A ledőlt bálvány.

Délfelé járhatott az idő, a mikor egy pirospozsgás, kissé vidékies fiatal nő, tele tüdővel véve lélekzetet, felsietett a József-körut egyik bérházának a harmadik emeletére. A lépcső mellett megtalálta azt a számot, a mit keresett; egy kicsit kifújta magát, aztán becsöngetett. A mig várnia kellett, az ajtón levő táblácskát nézegette:

Nemsokára jött valaki és ajtót nyitott.

Egy meglehetősen borzas, finom alkotásu nőcske állt a küszöbön, pongyolában. Az első pillanatban tisztában volt az ember azzal, hogy ez az asszony sokkal szebb is tud lenni, mint amilyennek ily rendetlenül látszik. A két nő egy másodpercig szótlanul nézte egymást, azután egyszerre felsikoltott s összeölelkezett.

Sirt és kacagott mind a kettő s gügyögve csókolózott.

- Mariskám!... Ilusom!... hangzott eközben, gyöngéd hizelgéssel.

A kis borzas bezárta az ajtót s vitte a barátnőjét beljebb a lakásba.

Biz’ az egyszerü lakás volt. Az előszoba valami ebédlő félébe nyilott; a mellett volt egy nagyobb alkóvos szoba, a melynek az előrészét „szalon”-nak rendezték be; a szoba mélyét függöny takarta el a szem elől. Ennyiből állt az egész.

Butor annyi, a mennyi okvetetlenül kell, az sem a legfinomabb. A falon itt-ott egy félbenmaradt festmény, vagy egy vázlat, a milyen sok van a műtermekben. Ilyesmikkel szoktak a művész urak barátaiknak kedveskedni, mikor szabadulni akarnak a sok lomtól, a mi csak hiába foglalja el nálok a drága helyet.

A vidéki asszony letette buzavirágos kalapját s otthonosan ereszkedett le egy karosszékbe, a mely nagyot recscsent, mikor az egészséges, hetven kilós menyecske bizalmasan belehelyezkedett.

- Magad vagy drágám? hol az urad? - kérdezte nagy hanggal.

A lakás urnője kedvetlenül bigyesztette a száját.

- Most tette ki a lábát, mindig csak igy délfelé tápászkodik fel; nagyon lomha. A cselédet meg a piacra küldtem. Tudod, mi három óra tájban ebédelünk.

A vendéget mindjárt megkapta ez a „három óra.”

- Persze, persze, - mondta, - urak vagytok ti, nagyvárosiak; boldog asszony te, hires nagy ember a férjed, nem is élhettek ugy, mint más közönséges ember, (Nem látta meg a kedvetlen vonást, a mi a barátnője arcán végig huzódott, lelkesedéssel folytatta.) Édes jó Ilonám, ha tudnád, mennyire vágytam már utánad, hogy fájt a szivem, amikor egymástól elszakadtunk. Azután egyszercsak irtad, hogy megkért Mármarosi. Most már megvallhatom: ugy irigyeltelek akkor, de ugy!... Neje leszel egy fenkölt férfiunak, egy országszerte ismert irónak, a kit meg kéne fejeltetni, hogy mégegyszer annyi ideig tartson, mint más ember! Jaj, tán elepedtem volna az irigységtől, ha el nem vesz Dani, az én Danim. Mert annyit mondhatok, hogyha Mármarosiné nem lehettem, akkor csak Petri Daniné akartam volna lenni mindig. Ha ösmernéd, Ilus!... Cukor; cukor az egész ember, csak az kár, hogy egy kicsikét sokat pipázik.

Szünetet kellett tartani, hogy lélekzetet vegyen. Azalatt, feltünt neki, hogy ugy elkomolyodott a barátnője. Hozzáhajolt, lehuzta magához az ölébe, mint egy gyermeket s elkezdte simogatni, dédelgetni.

- Beszélj valamit Ilonám; beszélj magadról, az uradról. Ugy-e, boldog vagy? nagyon boldog vagy, lelkem!

A fiatal, vékonypénzü asszonyka leborult az ő Mariskája vállára s ideges zokogásban tört ki.

Rövid ideig nyomasztó, szomoru csend volt a szobában. A vidéki asszony megijedt, zavarba jött; nem tudta, mit mondjon, mit gondoljon, ösztönszerüleg cirógatta a vállára hullott kis borzas fejet, a mig Mármarosiné észre nem tért, fel nem pattant.

Akkor már mosolygott. Mint a hogy az őszi rózsa mosolyog a novemberi verőfény rövid perceiben. Szinte örvendve szólt:

- Nem birok magammal most, hogy ujra látlak. Eszembe jut minden, de minden, a mi volt és a mi soha sem lesz többet. Mennyit ábrándoztunk együtt az intézet kertjében, a virágos bodzafa alatt, a hol a rigók gagyogva bujkáltak fölöttünk a lomb közt s mi azt hittük olyankor, hogy hallgatódznak és halkabban beszéltünk, hogy meg nem érthessenek bennünket.

- Lásd, Ilonám, hogy tele vagy te költészettel. Én csak arra emlékszem, hogy sok kellemetlen zöld hernyó mászkált ott s mindig összefentük a ruhánkat, Volt aztán ne mulass, ha megtudta Blitzné, a gondozónk. Nem is történhetett máskép, mint hogy te olyan embernek légy a neje, a milyen Mármarosi. Tudod-e, hogy négy éve már annak? Négy hosszu éve! Hiszed, vagy nem hiszed, én mindjárt kitaláltam, miben sántikál a poéta ur, amikor annyit látogatta a nénjét, a mi szeretve tisztelt igazgatónőnket. S az igazgatónőnek tetszhetett a terv, különben nem adott volna annyi alkalmat a találkozásra. Ah, Ilonám, milyen verseket irt akkoriban a te lánglelkü poétád!... S hogy sárgultunk mi titokban, mikor észrevettük, hogy minden betüje a te lábaidhoz kivánkozik...

A borzas asszonyka türelmetlen mozdulatot tett.

- Mióta asszony vagyok, - mondta, - nem találtam ebben a nagy városban egyetlen egy olyan rokon-lelket sem, a kinek kitárhattam volna a szivemet. Most ide jöttél te, fölkerestél te, a ki minden emlékem közt a legkedvesebb vagy. Te előtted soha sem volt titkom. Akarok tudni ennek a négy esztendőnek a történetét?

Az a pillanat volt ez, a melyben a babona szerint megnyilik az ég. Csak kivánni kell ilyenkor valamit s teljesedik minden. Petriné a nők finom érzékével kitalálta, hogy most nincs helye a frázisnak. Megszoritotta a barátnője kezét, mindössze azzal biztatta, hogy beszéljen bátran.

Kivülről valami zörgés hallatszott. Mármarosiné észre vette, hogy Mariska odafigyel. - Ne törődjél vele, a cseléd jött meg; a konyhához külön kulcsa van, - mondta.

Egy kanárimadár volt a szobában. Eddig nagyon csöndesen viselte magát; most halkan pittyegett. Ezzel éppen kitöltötte azt a kis időt, a mi az alatt telt el, hogy az asszonyka összeszedte a gondolatait.

- Nagyon fiatalon mentem férjhez. Te tudod, édesem. S igazán boldog, nagyon boldog voltam, mikor a mellett a férfiu mellett álltam a templomban, a kiért annyian rajongtak.

Érdekes volt, nagyon érdekes. Halvány, mélabus, szomoru mosolya erősen befészkelődött a lelkembe s akárhányszor rajta kaptam magamat, hogy vágyam támad megcsókolni a kezét és leborulni előtte, mint egy szent szobor előtt, a melyhez bucsura járnak az emberek.

Gondolhatod, mily üdvösséges odaadással indultam el vele a nászutra.

Erről a rövidke időről áhitattal kell megemlékeznem, édes Mariskám. Hat hétig bolyongtunk a világban szanaszét, jóformán megállás nélkül, iránytalanul, mint két idvezült, a ki nem tudja a járást a paradicsomban, de akármerre fordul, mégis csak az igéret földjén érzi magát. Néha mikor ölembe hajtotta a fejét s elszunditott: a glóriát is látni véltem halántéka körül. Az istenek kiválasztottját sejtettem ő benne. Aztán, a mig pihent, én ábrándoztam, egyre nézve őt, az imádottat, aki az enyém és mégis az egész világé.

Elképzeltem őt, visszatérve az emberek közé, a kik elfogják én tőlem; láttam, hogyan ünneplik, bármerre fordult, s mint istenitik kivált a nők, a kiknek a szivét magával ragadja, mihelyt egy sora megjelenik. El kellett készülnöm rá, hogy ezer meg ezer vetélytársam lesz; nálamnál szebbek, elmésebbek, méltóbbak ő hozzá; s keserves könyeim közt mégis büszke boldogságot tudtam érezni annak a tudatában, hogy enyém ő, egyedül az enyém, isten és emberek előtt, az oltárnál szerzett örök jogom szerint...

- Kedves te! - bohó gyermek te! - szólt közbe Petriné meghatottan.

- Azután megérkeztünk haza: ide, ebbe a lakásba, - folytatta Mármarosiné, miközben egy kézmozdulatával kényszeritette barátnőjét, hogy körültekintsen.

Egyszerü itt minden, nagyon is egyszerü, de nekem akkor tetszett. Azon a kis asztalon voltak az uram könyvei. A miket ő irt. Az volt az oltárunk. Az egész kis lakás meg egy templom.

S az uram mindjárt az első napon elment hazulról este a szerkesztőségbe s éjfél után két óra tájban került haza.

Oh, de borzasztó volt nekem az az éjszaka!... A magány és elhagyatottság e rideg éjszakája! - Sirtam. Egész éjjel keservesen sirtam, s mártirnak néztem szegény uramat, a ki megöli magát, elsorvasztja a testét, elfásitja azt a csudálatos magasztos lelkét, hogy engem eltartson, hogy kettőnk számára kenyérről gondoskodjék.

Másnap Béla déltájban ébredt fel s az ágyban itta meg a kávéját. Másnap és harmadnap. És azután mindig, folytonosan.

Az ünnepeltetésből, a rajongásból nem igen sokat vettünk észre, de azért látogatást kaptunk eleget, - a hitelezőktől.

Petriné lesütötte a szemét. Valami nagyon facsarta a szivét. Ilyesmit nem várt s most nem tudta, mivel vigasztalhatná barátnőjét. Végre megszólalt, csakhogy éppen valamit mondjon.

- Szeretitek egymást! Ugy-e nagyon! Szeretni csak a költők tudnak.

Mármarosiné fitymálva vont vállat.

- Nagyon fiatalon mentem férjhez, ezt ne felejtsd el, szivem. Tudod-e, hogy husz év volt a különbség közöttünk? Ah, ez a husz év mintha még jobban kinyulnék, szaporodnék, Béla folyvást álmos és rosszkedvü. Hisz minden istenadta nap reggel jön haza, aztán olyan nehéz, beteges álma van; nem halvány már, hanem sápadt, a szeme hurutos, vöröses, könyezik, az örökös éjjelezéstől.

- Bizonyosan olyankor irja gyönyörü műveit, - vágott közbe Petriné, hogy enyhitse a keserü hangulatot.

- Gyönyörüek?!... oh édesem, igazán nem tudom, mit mondjak. Áldott jó teremtés vagy, a ki egyetlen napsugárból is egész tavaszt sejtesz. - Elmult az már! Béla kiirta magát. Mondták nekem. Mondták a barátai. A fiatalabbak, lelkesebbek, a kikben még nem aszalta össze az agyvelőt az örökös gond, a folytonos kiszipolyozás. Limonádé minden, a mit ir. Pedig a vért, a szenvedélyt, a lelkesedést sokkal inkább heviti a pezsgő. - Én látom azt csak, hogyan kinlódik, hogyan szenved, mennyire erőlködik, a mig valamit papirra tesz. Ujra leirja, meg ujra leirja. Javit, töröl, tehetetlenül vergődik, hogy néha igazán megsajnálom. S mikor felolvassa nekem, - mert én vagyok első közönsége, - mindig látom arcán s kiérzem hangjából a félelmet, hogy vajjon tud-e valami hatást kelteni? Hogy nem únom-e még én is, a kit valaha annyira elragadott?

A nap éppen odasütött, a hol a két asszony ült. Mármarosiné fölkelt, hogy az egyik ablaktáblát betegye. A mig azzal bajlódott, tekintete elröppent a mélységbe, valahova az utcára. Petriné észrevette, hogy gyöngén bólint s egy kicsit elpirul. Sokkal inkább nő volt, semhogy letudta volna küzdeni kiváncsiságát; ő is az ablakhoz sietett s lenézett. Az utca túlsó oldalán egy szőke katonatiszt ácsorgott s a bajuszát pödörgetve föl-föltekintett ide, a harmadik emeletre.

- Elfog a részvét, - folytatta Mármarosiné, - mikor igy látom ezt az istenadta kimerült embert. Maholnap megöregszik, egészen megöregszik, s egyetlen jóravaló illuziót sem tud majd kelteni száraz pennájával. E mellett még egy csapás vár reám; nagyobb tán valamennyinél. Féltékeny kezd lenni! Bolond féltékeny. Nem jöhet hozzánk senki, és mi sem megyünk már sehová sem. Ugy élek itt, mint egy apáca. A helyett, hogy nekem kellene folyvást aggódnom, reszketnem, hogy szent isten elhóditják tőlem a hirneves uramat: az ő feje fő szakadatlanul abban, hogy kitől zárjon el; - hogyan rejtsen el a világ elől.

Sok guny és sok elégedetlenség volt ezekben a rideg szavakban.

Petrinének eszébe jutott a faluja; a nagy zöldséges kert, a melynek az elején virágágyak vannak, s a melyben szellőt, illatot, napsugarat oly bőven találni; látta maga előtt az édes urát, a ki egy kicsit nyiltszivü ember s ha haragszik, oda se néz egy-két adtateremtettének, de a ki a felesége első békitő szavára lecsillapodik s szelid lesz, mint a bárány. Elgondolta, hogy micsoda nagy öröm lesz az, ha viszontlátják egymást s milyeneket cuppant majd piros-pozsgás arcára Dani, az erős, bátor, egyeneslelkü Dani, a ki kitekerné a nyakát mindenkinek, ha az ő jó felesége hűségét kétségbe merné vonni. De az is igaz, hogy nem teremtett az isten olyan szőke katonatisztet, a ki ugy mászkálhatna baj nélkül a Petri Daniné ablaka környékén, mint ez itt. Az ura se kéne neki ahhoz, hogy eltisztogassa a közelségből.

Csöngettek odakint. Mármarosiné megrezzent.

- Talán megint valami számla, mondta cinikus mosolylyal. Megbocsátasz szivem.

Kifutott. Petriné utána nézett a félig nyitva maradt ajtón. Egy hordár levelet hozott. Mármarosiné megnézte a cimzést és sietve dugta zsebébe a papirost.

Mikor bejött igy szólt:

- Csakugyan az uramat keresték.

Petrinének nagyon fájt a szive. Nem birta tovább ezt a levegőt. Hiába tartóztatta a barátnője.

- Megyek. Most megyek, - mondta, - sietnem kell, különben itt hagy a vonatom.

Mikor leért, még ott állt a szőke katonatiszt a sarkon azzal a hordárral.