egyelőre nem folyhat vér. Holnap rögtön utána járok mindennek s kideritem a végzetes tévedést. Akkor, lecsillapult lelki állapottal, majd találunk módot, hogy a katasztrófát megakadályozzuk.

A botrány ugy nyolc óra tájban történt s tizenegy órakor éjfél előtt nyult bele az idegen a végzetes golyókat rejtő dobozba. Mikor a golyóját megnézte, elsápadt. A fekete golyót tartotta ujjai között.

Nem szólt egy szót sem, nyugodtan meghajtotta magát és elment a megbizottaival. Wallon lerogyott egy székre s komoran bámult maga elé. Ott hagytam; nekem most fontosabb dolgom volt, semhogy egy félőrülttel törődjem.

Az ellenfelek nyolc napi időt szabtak volt a sors itéletének végrehajtására s igy nem is gondoltam rá, hogy elkéshetem, de azért másnap oly korán, a mint csak az illem megengedte, az özvegy bankárnénál voltam.

Elmondtam neki annyit, a mennyi okvetetlenül szükséges volt arra, hogy őszinte jóakaratáról biztositva legyek s akkor megtudtam, hogy Kondor Endre egyszerü földbirtokos és bérlő; minden évben egyszer jön Budapestre s ilyenkor őt is felkeresi, minthogy annak idején a férjével üzleti összeköttetésben volt. Derék, becsületes ember ez a Kondor, aki soha a légynek sem vétett. Egyetlen boldogsága a felesége, meg a kis fia.

Az özvegytől rohantam Wallonhoz és leszidtam, mint egy kölyköt; a makacs, büszke dragonyos tiszt hallgatott és tűrte a korholást.

- Öltözzél rögtön, - förmedtem rá, - bocsánatot kell tőle kérnünk! Siessünk, mert ma elutazik.

Félix komoran csatolta fel a kardját és engedelmeskedett. Könnyelmü volt, de nem alávaló.

Kondort már nem találtuk a vendéglőben, az első vonattal csakugyan elutazott. Mit tegyünk most? Megállapodtunk abban, hogy Félix pár napi szabadságot kér s holnap reggel mi is indulunk Kondor után. Meg kell találnunk rögtön, igy is iszonyu szemrehányás érhetett bennünket azért a lelki kinért, a mit kiállott miattunk.

De a borzasztó végzet másként akarta. Korán reggel Wallon sápadtan rohant be hozzám. Egy távirat volt a kezében, mely igy szólt: „Uram! alig pár órája hogy itthon vagyok a családom körében. Érzem, hogy nyolc napig várni ezerszer kinosabb volna, mint egy perc alatt elvégezni, ami ugy is kötelességem. Megállapodásunk szerint értesitem önt, hogy mire ezt a táviratot megkapta, már rendben lesz minden. Kondor.”

Elkéstünk!

Én nem tudtam akkor, hogy ki ez a Kondor Endre, de mondhatom, hogy sok álmatlan éjszakám volt ártatlan halála miatt, melynek - bármint magyarázgassam eljárásomat, - érzem, hogy részben én is oka vagyok.

Most már tudod testvér, hogy miért akartam én a kis Kondor Bandinak apja lenni az édes apja helyett.

Ákos némán hallgatta végig öcscsét s csak akkor szólalt meg, mikor látta, hogy Jenő ismét visszaesik fájdalmas levertségébe.

- Ami megtörtént, azon most már nem segithetünk, - mondta; - igaz, hogy annak az embertelen párbajnak gentlemanek közt nem lett volna helye, de téged ment a jó szándékod, hogy vér nélkül akartad lebonyolitani ezt a lehetetlen ügyet. Ne beszéljünk róla soha többé!

- Soha! visszhangozta Jenő álmodozva.

- Tudod-e, hogy mi lett Wallonból?

- Nem hallottam azóta felőle. Pár hónappal később áthelyezték.

- Hát én majd megmondom. A szerencsétlen ember lassankint iszákos és igy megbizhatatlan lett. Később adósságokba merült s végkép elzüllött. Több éve már, hogy valami nagyobb botlás miatt elvesztette rangját. Azóta végkép eltünt a szemem elől.

- A nemezis. - suttogta Jenő magában.

- De bennünket nem az ő sorsa érdekel most, hanem a gyermeké; az orvos aggasztóan nyilatkozott, Róza nem is tudja, - szólt Ákos.

- Óh, a gyermek! az isten nem akarhatja, hogy ez a csapás is sujtson. Öregszem bátya s elvesztettem testi és lelki ruganyosságomat, érzem, hogy van szivem.

Köny gyült a szemébe s megtörve nézett a bátyjára, aki máskor bizonynyal vállat vont volna az eféle érzelgősségre, de most nem jutott eszébe, hogy férfiatlannak tartsa öcscse fájdalmát. Vigasztalta:

- Menj, nézd meg a kis fiut és maradj mellette; osztozzál az ápolásban édes anyjával; az ilyen nyomorék, mint én, ugy sem sokat lendithetne ott.

Jenő szót fogadott s lehorgasztott fejjel indult kifelé. Az ajtóban megállott s tétovázva igy szólt:

- Bátya, meggyóntam neked legnagyobb bünömet, érdemesnek tartasz-e arra, hogy feloldozzál?

Ákos nem volt már a szigoru katona, fülében mintha megint az a hang csendült volna meg a rég elmult időkből, mikor az öreg Sas néha rászólt: „vigyázz! te vagy az idősebb!...” s ugy tünt föl neki, hogy soha sem volt ez a figyelmeztetés jogosultabb, mint most, amikor öcscsét, a meglett férfit, ezzel a lelki vergődéssel látta maga előtt. Ha érzett volna is magában kedvet, hogy megbüntesse, ebben a gyászos órában meg kellett neki bocsátania.

- Gyermek! mondta, menj a fiadhoz.