VI.

Régen, nagyon régen nem beszélt a két testvér ezen a hangon egymással. A szokatlanul meleg hurok megpendülése még a kapitányt is meg birta lágyitani; szinte örült, mikor egyedül maradt, nem szerette volna, ha az öcscse észreveszi átváltozását.

Azután elkezdett járkálni le s fel a szobában, a hogy az apja szokta, mikor izgatottságán könnyiteni akart. A folytonos mozgás olyan volt rá nézve, mint a gőzgép szellentyüje, mely szabályozza a feszerőt.

Mindenféle zavaros gondolatok támadtak agyában, melyeknek nem volt határozott alakjok; elkalandozott a messze multba, a nagy reménységek időszakait mind végig élte rohanó képzelődésével s elérkezett végül a mai naphoz, amikor be kellett vallania, hogy a remények közül eddig egyetlen egy sem teljesült s életök mind mostanig nem volt egyéb, mint mérsékelt fokozata az elzüllésnek. Hisz nem lebegett nemes cél előttök, megállottak az élet bizonytalan tengerén, mint a hajó, melynek kormánya tönkre ment. A mozdulatlanság, a napról-napra való tengődés korszaka volt ez és semmi sem mutatott arra, hogy még másképen is lehet valamikor. Bizonyosnak kellett tartania, hogy a Sas-nemzetség elszegényedve elfeledve, ki fog most halni, mint a korhadó fa, mely uj hajtásokat nem hoz többé s a meglevőkből is folyvást letép egyet a vihar, vagy elszáraszt az árnyéktalan hőség.

Még soha sem érezte ezt a különös szomoruságot, ami most a szivébe lopódzott. Könnyelmü katonaéletében nem törődött a holnappal s csupán a pillanat önzése volt az, ami uralkodott rajta. Mit bánta ő, hogyha egyszer nem lesz az élők közt, mit mondanak róla az emberek?

De az ősi fészek levegője leette lassankint lelkéről ezt a kegyetlen rozsdát; mióta folyvást polgári foglalkozásban volt, sokszor rajta kapta magát, hogy türelmetlen és izgatott, anélkül, hogy különös okát tudta volna adni; akárhányszor tanácstalanul nézett körül, keresve valamit a levegőben, aminek nem tudott nevet adni, de a mi szakadatlanul ott volt körülötte, fölötte, benne, és eltöltötte vágyakkal, akaraterővel, munkára való hajlandósággal. Most valami világosság kezdett derengeni az agyában, rájött, hogy a fantom, melyet eddig csak érzett, de nem látott, egy oly cél, a melyért élni és dolgozni érdemes; a mig a célt magát nem ismerte, addig csak az ösztönszerü energia izgatta, mely soha sem veszhet ki egészen az igazi férfiuból, aki végre is kell, hogy megtalálja, megösmerje az irányt, ami törekvéseinek alakot biztosit; most egyszerre megnyilt előtte a szent titok, az öcscse vezette rá, hogy hol kell keresnie jövőre az eszményt; most egy sugár világitott be a homályba, s ez melegséget terjesztett és megelégedést teremtett.

Igen, a gyermek volt az az eszmény, amely megváltást igért. A gyermek, aki most élet-halál közt lebegett, egész sereg kötelességet rótt rájok, melyek betöltése megannyi cél lehetett.

Ime, ő, akinek soha egy gondolata sem fordult a családi élet felé, most mintha végtelen édesnek találna azt, hogy egy gyámoltalan kis teremtésnek a védője és vezetője legyen s jóvá tegye benne és általa mindazt a mit az öcscse meg ő együttesen rontottak a Sas néven.

Másnap, harmadnap és ezután mindig ugy közeledett a szegény kis beteg ágyához, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzotta volna. Elnézte, hogy mennyi gyöngédséggel iparkodik megkönnyiteni egymás dolgát a két ápoló; többnyire ott találta a kis fiu mellett mind a kettőt s akárhányszor hallotta, hogy egymást bátoritják, vigasztalják.

Róza napok óta annyi időre sem hagyta el fiát, a mennyi alatt kissé rendbe hozhatta külsejét, de az anyai szeretet végtelensége még igy is széppé tette; az álmatlanság nem ártott neki, vonásai szenvedők voltak ugyan, de semmit sem vesztettek abból a természetes bájból, mely majd mindig megvan azokon a nőkön, akik még nem lépték át a fiatal kor határát, de azért eszökben sincs többé, hogy hiuk legyenek.

A nagyvárosi dandyre nem is lehetett ráösmerni. Igazi tisztelet és nagyrabecsülés volt az özvegygyel szemben való viselkedésében s boldognak látszott, ha szivességet tehetett neki.

Kimondhatatlan öröm volt az, mikor az orvos végre kimondta a megváltó szót, hogy a gyermek tul van a veszélyen. A kis Bandi eszméletének fölvillanása olyan hatással volt rájok, mintha már a földön magkapták volna a paradicsomhoz való jogos részöket. A gyermek megfogta a kezöket s amint szivére vonta, ugy történt, hogy a Róza kezének a Jenőéhez kellett simulni.

- Ti szerettek engem ugy-e? - kérdezte Bandi, kedves, követelő hangon. - Ha meghaltam volna, bizonyosan sirtatok volna ti ketten.

Róza még a gondolatra is elkezdett remegni s görcsösen szoritotta meg a Jenő kezét.

- Hallja? - sugta, - érzi az édes, hogy mennyire ragaszkodunk hozzá. A gyermeknek pedig ezt mondta: - Kis apa nagyon jó hozzád, köszönd meg neki aranyom.

Kis apa!... a világ gyönyörüsége volt ebben a két szóban. Jenő szivdobogást kapott tőle.

Ákos igy találta őket s megelégedetten pödörte a bajuszát. Megcsókolta a gyermeket, aki váltig követelte, hogy a ponnyt valahogy meg ne büntessék. Hisz a jó állat nem oka semminek sem, bizonyosan ő is jól megütötte magát, amikor felbukott. Simont erővel beidéztette maga elé s meghagyta neki hogy gondja legyen a lovacskára.

Gyermek volt s hozzá még ugyszólván halottaiból föltámadott, igy hát mindenki engedelmeskedett neki. Zsarnoka volt az egész háznak.

Néhány nap mulva, mikor Bandi már csaknem egészen jól érezte magát, azzal állitott be Simon Jenőhöz, hogy a kapitány valami fontos dologban kéreti.

Az egykori gavallér már egészen megszokta, hogy szót fogadjon a bátyjának, akinek fölényét minden irányban el kellett ösmernie, letette hát a könyvet, melylyel éppen az estét iparkodott megröviditeni s átment a pipatóriumba, ahogy Ákos a szobáját elkeresztelte.

A kapitány sokkal kevésbbé volt megáldva szinészi képességgel, semhogy rögtön észre ne lehetett volna rajta venni, hogy nem közönséges hangulatban van.

Bizonyos ünnepiesség volt egész lényében, annyira, hogy Jenő, aki már visszakapta nyugalmát, katonás állásba vágta magát előtte s tréfásan mondta: - Jelentem alássan kapitány ur, parancsára vagyok.

Ákos nagy lélegzetet vett, összeráncolta a homlokát és egy pillanatig azon tünődött, hogy hogyan kezdje. Mielőtt elhatározta magát, hogy elmondja, ami a szivén volt, jól meghányta-vetette a dolgot s csinosan összeállitotta a dikciót, de bizony megint meg kellett győződnie arról, hogy egy csöppet sem született szónoknak. Átvillant az agyán, hogy milyen furcsa lenne, ha bele találna sülni a frázisokba s hirtelen egyet forditva az egész terven, ugy tett, mint mikor a harci tüzben az ellenség által szorongatva, nem maradt más hátra, mint hogy egy merész rohammal kivágja magát a nagyobb bajból.

- Fiu, megházasitalak! - pattant föl oly hangon, mely arra mutatott, hogy egy fikarcnyit sem enged abból, amit mondott.

Jenőt annyira meglepte ez a képtelen terv, hogy szólani sem tudott.

Az öreg ágyu eldördült s a tört résen immár neki vágtathatott a világnak a derék katona. Felszabadult az eszme meg a nyelve s rárivalt hüledező öcscsére:

- Benned van minden reménységem; nemcsak ugy beszélek veled most mint bátyád, hanem ugy is, mint a család feje. A Sasok mindig olyanok voltak, mint egy uralkodó ház, melyben a legidősebb férfi valóságos király. Tudod a regét Sas Sámuelről, aki hetven éves korában megverte negyven éves fiát, mert a „gyerek” nem akart neki szót fogadni? Ellenben a szépanyánk. Sas Balázsné, matróna létére is kezet csókolt tizenöt éves unokájának, aki akkor az egyetlen férfisarjadék volt a családban.

- De az istenért, - szólt közbe Jenő, akit egészen megzavart bátyja e különös fellépése, - csak nem akarsz velem is Sámuel ősünk módjára elbánni? Hogy jut eszedbe ez a terv, a melyre én soha, egy pillanatig se gondoltam komolyan?

Ákos a fejét csóválta.

- A multról hiába beszélünk, elhibáztuk az életet mind a ketten. Az én kockám el is van már vetve végképen, de te még számithatsz olyan boldogságra, a milyennek a saját létedet köszönheted. Asszony kell ide Jenő, akinek lénye igazi verőfénynyel sugározza majd be ezeket a falakat; minél tovább gondolkodom s minél erősebben nézek a jövőbe, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy ez egyszer az igazi uton vagyok. S nem engedek meggyőződésemből; óhajtom, akarom, hogy szabaditsd ki magadat multad minden előitéletének a nyüge alól, feledd el végkép azt a világot, amelyben csak addig érezhetted jól magadat, mig fiatalon és gazdagon lepkeként csapongtál a szalónokban. Bizonyitsd be, hogy nem fáj a válás azoktól a kompániáktól, amelyek a Wallon Félixeket nevelik; ha egyszer ugy leszesz itt mellettem, mint férje egy nőnek, akit szeretsz és becsülsz: akkor megnyugszom abban, hogy őszinte az ősi fészekhez való ragaszkodásod.

- Te még most is attól tartasz, bátya, hogy egyszer csak hült helyemet leled. Hát feleded, hogy itt van a gyermek?

- A gyermek nem lehet itt mindig s annál rosszabb, ha ugy beleéled magadat az elválhatatlanságba. Ő vele repülni te neked már nincs erőd többé; de ha akarod, könnyen megtalálhatod azt a mágnest, mely azután mind a kettőtöket szünet nélkül magához ragad.

A világfi arcán nagy meglepetés tükröződött, de a lélekbuvár rögtön kitalálta volna, hogy több benne a szinlelés, mint az igaz.

- Te Rózát gondolod, - mondta elpirulva, mintha valami csinyen kapták volna.

- S talán nincs igazam? Régen nézlek én már benneteket; néha fél éjszakán is eltünődöm azokon, amiket apránkint tapasztalok s minél gyakrabban látom jelét annak, hogy nem tudsz, nem birsz ugy bánni ezzel az asszonynyal, ahogy valaha azokkal bántál, akik hizelgésekkel halmoztak el; annál jobban csudálom az igazi nőiesség hatalmát, mely az olyan fenevadakat is megszeliditi, aminők, - mint valaha te is, - folyvást asszonyok körül ólálkodtak. Apja akartál lenni a gyermeknek, miért ne lehetnél hát igazán az?... A Sas-nemzetségnek nem szabad kihalni, Jenő!...

- Nem szabad kihalni! - ismételte Jenő halkan, gépiesen.

- Azok a szép idők, a mikor az élet és a szeretet melege hevitett itt mindent, visszatérhetnek ujra; a szürke közöny, mely majdnem olyan, mint maga a halál, elmulik innen, mi rólunk; megint érezni fogjuk, hogy van szivünk, vannak vágyaink s van egy közös célunk, a melyért őszülő fővel is érdemes fáradni! A te dolgot öcsém, hogy a kaosz eloszoljék s legyen világosság körülöttünk, nem oly szemfényvesztő, a milyet valaha reméltünk, de nem is ideig-óráig tartó.

A világfi, aki a nagyvárosi élet ezernyi változatosságában sohasem tévesztette el azt az utat, a mely a kényes helyzetekből legbiztosabban kivezette: most zavartan állott az erőszakos katona előtt; egy belső hang azt sugta neki, hogy a bátyja ajkával a Sasok ősei szólnak hozzá; szeretett volna közbekiáltani, hogy mindez okos és becsületes, hát miért nem jár elől a tanácsadó a jó példával? - De nem mert Ákos előtt farizeuskodni, hisz a lelkiismerete egy csöppet sem védte az ellen a gyöngéd gyanusitás ellen, mely bátyja tervének előzménye volt, már pedig valóságos sértés lett volna, hogy álszenteskedő lemondással engedje át a saját testvérének azt az asszonyt, aki bátyja hite szerint csat ő iránta érdeklődött.

- De hát igazán érdeklődik-e? - kérdezte elfojtott hangon, mely annyira a saját szivének volt szánva, hogy nem is várt Ákostól feleletet. A kapitány meghallotta s ravaszul mosolygott.

- Azt én jobban tudom, - mondta. - Egyébiránt a te helyedben hamar kitalálnám, hogyan bizonyosodjam meg. Lásd, mi katonák, mégis csak mestereitek maradunk a szivügyekben; nem érünk mi rá sokat töprenkedni, ugyis az első gondolat mindig a legjobb. Annak idején a harmadik találkozáskor már igy szóltam ahhoz, aki az eszemet megzavarta: „Szivem és kardom az öné...”

Jenő türelmetlenül szakitotta félbe:

- De mikor oly rövid ideje még, hogy a sors egy fedél alá szoritott bennünket; alig ösmerjük egymást, a gyász még el sem mult, féléve sincs, hogy az apánk meghalt; azután feleded, hogy majdnem gyilkosa vagyok az urának!

- Bolond az, aki időhöz és külsőségekhez köti a gyászt; épp ugy nem feledem soha apámat, a mint örökké sajog bennem az a szomoru emlék, hogy vesztett csatám is volt valaha, de a vereség után csak annál jobban szomjuhoztam a diadalokat. Nekünk nincs többé időnk a várakozásra, a mi korunkban kár a percekért is; e pillanatban ugy rémlik, mintha apánk biztató szavát hallanám: siessetek!... Azt a szomoru történetet pedig nem kell Rózának megtudnia soha, az a kettőnk titka marad; a multtal való kiengesztelődés csak annál könnyebb lesz, ha egész életedet arra szenteled, hogy kárpótolod azt a szegény asszonyt.

Az ifjabb Sas titkos örömmel engedte magát meggyőzetni. Azok közül való volt, a kiknek jobban esik, ha a nagy elhatározásokban megoszthatják a felelősséget valakivel, akit magoknál erősebbnek látnak. A kapitány ellen e részben alig lehetett kifogása, a derék katona jobban védte az ügyet, mint egy valóságos ügyvéd s Jenőnek, ha teljesen fedezni akarta magát, elég lehetett az a tudat, hogy csupán engedelmeskedik.

De ebben az engedelmességben rá nézve valami véghetetlenül kivánatos volt; amint Rózára gondolt, képzeletében egész sereg szépséget látott most rajta, a mi azelőtt alig tünt föl neki. Nem ilyen egyszerü házias nőkben kereste eddig az eszményt; ahhoz, hogy egy asszony közelébe vágyjék, okvetetlenül egy kissé a szirént kellett benne sejtenie; az ingerből kelt ki az a lidérctüz, mely misztikus fényével csábitotta, a nélkül, hogy a szivét melegiteni birta volna; a toilette, a fodrász, az illat megvesztegetői s az eszeveszett szavakban meg az érzékiségben való tobzódás - büntársai.

Hogyan közeledjék most ehhez a zárkózott özvegyhez, a ki tökéletes ellentéte régi ideáljainak, mert az anyaság örömén kivül semmi után sem eseng abból, ami a többi asszonynak boldogsága? Mily szóval ostromolja meg ugy, hogy el ne riaszsza, hogy ugy ne járjon vele, mint a csigabigával, mely ujjának egyetlen érintésére visszahuzódik házacskájába?!

Pedig az a terv, mely a kapitány agyában született, már is betöltötte minden izét; egyszerre felszabadult benne az ellenállhatatlan vágyakozás, hogy az ősi házat, mely tétovázó pályafutásának utolsó állomása volt, puha meleg fészekké tegye a maga számára s ezzel a névvel nevezhessen egy kedves hű asszonyt: „feleségem”! Róza pedig csakugyan ilyen asszony, hiuságok nélkül való, aki arra való, hogy minden gondolatával egyetlen férfié legyen. Még a holt férje emlékéhez való nagy ragaszkodása is csak tiszta erényét bizonyitja; ez az emlék tiz év óta erős bástyával vette körül, mely bevehetetlen volt a léhaság fegyvereinek; s ha most végre megint oda adná a szivét egy férfinak, majdnem ugyanazt a lelket vinné második férje házához, a melyet csak leánykeblekben lehet sejteni.

Jenő máris ugy érezte, mintha a karjai közt tartaná ezt a szemérmes, remegő asszonyt s fölkiáltott:

- Azt hiszem, ez egyszer egész lelkemmel tudnék szeretni.

Ákos felelni akart, de mielőtt szólhatott volna, kinyilt az ajtó s Bandival a karján Simon lépett be. A gyermek halvány volt, de szemében már az elevenség tüze csillámlott; mosolyogva nyujtotta két karját Jenő felé.

- Vártalak kis apa, azt hittem megcsókolsz, mielőtt elalszom, - mondta, - de ma megfeledkeztél rólam, hát én jövök hozzád.

Simon szidástól tartott s elkezdett mentegetődzni.

- Nem birtam már vele, az anyja egy kicsit magunkra hagyott s a kis betyár rávett, hogy idehozzam; egyáltaljában mindenre rávesz...

A két férfi édes keveset törődött most vele. Mind a ketten a gyermeket nézték, oly gyöngédséggel, melynek láttára bárki is azt gondolta volna: a kettő közül az egyik édes apja. Jenő hirtelen kivette a kis fiut Simon karjai közül s elragadtatva megölelte.

Éppen erre jutott be Róza, egy nagykendő volt a kezében, melyet lelkendezve boritott fiára.

- Az istenért, hova gondolnak? agyonfázik! - szólt aggódó szemrehányással.

- Ne féltse, - kacagott Ákos; Sas-vér, agyon se lehet ütni.

Azután azzal a hirtelen támadó elhatározással, melylyel legfontosabb ügyeit is elintézni szokta, kézen fogta Rózát s magához huzta:

- Komoly szavam van hozzád hugom, - szólt ünnepélyes hangon.

Jenő elsápadt s zavarban hebegte: Ákos!

De Ákost egy ellenséges hadsereg se tartóztathatta volna föl többé azon az uton, a melyen elindult. A szeme közé nézett Rózának s oly hangon, melylyel a csatákban ezt vezényelte: „előre!” - kiáltotta:

- Én, a legidősebb Sas, a család feje, megkérem a kezedet öcsém számára!...

***

Mikor az ősz az utolsó sárga leveleket hullatta el a kertben: a Sasok szürke fészkében a szivek tavaszának az ünnepét ülték.

Sas Ákos, a félkaru huszárkapitány, nem hiába volt a család feje, tudott akarni, gyorsan cselekedni.

Talán valami titkos előérzet sugta meg neki, hogy sietnie kell.

Egy hónappal öcscse esküvője után halva találták ágyában; a csatákban a halál elkerülte s most szivének egy megpattant ere hirtelen megölte. De utolsó vágya teljesült: a Sasok nemzetsége nem veszett ki.