Kornéliusz.

Ó, milyen csunya volt ez a szegény Kornéliusz!

Nem az a durván, erőszakosan csunya, akinek a láttára szinte hajlandó hinni az ember, hogy a természet dühében halmozott össze mindent, ami visszataszitó. Az ilyen rémalakoknak valósággal erősségök a csunyaságuk: hatnak vele. Félelmet, sőt aggodalmat tudnak kelteni. Az ember ugy érzi magát közelükben, mintha folyvást veszélyben forogna. Mintha nem is emberlények volnának, csak hasonlók mihozzánk. A vadállat haragját, ingerlékenységét sejtjük bennök; meg azt a soha nem nyugvó, nem szünetelő gyülölséget, ami mindenki iránt titkon él és ég a szivökben, aki formás, tetszetős; akin kellemes érzéssel akadhat meg a szem.

Kornéliusz éppen ellentéte volt ennek a csunyának.

Az ő lényében semmi félelmes sem vala. Sok gyávaság, temérdek élhetetlenség ritt le kuszált alakjáról. Az igazi, a hatalmasan csunyák bősz dacosságának, kihivó durvaságának nyomát sem lehetett benne fölfedezni. Mérhetetlenül szerény volt és minden mozdulatával bocsánatot látszott kérni a világtól, hogy rontja azok izlését, akiknek véletlenül rá talált esni a tekintetök. Sárgán sápadt, fakóba hajló arcszine azt a véleményt kelthette, hogy beteg. Vékony, nyurga alakját lehetetlen lett volna egy egyenes sikba beállitani, mert Ádámcsutkás nyaka félaraszszal hajlott előre teste törzse fölött; háta pedig beleszaladt ferdén álló vállaiba s a puposság gyanuját keltette. Vizenyős kék szeme minden kifejezés nélkül meredt a világba, mint a vakok üres tekintete. Hangja sohasem emelkedett a kérő sóhajtás ereje fölé. Összecsapzott, gondozatlan haja olyanná tenne folyvást, mintha nagy-nagy sietés után még most is izzadna. Ezt a csalódást még növelte fuladozásra hajló lélekzetvétele. Keze szikár, sőt száraz volt. Ujjai görcsösek. Érintése a tehetetlenség lágy odaadása. Rendetlen, ritka, savószin szakáll és bajusz keveredett össze ábrázatán, amely mindig alázatos és mindig szenvedő volt.

És ez a férfiu szeretett.

Szeretett kimondhatatlan epedéssel; a teljes reménytelenség kétségbeejtő, sivár tudatával.

Akit szeretni mert, az a megtestesült édesség maga volt.

Egy asszony, akiből szeliden sugárzott ki az üdvözités minden képessége. Aki fehér és gyöngéd vala s a tavi nimfavirágra emlékeztetett, amelynek a környékén hináros mélységek vannak.

Kornéliusz őt szerette, csudálattal és tisztelettel.

Szerelme hü volt és eszményi. Oly tiszta, aminőnek csak az a bizonyosság tarthatja meg az efféle érzelmet, hogy minden más alakjában feltétlenül nevetséges volna. Ellenben igy, egészen önzetlenül, még valami istenit is fel lehet fedezni benne.

Ha csak néhány percig is elmerülhetett oltárképe nézésébe: boldog volt Kornéliusz.

Ha egy pillanatra megfoghatta a fehér asszony kezét: vérének minden csöppje majdhogy meg nem fagyott a bágyasztó boldogság érzetétől.

Ennyi, mindössze ennyi volt az ő saját külön, csak a maga számára kitalált, féltékenyen és reszketve rejtegetett, még élete árán is örök titoknak szánt érzékisége.

Megőrült volna, ha az asszony, az ő szép bálványa, kitalálja, hogy mi forr a lelkében. Neki elég volt, ha titokban, a véletlenség ezerféle fordulatával, csak megérinthette annak a ruhája szegélyét, akiért olyan lemondással lángolt. Ilyenkor egy atomnyit érzett abból a tengernyi zamatból, illatból, puhaságból, amiből ezt az asszonyt a magamagát fölülmuló isteni hatalom teremtette.

Igy élt volna Kornéliusz, szerelmében majd meghalva, de azért csöndesen és panasz nélkül, végig.

Kinlódott volna a megszokás nyugalmával, több elernyedéssel, mint erélylyel.

Észrevette volna, ha mások, akik boldogságra születnek, elfoglalják a helyet az ő eszményképe mellett; s ilyenkor szenvedett volna és - kitért volna az utból ezután is.

Hisz a megsemmisülés felé haladt lassan; s el volt rá készülve, hogy egyetlen jajszó nélkül lesz vége egyszer, amikor majd megreped a szive.

Mért választotta éppen őt az az asszony, hogy kisérője legyen, amikor egy nagy utjában senki sem lehetett mellette más a barátai közül?

Talán figyelem volt? Vagy jutalom a sok önmegtagadásért, amit bizonyosan észre vett a nő? Vagy csak mert olyan nagyon csunya volt szegény Kornéliusz; olyan csunya, hogy gyanut nem kelthetett?

Mit kérdezte ő mindezt. Semmit sem firtatott. Csak boldog volt; határtalanul boldog. Magában könyezett és tördelte a kezét. Mily remegéssel, s üdvözülve mondta esténkint: „itt leszek a szomszéd szobában; ha szüksége lenne rám, csak kopogjon a falon.”

Soha se kopogtak neki s ő tulajdonképen ezt nem is várta. De azért többet virrasztott, mint amennyit pihent. S ha a folyosón a legkisebb neszt hallotta, már felugrott és fülelt. Arra gondolt, hogy a remek nő feltünhetett valami kalandornak. Revolverét szorongatva, nyitott szájjal hallgatódzott. Ha sokáig csöndes volt minden: kimerülten dőlt vissza fekhelyére.

Oly gyönyörü volt ez igy őneki!... kétségbeesve gondolt rá, hogy egyszer vége lesz a tündéri napoknak. Az asszony látta és megértette. És mert nő volt ő is, akit meghat a szerelem: jó akart lenni ahhoz, aki miatta szenved.

A szép fehér asszony gyakran nyugtatta gyöngéd szemét Kornéliuszon s nagy-nagy szánalom járta át a szivét.

A szegény félszeg ember szorongva-lelkendezve kérdezte önmagától: „jó isten! mit néz oly furcsán rajtam?!”

Igazában semmit sem nézett rajta. Inkább bele nézett és látta a romlást és rombolást, ami ebben a beteg lélekben volt. És szánalma a véghetetlenségig kezdett nőni.

Szerette volna vigasztalni, megsimogatni a csunya embert.

Szerette volna azt mondani neki: „nézze, ne féljen, itt a kezem, fogja, csókolja, hagyom!”...

Valamikor ő is mosolygott, ha többi udvarlója kicsufolta ezt a hüséges, plátói imádót. Most nemesnek, önfeláldozónak látta Kornéliuszt és szivesen, örömmel tudott volna sokkal jobb lenni hozzá, mint eddig bármikor.

Óh, de Kornéliusz mitsem sejtett ebből. Meg sem értette volna talán. Kivált ott, a magas hegyek között, ahova utjokban éppen eljutottak. Ahol a lilaszinü köd s a csöndes árnyas völgyhajlatok felszálló párafátyola ugy hajlott rá a földre, hogy aki kivüle volt, az mintha egy különálló égi testen érezte volna magát, ahonnan a tova gördülő régi világra szinte a magasságból nézett.

Egy kis faház volt ott a hegyen. Egy kis emeletes alkotmány, amelynek a felső részében egyetlen szerény szobácska várta a ritka vendéget.

Fáradt volt az asszony s ide vonult be, ahol fehér volt minden: a fal, a függöny, a tiszta mennyezetes ágy.

Odakint pedig zöldelt a nyár világa s a ragyogás volt az ur. A teljes szélcsöndben olybá, tüntek fel a fák s a bokrok, mintha smaragdkővel lett volna kifaragva az egész néma erdő.

Még madár sem szólott. A magas hegyvidéken csupán csak egy lény mozdult: egy legelésző riska.

Kornéliusz odakint várt, amig királynője a habfehér ágyon szunnyadozott, mert még diván sem volt a szerény kis szobában.

Sokáig várt, amig egyszer ugy rémlett neki, mintha hivnák. A nevét hallotta; tisztán hallotta, mintha valaki sóhajtva mondta volna: Kornéliusz!

S a szegény Kornéliusz, akit a mindent kijózanitó és felüditő hegyi levegő megrészegitett: aggódó kétségében arra vetemedett, hogy félig öntudatlanul, szivdobogva nyisson be oda, hol egyes-egyedül volt az az asszony.

Fényes nap sütött s a fehér függönyön zöld árny pihent. Egy lomb volt az, amely épp oda hajlott.

Az asszony a fehér ágyon feküdt s nagy merengő szeme találkozott a Kornéliuszéval egy pillanatra, - mert rögtön lezáródott ez a hivó, beszélő, igérő szempár megint.

Kornéliusz ugy áll egy helyben, mintha megidézték volna. Rémülten bámult az asszonyra, akiről tudta, hogy nem alszik.

Agya feszült s benne őrült kérdések kergették egymást.

Mintha a sátán szállotta volna meg, oly érzései voltak.

Egy másodperc alatt esztendők történetét élte végig.

Látta önmagát annak az első napnak a kétségbeesésével, amikor megtudta, hogy megbolondult a szive.

Érezte megint azt a nagy gyötrődést, amin azóta átment a szerelme miatt.

Rá emlékezett, hogy ő sohasem kért, sohasem esdekelt, sohasem remélt, amint reméltek mások, akik esdekeltek az üdvösség e forrása előtt.

Átkozta önmagát, hogy mostanig hallgatott, hogy véres könyeket sirt, mindig csak titokban.

Most itt volt előtte a mézek méze egy asszony szájára felkenve mind. S az a mézes száju asszony nem alszik, hanem csak kiváncsi. Kiváncsi arra, hogy ki ő, Kornéliusz! - Ezt érzi most. Ezt ki kellett most találnia!

A foga is vacogott, ugy remegett.

Fuladozva kapott eszének utolsó józan paránya után, amely már-már elröppenni készült.

„Te! - szólalt meg benne egy titkos hang, - ha te most merni akarsz, merhetsz! Most!... Ebben a magányos vadonban, ahova sohasem jöttök többet vissza!... Ahonnan nem marad emléke semminek sem! Ahol a levegő hasonlit a paradicsombeliekhez, amely megejtette az első emberpárt. Itt, most, a tied lehet az Évák Évája!... Mert most behunyta a szemét és nem bánja, akármilyen vagy is, ha férfi vagy. - Ha Adonisz, vagy ha Cézár jönne hozzá, nem lehetne neki több most, mint te. Most, - egyetlen egyszer!

De aztán!... Aztán, ha ez elmult! ha ujra felébred és végignéz rajtad!

Milyen pokol, milyen bünhődés vár akkor te rád?

Az utálatnak minő borzalmas rémálma fogja üldözni őt szünetlenül?

Amikor szökni vágyik előled mindörökre!

Amikor hiába akarsz te megint a régi rabszolga lenni: nem lehetsz az többet.

Mert benned lesz az a kiolthatatlan, elfogyhatatlan érzés, hogy a tied volt ő: és hogy a tied után esengnek mindazok, akik eljönnek ezután is, amint eljöttek eddig állandóan.

Eddig tűrted őket. Elbirtad a kint, hogy át add nekik a tért, és nem mukkantál, mert semmi jogod sem volt; a remény leghalványabb szikrája nem gyulhatott ki benned.

Igy lenne-é ezentul?!...

Ezentul orditanál és marcangolnád a saját tagjaidat.

Hizelegnél neki, de ő csak felsivalkodnék, mint a veszekedő puma s undort jelző tekintetével arcul verdesne mindig.

Még rosszabbat is tenne: eltiltana magától mindenkorra. Megtehetné! Erőszakosan is, jog nélkül is.

Mert joga erre már nem lehetne, ha egyszer megtett téged a férfiává.

Menj, szökjél meg innen!

Tagadd el ezt az órát. Mondd folyvást magadban is, hogy eszelős voltál, tisztára őrült voltál.

Mindez nem igaz és nem is lehetett igaz!

Sem a fehér szoba, sem a fehér asszony, sem a nyitott szem, sem a csukott szem.

Csak az az egy igaz, hogy te most halálos nagy veszélyben forogsz! menekülj hát!...

Vissza se nézve, menekülj!

Megszakadó szivedre nem hallgatva: fuss!

Menekülj! Menekülj!”

*

A fehér asszony heves ajtócsattanásra riadt fel fektéből.

Tágra nyitotta szemét. Egyedül volt.